az

Teljes szövegű keresés

az – egyfelől távolra mutató névmás: ki nopun emdül oz gyimilcstül… (Halotti Beszéd, 1195). Ragos főnév előtt maga is jelet és ragot vesz fel, és határozott névelő áll utána: attól a gyümölcstől, azokban az időkben. Nyomatékosító képzővel bővült alakja: azon (pl. azon emberek, akik…). A hasonló szerepű am- előtaggal amaz formát ölt, s így még távolabbra mutat: ez, az és amaz. Vonatkozó névmások előtagja is lehet: aki, amely, ahol, amikor; ezek a korábbi az ki, az mely stb. alakokból vonódtak össze. – Másfelől az ~ határozott névelő. Ez a szerepe a 15. század elejére fejlődött ki; példa a Jókai-kódexből (1450 körül): Mer vala az gyülekezésben néminemő prédikáló fráter… Mássalhangzós kezdetű szavak előtt z elemét fokozatosan elvesztette; helyesírásunkban sokáig hiányjel állt a helyén: a’ haza és a’ szabadság. Teljes eltűnése előtt hosszú ideig még éreztette hatását, a rá következő mássalhangzó ugyanis meghosszabbodott. E tény ismerete nélkül romantikus költőink időmértékes verssorait olykor sántának érezzük. Pl. Kölcsey Huszt-jának utolsó félsora csak így olvasva adja ki a pontos „tá-titi tá-titi tá” ritmust: s a’ (h)haza fényre derül; a magyaros verselésben olykor a rímhelyzet követeli az ilyen olvasatot:…kit éji szállásra prüszkölve visz a’ (l)ló… / Háta mögött farkas, feje fölött holló. (Petőfi)
Ősi finnugor, sőt tágabban uráli örökségünk az ~ban szereplő mélyhangú magánhangzó. Eredetileg nyelvünkben is o vagy akár u lehetett, erre vallanak mutatószó-rokonai: ott, oda, úgy. A z elem külön névmásképző. Lásd még ám, ez.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT