karózás
karózás: a tőkék támasztékára és védelmére szolgáló 1,5–2 m hosszú, kihegyezett farúd földbe verése. A szőlőkarók használata, a karós művelés a gazdasági ág szintjelzője. A karózás hiánya, a gyalogművelés a homoki szőlőkben ma is általános, a 19. sz. közepén a szőlőterületek fele még karózatlan volt. A hosszú csapos metszéssel termesztett fehér szőlőkben a karózás elengedhetetlen volt, a tetemes művelési költséget a nagyobb termés pótolta. Az intenzív művelésű szőlőkben karózó baltával vagy rövid nyelű szekercével verték a kapajárás irányába a gömbfa vagy hasított karót, amely legtöbbször tölgyfából, újabban akácfából készült, de szükségből beregfa (fiatal fa ága), napraforgószár és nádnyaláb is karóként szolgált. A karóverést, amelyhez újabban az ültetőfúróhoz hasonló karózóvasat használnak, tavasszal végzik. A karók őszi kiszedése, a karóhányás a korhadás elleni védekezés céljából az évi szőlőmunkák része volt a 17–19. sz.-ban. Századunkban munkaigényessége miatt nem végzik el, így ma már a karózás a karóigazítás munkájából áll. A majorsági szőlőkben a szőlőkaró biztosítása a jobbágyok szolgáltatásának terhes része volt a középkorban. (→ még: szőlőkötözés, → tőkeművelés) – Irod. Vincze István: Szőlőművelés és eszközei a borsodi Hegyközben (Népr. Közl., 1960).
Kecskés Péter
