külterjes állattenyésztés, extenzív állattenyésztés, szilaj pásztorkodás

Teljes szövegű keresés

külterjes állattenyésztés, extenzív állattenyésztés, szilaj pásztorkodás: olyan tenyésztési mód, amelyben az extenzív rasszok táplálása nem termesztett vagy gyűjtött takarmányon, hanem legeltetésen nyugszik, migrációval, egyszerű építményekkel, csekély munkabefektetéssel és alacsony termelékenységgel párosul. A korábbi néprajzkutatás a szilaj pásztorkodás ( szilaj állat) vagy rideg állattenyésztés ( rideg pásztor) elnevezéseket használta, kritériumait a következőkben látta: az állatállomány télen-nyáron a legelőn tartózkodott, takarmányozásáról nem gondoskodtak, „fedél” télen sem volt a fejük felett. A tavasztól őszig legeltetett, télen istállóban takarmányozott állattenyésztést félszilaj pásztorkodásnak nevezték. Az újabb kutatások azt mutatják, hogy legtöbbször gondoskodtak a külterjesen tartott állatok téli védelméről természetes enyhelyekben vagy egyszerűbb építményekben ( akol, esztrenga, karám, szárnyék stb.) való elhelyezéséről. Táplálásukat egyrészt a telelőn összegyűjtött takarmánnyal, jobbára pedig az ún. passzív takarmányozásssal biztosították: olyan területekre hajtották az állatokat, ahol a természetes növénytakaró adott táplálékot (pl. réti állattartás, makkoltatás). A külterjes állattenyésztés rendszerint migrációval ( vándorpásztorkodás) is párosult, a nyári és a téli legelő ( nyaraló, telelő) rendszerint nem esett egybe. Jellemzője továbbá, hogy leginkább a régi állatfajtákhoz (szürke magyar marha, racka juh, szalontai és bakonyi sertés stb.) kapcsolódott; a fajtanemesítésre nem vagy csak alig volt tekintettel; a hím és a nőstény állatokat együtt legeltették; nagy volt az állatelhullás; az állatgyógyítást és a kasztrálást jórészt a pásztorok gyakorolták. A külterjes állattenyésztés a feudalizmus századaiban volt széles körű, elsősorban a növendék- és a tőkeállatokat tartották így. Az igavonó, a tejelő és a közlekedést szolgáló állatokat belterjesebb módon tenyésztették, jobban takarmányozták és gondozták. A két tartásforma Mo.-on valószínűleg a honfoglalás korától párhuzamosan egymás mellett élt. A belterjesség lassan, fokozatosan gyarapodott, s ennek megfelelően az extenzivitás csökkent. A magyar, valamint a közép-európai külterjes állattenyésztés csak a feudalizmus fokozatos megszűnésével, a gabona-monokultúrával együtt járó három nyomásos gazdálkodás ( nyomás) megszűntével, a tagosítással, a folyók völgyének rendezésével, a mocsarak, lápok vizének levezetésével, a földművelésre alkalmas területek feltörésével, az intenzív (belterjes) földművelés elterjedésével, a szálas és a kapás takarmánynövények termesztésének fellendüllésével, a 18. sz. közepétől kezdett erőteljesen csökkenni, de csak a 19. sz. második felében, egyes területeken csak századunk elején maradt abba. – Mo.-on, de Európában máshol is ott volt uralkodó tenyésztési forma, ahol nagyarányú állattenyésztés folyt, hazánkban elsősorban a nagy pusztákon (Hortobágy, Nagy- és Kiskunság) a földműveléssel nem hasznosítható, vízjárta területeken (Taktaköz, Rétköz, Bodrogköz, Ecsedi-láp, Nagy- és Kis-Sárrét, Sárköz, Szigetköz stb.), folyók szabályozatlan völgyében és erdős területeken is ( még: állattenyésztés, havasi pásztorkodás, nomadizmus, transhumance) – Irod. Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, XII., Debrecen, 1970).
Szabadfalvi József

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT