boszorkány

Teljes szövegű keresés

boszorkány: 1. mesealak: népmeséink rosszindulatú, emberfeletti hatalmú, idős asszonyalakjainak gyűjtőneve (Thompson Motif-Index G 200–299.), alakja gyakran kontaminálódik a vasorrú bábáéval. Boszorkány legtöbbször a tündérkirály felesége (AaTh 313A és 313C: Rózsa és Ibolya) vagy az üldözött hősnő vetélytársának anyja (AaTh 403A: gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a; AaTh 707 ill. MNK 707A: aranyhajú ikrek: AaTh 708: „a csonkakezű leány” stb.). Ő eszeli ki a rendkívüli feladatokat, s ő tör emberfeletti képességei birtokában a hős életére is: ezért ismeri fel a szökevény fiatalokat átváltozott (vetés – öreg csősz, kápolna – öreg barát, tó – réce vagy aranyhal, aranyos fa – aranyág) alakban is. Képességei azonban alacsonyabb rendűek, csak ártani tud. A hős vagy hősnő – akinek emberfeletti erői mindig magasabb rendűek, pozitív jellegűek, ha megakadályozni nem is tudja a boszorkány rontó tevékenységét, hatásköréből ki tud kerülni vagy úgy, hogy átlépi a boszorkány országának határát, vagy úgy, hogy egy kis részecskéje megmarad, ami képessé teszi a további alakváltozásra s végső soron emberi alakja újra felvételére is, sőt nemegyszer sikerül a gonosz boszorkányt teljesen meg is semmisíteni: a párbaj eredményeképpen ló farka után kötik, minek következtében apró darabokra szakad, megégetik és hamvát a széllel elfúvatják vagy mérgében felrobban. Mirkó királyfi meséjében (AaTh 463A*) a katonákat szövő boszorkányt a hős szövőszékével együtt feldarabolja és elégeti ugyan, de nyelvét még külön kell agyonütnie. Boszorkány a lánya szépségére féltékeny világszép királynő tanácsadója is, segítségével kísérli meg Hófehérke (AaTh 709) elpusztítását. A táltos fiú (AaTh 328) és ennek női párja, királylánya Encella (MNK 328f) testvéreivel ugyancsak a boszorkány – egyes változatok szerint emberevő óriás – házában száll meg. A lányai (fiai) mellé fekteti, de jelt tesz a fejükhöz, hogy éjszaka vendégeinek a nyakát el tudja vágni. A hős (hősnő) a jelt kicseréli, a boszorkány saját gyermekeit pusztítja el a legfiatalabb kivételével, aki aranybölcsőben alszik. A hős és testvérei elmenekülnek, de a hős – testvérei vagy irigy társai ármánykodása folytán – újra meg újra visszatér, hogy a boszorkány kincseit elrabolja (aranykáposztáját, aranykalickában lakó ékes szavú madarát vagy aranymuzsikáját, egyetlen megmaradt lányát vagy őt magát; vö.: táltos-párbaj, kancatej-fürdő: AaTh 531, Királyfia Kis Miklós). Vén boszorkány az ördög öreganyja is, akinek a házában a szegény ember szolgálatot vállal (AaTh 1049). Ő az egyetlen, aki felismeri az új szolga veszélyes voltát, s tanácsokat ad fiának arra, hogy hogyan pusztítsa el. A szegény ember természetesen mindannyiuk eszén túljár. A boszorkánynak az a tulajdonsága, hogy vendégeit felfalja, vagy ellenfelének szívét, máját és kisujját kívánja, nem pusztán gonoszságból fakad, hanem abból a törekvésből is, hogy ezáltal saját erejét növelje. Ugyanez okból akarja elpusztítani a csak általa felismert emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező hőst is: tisztában van vele, hogy az többet tud, mint ő, s ha életben marad, az nemcsak az ő személyére, hanem egész környezete számára is végzetes lehet. Ellentéte, de bizonyos fokig párja is a jóságos tündér, aki emberfeletti tulajdonságait arra használja, hogy a hőst célja elérésében, tehát a boszorkány elpusztításában is segítse. – Irod. Beke Ödön: Boszorkányégetés (Ethn., 1945). – 2. hiedelemköre a magyar népi hitvilág egyik leggazdagabb, legváltozatosabb és még a közelmúltban is eleven területe. A magyar boszorkányhit több rétegből tevődik össze: a boszorkány élő személy, akinek részint a paraszti gyakorlatban előforduló gyógyító és rontó tevékenység bizonyos vonásait, részint bizonyos természetfeletti képességeket tulajdonítanak ( természetfeletti erejű személy). A gyógyításnak ( népi gyógyászat) és rontásnak a múltban valószínűleg szinte hivatásos specialistái voltak egyes kiemelkedő képességű személyek, az első magyar történeti adatok (pl. Szent István törvényeiből: „de maleficis, veneficis” stb.) rájuk vonatkoznak. Másrészt ismeretes lehetett a múltban egy (vagy több) természetfeletti lény, amelynek fő ténykedése az éjszakai rontás (elsősorban nyomás) volt. Ennek vonásai olvadtak később a boszorkány alakjába (a török eredetű boszorkány szó jelentése ’nyomó’), és ennek nyoma őrződött meg a személytelen lidércnyomás fogalomban is. E két síkot kapcsolják össze, ill. a boszorkány alakjának kettősségét tükrözik a róla szóló változatos hiedelemmonda-típusok. Ezek szereplői egy-egy község vagy nagyobb körzet közismert, boszorkánynak tartott személyei, akik részint a gyakorlatból ismert gyógyító-rontó műveleteket, részint a boszorkányhit hagyományos részeit képező emberfeletti tetteket hajtják végre. – Az idők folyamán a boszorkány más emberfeletti lények bizonyos vonásait is magába olvasztotta ( garabonciás, lidérc, táltos). Ehhez térbeli integráció is járult: a magyarsággal történeti kapcsolatba került népek hitvilágából ismert rokon alakok különböző vonásai ötvöződtek a magyar boszorkányalakban. Mindezekhez járult a középkorban kialakult, a boszorkányüldözés későbbi időszakában már a magyar boszorkányperekben is megjelenő, a perekkel együtt Ny-Európából importált boszorkányfogalom. A perek időbeli egymásutánjában végigkísérhető az új motívumok megjelenése (ördöggel való szövetkezés, utazás a levegőben, boszorkányszervezetek stb.). E vonások némelyike része lett a magyar boszorkányhitnek, bár korántsem vált olyan integráns tartozékává, mint a perekből és a mai néphitből egyaránt ismert rontási és gyógyítási praktikák. A közelmúlt magyar boszorkányának legjellemzőbb sajátosságai: a boszorkány csúnya, öreg, összenőtt szemöldökű asszony, ritkábban férfi. Előszeretettel tartották boszorkánynak a rendezetlen életű vagy elmebeteg egyéneket, továbbá a bábákat, valamint a sokszor saját hitük szerint is természetfeletti képességekkel rendelkező gyógyítókat. A boszorkány emberfeletti képességeit a hit szerint örökli vagy tanulja. Az öröklés leggyakoribb módja, hogy anya lányára, ill. apa fiára hagyja a tudományt. Nem halhat meg, míg tudományát át nem adta valakinek, a halál előtti átadás leginkább kézfogással történik (ha nem akad vállalkozó, seprőt nyújtanak neki). A boszorkánnyá válás másik leggyakoribb módszere a próbák kiállása: Szent György, ritkábban karácsony éjjelén vagy újhold péntekén a jelölt a keresztúton szentelt krétával vagy más mágikus tárggyal bűvös kört húz maga köré, amelyben állva nem szabad megijednie a megjelenő ijesztő alakoktól (állatok alakját öltő boszorkányok vagy ördög) vagy a feje fölé hajszálon ereszkedő malomkőtől ( bekerítés). Szórványosan ismertek a boszorkánnyá válás egyéb módjai: pl. dongó röpül a jelölt orrába; Szent Iván-i tüzet kell átugrania. A boszorkánnyá válás feltételének tartották Isten megtagadását, ill. az ördöggel való szövetkezést. Az utóbbira vonatkozó eseteket a boszorkányperek anyaga konkrét formában is tartalmaz (eredménye a testen látható stigma); az élő néphitben csak az a hit közismert, hogy a boszorkány lelke az ördögé. A boszorkány felismerése a legáltalánosabb hit szerint lucaszék segítségével történik, amelyre készítője az éjféli misén ráülve meglátja, hogy ki boszorkány a falu asszonyai közül: