arc

Teljes szövegű keresés

arc – ‘a fej elülső oldala a homloktól az állig’. Származékai: arcátlan (‘szemtelen, szégyentelen’, értsd: ‘nincs arca, hogy pirulhatna a szégyentől’), arcátlanság, arculat.
Ősi örökségünk a finnugor korból, legalábbis elemei révén, mivel az ~ az orr és száj összetétele. Az a legvalószínűbb, hogy maga az összetétel is már kialakult legkésőbb az ugor korban, mivel sok rokonnyelv nevezi meg az ~ot ilyen vagy hasonló szerkezettel: vogul nol-tusz (‘orr-száj’), osztják nol-szam (‘orr-szem’), észt suu-silmad (‘száj-szemek’). Mivel az orr eredeti alakja or és a szájé szá volt, egy korai orszá formával kell számolnunk, amelynek szóvégi magánhangzója megrövidült, majd az orsza belsejében affrikálódás lépett fel. Az irodalmi nyelvben a közelmúltig eleven orca mellett megjelent a nyíltabb tőhangzójú arca, majd a nyelvérzék számára ez birtokos személyjeles alaknak tetszett („valakinek az arca”), és így lett köznyelvivé az ~ forma.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT