kecsegehorog, dugós horog, parás horog
kecsegehorog, dugós horog, parás horog: a mo.-i Duna déli szakaszán használt olyan csalétek nélküli → véghorog, amelynek minden horogszemére egy-egy apró dugót erősítenek. A 100–500 méteres zsinórra 70–100 cm-enként kötik a horgokat. A fenéken járó halak (kecsege, tok, harcsa) játszani kezdenek a lebegő dugókkal, s közben a horog testükbe (főleg farkukba) akad. (Ellentétben tehát más horogfélékkel, nem arra számít a halász, hogy a hal a horgot bekapja.) A kecsegehorog a 20. sz.-ban, főképp a II. világháború után terjedt el Mo.-on; az Al-Dunán megforduló hajósok, halászok terjesztették. Egyik elnevezése is erre utal (magyar: pampulla, szerb-horvát: pampura). Az Al-Dunán a szerbek és románok a tengerből felfelé vonuló tokfélék fogására általánosan és régóta használják az ugyanilyen megoldású kecsegehorgot, s ennek nagyméretű változatát, a több méteres viza fogására alkalmas vizahorgot. A láncos vizahorog al-dunai használatát Herman Ottó is ismertette. A kecsegehorgot és vizahorgot Jankó János a Volga vidékén és más, oroszok halászta vizeken rendkívül elterjedtnek találta, mégis azt valószínűsíti, hogy a magyarok a tatároktól vették át. Nem vette figyelembe az átvétel természetes lehetőségét: az orosz halászok al-dunai működését. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Szilágyi Miklós
