Tisztelet
Tisztelet H. k-b-d (pielben: »valakit súlyosnak, tekintélyesnek elismerni«), g. timaó, timé. A tisztelet kifejezésének az ÓSZ-ben széles skálája van: »elismer«, »respektál«, »figyelemmel van rá«, »kompetensnek tart«, »megbecsül«, »tisztel«, »nagyra tart«. Ellentéte a q-l-l (pielben: »valakit könnyűnek, megvetésre méltónak találni«).
Sok B-n kívüli dokumentum mutatja, hogy a szülők tiszteletét az egész ókori K-en fontosnak tartották és törvényileg védték. Ebben az összefüggésben kell látnunk az V. parancsolatot is, melynek hátterében az ókori izráeli társadalom áll, ahol 3, néha 4 generáció is együtt élt nagycsaládi kötelékben (2Móz 20,12; 5Móz 5,16; vö. Mal 1,6). A gyermekek kötelessége volt anyagilag is gondoskodni az idős és segítségre szoruló szülőkről. E gondoskodás jelentőségét kiemeli a 3Móz 19,3 párhuzamos helye is, ahol a kabbéd (»tiszteld«) helyett a járéh (»féld«) ige áll. E parancsolatban nyilvánvalóan a szülői tekintély védelméről van szó, amely az anyát mindig az apával együtt említi (2Móz 21,15.17; 3Móz 19,3; 20,9; 5Móz 21,18k; 27,16; Péld 20,20).
A Zsolt 15,4 Tóra-liturgiájában az lehet a szent sátor vendége, aki tiszteli azokat, akik az Urat félik. Amikor Saul arra kéri Sámuelt, hogy adja meg neki a tiszteletet a nép vénei és Izráel előtt, akkor arra kéri őt, hogy mások előtt ismerje el a királyságát. A diplomáciai kapcsolattartásban is tiszteletet kellett tanúsítani a szomszéd népek királyaival szemben (2Sám 10,3; 1Krón 19,3; vö. Bír 9,9). Az Isten emberét azért tisztelik, mert beteljesedik mindaz, amit mond (1Sám 9,6). A bölcsességirodalomból azt is megtudhatjuk, mi az emberi tisztelet alapja (Péld 13,18; 27,18).
Isten tisztelete gyakran az ő magasztalásával azonos (Ézs 24,15; Zsolt 22,24; 86,9.12; 91,15; vö. Ézs 25,3; 43,20). De gyakran használatos a kifejezés Isten általános tiszteletével kapcsolatosan is (Dán 11,38; vö. 5Móz 28,58). Istent tisztelni azt jelenti, hogy őt megillető fontosságot tulajdonítunk neki, azaz elismerjük Istenvoltát (negatív kijelentésekben: Ézs 29,13; 43,23; 58,13; Zsolt 50,23; Péld 14,31). Isten tiszteletének a másik oldala: »Akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak« (1Sám 2,30).
Jézus is hangsúlyozza a szülők tiszteletének fontosságát és feltétlen engedelmességet követel ő is (Mt 15,4; 19,19; Mk 7,10; 10,19; Lk 18,20). A parancsolat magában foglalja a szükséget szenvedő szülők anyagi támogatását is (Mt 15,5k; Mk 7,11k: »korbán-törvény«). Ebben az összefüggésben kell említeni az 1Tim 5,3-at, ahol az apostol arra utasítja Timóteust, hogy az özvegyeket tisztelje, azaz anyagilag is gondoskodjék róluk (vö. még Ef 6,2; Kol 3,20). Átfogóbb jelentésű az 1Pt 2,17, amely arra hív, hogy mindenkinek meg kell adni a tiszteletet: a testvéreket szeretni kell, az Istent félni, a királyt tisztelni.
Pál apostol arra kéri a keresztyéneket, hogy a tiszteletadásban legyenek egymást megelőzők (Róm 12,10). A rabszolgákat inti, hogy saját uraikat méltassák teljes tiszteletre (1Tim 6,1). Az 1Pt 3,7 viszont a férjeket figyelmezteti, hogy feleségüknek adják meg a tiszteletet, »mint örököstársaiknak« az élet kegyelmében (vö. 1Thessz 4,4). A keresztyének mindenkinek adják meg azt, amivel tartoznak: az adószedőnek az adót, a vámot szedőnek a vámot, akinek pedig tisztelettel tartoznak, annak a tiszteletet (Róm 13,7; bár az is feltételezhető, hogy itt a timé, a szövegösszefüggésnek megfelelően, a »vételár« jelentésben szerepel; vö. ApCsel 4,34; 1Kor 6,20; 7,23). Róm 2,7.10 szerint dicsőség, tisztelet és békesség jut osztályrészül azoknak, akik a jót cselekszik.
Isten tisztelete a syn-nál csak negatív fogalmazásban fordul elő (Mk 7,6 par). Teológiai szempontból jelentős Jn 5,23, ahol Jézus ugyanazt a tiszteletet igényli a Fiúnak, mint az Atyának. Ezt azért kérheti, mivel Isten az eszkhatológiai bíró hatalmával ruházta fel. A Fiú tiszteli az Atyát, a zsidók viszont nem hisznek Jézusban, ezért gyalázzák őt (Jn 8,49kk). Aki azonban Krisztusnak szolgál, azt megbecsüli az Atya (Jn 12,26).
VG