ezek ökör- vagy tehénszarvat, szarvasagancsot, ill. tollat viselnek fejükön, vagy félrefordított fejjel mennek be az ajtón, hogy szarvuk beférjen (táltos); más adatok szerint háttal állnak az oltárnak. Országszerte elterjedt hiedelemmonda szerint a lucaszék készítőjének sietnie kell haza, mert a boszorkányok üldözőbe veszik, ill. mákot kell maga mögé szórnia, hogy azt felszedegetve ne érjék el őt. Más módszerek: Szent György napján vagy karácsony éjjelén a keresztúton bűvös körből lehet meglátni, hogy ki a boszorkány; Lucától karácsonyig gyűjtött forgácsot kell karácsony éjjelén a keresztúton égetni; Lucától karácsonyig font ostorral végigdurrogatni a falut; Lucakor vagy húshagyó kedden átfúrt fakanálon átnézni. – A boszorkány halála a hit szerint nehéz, mert megkínozzák boszorkánytársai. Halála után vihar támad, koporsója nehezebb vagy éppen könnyebb a rendesnél (mert az ördög elvitte a testét). Képességei közül legjellemzőbb a metamorfózis: kedve szerint ölt macska-, béka-, kutya-, liba-, varjú- stb. alakot; sőt növényalakban is megjelenhet (tökinda, szederinda). Láthatatlanná tud válni, lát a sötétben, be tud menni a kulcslyukon. A hiedelemmondák boszorkánya általában állatalakban közlekedik, ezenkívül lóvá tett ember hátán ( megnyergelés), továbbá lovagol vagy repül seprűn, szénvonón, hordón stb. Az élő néphitben kevéssé ismert motívum, hogy a repülés képességét különleges, hóna alá kent repülőzsírnak köszönheti, viszont a boszorkányperekben bőségesek az erre vonatkozó adatok. Tevékenysége a hit szerint jellegzetes időpontok köré csoportosul. Ezek elsősorban Szent György napja és Luca napja, továbbá karácsony éjjele, újhold péntekje, újhold vasárnapja, ill. kedd és péntek vagy általában éjjel. A boszorkányperek anyagában pünkösd és szórványosan a Szent Iván-nap is szerepet kap. Ezzel összefüggésben gyakorolták a mindennapi életben a rontás elhárításának sok hagyományos módszerét éppen ezekben az időpontokban. – A magyar néphit a rontás minden fajtáját elsősorban a boszorkánynak tulajdonítja: így a boszorkány műve a tehén megrontása, ill. a tejhaszon elvitele, az éjszakai légzési nehézségek okozása, a végtagok bénává tétele, összezsugorítása, a száj félrehúzása, az impotencia, általában súlyos betegség vagy halál előidézése rontással; de bármilyen más baj esetén is – egyebek mellett – felmerülhetett a boszorkány tevékenységének gyanúja (anyatej elapadása, szerelmesek elhidegülése, nyáj szétszéledése, közlekedés akadályoztatása; a kenyérsütés, vajköpülés sikertelensége stb.). A rontásnak mindezek az esetei azonban nem egy általános boszorkányfogalomhoz, hanem mindig egy-egy konkrét, boszorkánynak tartott személyhez kapcsolódtak. Ilyen hiányában e bajokat egy személytelen rontásfogalom körébe vonták. Ezzel szemben nem a valóságban észlelt tünetek felől közelítették meg a boszorkány fogalmát, és ezért sokkal inkább az általános boszorkányfogalom körébe tartoztak a rontás módjára vonatkozó elképzelések. Az elsősorban boszorkánynak tulajdonított rontó műveletek a következők: szemverés, megnyergelés, kötés, csontok kiszedése a végtagokból, újszülött kicserélése ( váltott gyerek), tehén tejének kiszopása (állatalakban); harmatszedés, továbbá valamilyen tartozék (pl. kiöntött szemét, kint hagyott pelenka, háztól kiadott tej, kovász, lábnyom, vér stb.) megszerzésével való rontás. Figyelemre méltó a boszorkánynak tulajdonított, már említett éjszakai nyomás (esetleg szívás, szopás). Az említett módszerek közül a kötés és megnyergelés a boszorkányperek óta sokat veszített fontosságából. Szinte teljesen ismeretlen a közelmúlt boszorkányhitében a boszorkányperekben sűrűn szereplő megevés mint rontó művelet. – A boszorkány gyógyító tevékenysége a hit szerint nem tiszta; az ördög segítségével, valamilyen haszon érdekében végzi. A hit szerint a boszorkány rontása által keletkezett bajt csak ő maga vagy egy nála nagyobb hatalmú boszorkány tudja helyrehozni. A rontás „visszacsinálásának” konkrét módszerei nemigen ismertek, általában elterjedtek viszont a boszorkányt megidéző eljárások, amelyek révén a kár helyrehozására lehet kényszeríteni (rontás, rontás elhárítása). A boszorkány elhárítását elsősorban a fent említett „boszorkányos” időpontokban, másodsorban bizonyos tünetek észlelése esetén gyakorolták. Míg a megelőző eljárások a tényleges gyakorlat részei voltak, a tünetek észlelésekor véghezvitt cselekmények inkább hiedelemmondai motívumok. Az utóbbiak közül legáltalánosabb a boszorkánynak vagy állatalakjának bántalmazása (verés, szúrás, megkötés), valamint az ajtó bezárása (gatyamadzaggal, seprűvel, fokhagymával stb.), aminek következtében a boszorkány bentreked. A hit szerint a varázsereje révén mindenfajta házi haszon megszerzésére képes: tejet fej a kútágasból, kapufélfából, karácsonyi abroszból; túrót okádik és azt eladja, a lótrágyát vajjá változtatja stb. – A késői boszorkányperek nagyszámú adatot tartalmaznak a boszorkányok katonai hierarchiával felépített szervezeteire vonatkozóan, amelyet azonban a közelmúlt hitvilága egyáltalán nem ismer, és ezért kérdéses, hogy valaha is része volt-e a magyar néphitnek, és ha igen, a gyakorlatban is léteztek-e boszorkányszervezetek. Hasonló a probléma a boszorkányok gyűlésével kapcsolatban, amelynek részletekbe menő leírása gyakran tartozéka a késői boszorkánypereknek (repülve érkeznek az erdei tisztásra vagy hegyre – gyakran a Gellérthegyre –, ott lóvá változtatott férfiakon lovagolnak, embercsontból készült edényből esznek-isznak az ördöggel közösülnek stb.). A boszorkányok mulatságának hagyományai ma is élnek: helynévmagyarázó mondák az egyes falvak határában levő hegyeket, réteket, barlangokat a boszorkányok gyülekezőhelyének tartják. Ismert továbbá az álmában elragadott legényt megtáncoltató boszorkányokról szóló monda, és az a hit, hogy a boszorkányok bizonyos alkalmakkor a Tokaji-hegyre, a Gellérthegyre stb. járnak mulatni. Az e hagyományokból ismert mulatságok azonban meg sem közelítik a boszorkányperekből ismert orgiákat. – A magyar boszorkányhit része a közös európai boszorkányhitnek. Ez amellett, hogy a magyar boszorkányra jellemző ismérveket többé-kevésbé mindenütt magában foglalja, sok helyi sajátságot mutat a különböző elemek egymáshoz kapcsolódásának mikéntjében. Emellett a természetfeletti lényekre vonatkozó helyi hagyományok is különbözőek voltak, és ezek esetenként más-más mértékben olvadtak össze a valóságban praktizáló boszorkánnyal. Mindezeken kívül számolni kell a varázslónők (és az őket pártfogoló istennők) tevékenységére vonatkozó antik hagyománnyal, amely legalábbis D-Európában minden bizonnyal tovább élt. A boszorkányperekben tükröződő, ördöggel szövetkező középkori boszorkány elsősorban Ny-Európában lett az élő néphitnek is szerves tartozéka, de a boszorkányüldözés egész Európában egységesítette a boszorkányhitet és annak fennmaradásához is hozzájárult. – Irod. Murray, Margaret: The Witch-Cult in Western Europe (Oxford, 1921); Dömötör Sándor: A boszorkányok gyűlése a magyar néphitben (Ethn., 1939); Szendrey Ákos: Hexe- Hexendruck (Acta Ethn., 1955); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Körner Tamás: Boszorkányszervezetek Magyarországon (Ethn., 1969); Baroja, Julio Carlo: Die Hexen und ihre Welt (Stuttgart, 1967).
Kovács ÁgnesPócs Éva

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT