Sztoa
Sztoa Filozófiai irányzat, melyet év szerint említ az ApCsel 17,18. Alapítója Zeno (kb. Kr. e. 336-263) és Kleanthesz (kb. Kr. e. 331-232). A név eredete tulajdonképpen annak a bérelt oszlopcsarnoknak a neve (sztoa poikilé), ahol előadásaikat tartották. Így lett az irányzat neve sztoa, s a közvetítőé a sztoikusok megjelölés.
Alapvető tantétele, hogy az egész világ egy nagy egység, mely magába foglal minden létezőt. Ennek az egységes világnak az ura az isteni Logosz, egyben a Logosz adja neki az erőt is. (Az istenség neve a hellénizmusból kölcsönzött Zeus, de tulajdonképpen csak a neve szerepel itt, nem a mitologikus istenalakra kell gondolnunk.) Miután a Logosz minden, a világnak és minden létezőnek ősoka, lényegében az isten, az ember és a világ rokonságban áll egymással. A Logosz azzal segít a világnak, hogy neki adta a törvényt (nomoszt) - a filozófus dolga tehát az, hogy a Logoszt a nomosz segítségével mindenben kövesse. Ez a törvény egyformán vonatkozik mindenkire: kicsire és nagyra, szegényre és gazdagra, szabadra és szolgára, görögre és barbárra, férfira és nőre stb. Minden élőlény legvégső meghatározottsága tehát a törvény hatalma. Ezért azután minden egyéb említett különbség háttérbe szorul, sőt egyszer megszűnik.
Így lett a sztoikus filozófia 3 részes. Alkotórészei: logika - fizika - etika (de a »logika« a Logoszhoz való alkalmazkodás, míg a fizika a »phüszisz« = a természet dolgait jelenti). Egy, a sztoikusok által használt hasonlat szerint a 3 összetevő, mint egy gyümölcsöskert értelmezhető: a gyümölcsfák a »fizika« - tan a létezőkről = kozmoszról, ontológia és teológia; a gyümölcsök az »etika«; míg az egészet védő fal a »logika«.
A Logosz törvényéhez való alkalmazkodás sztoikus módja az, hogy az ember mindentől szabaddá teszi magát, ami a világhoz köti (ellentétben az epikureusokkal, akik tudatosan próbálták megszerezni a világból, ami szép és előnyös). Ha az ember eléri ezt a szabadságot, elérte az ideális állapotot. Sem vagyont, sem családot, sem semmit nem tart a magáénak - így lesz teljesen szabad. S miután nincs semmije, ha elfogy ideje, keserűség nélkül válik meg ettől a világtól.
Ennek a gondolatnak támasza a sztoa két fontos kifejezése. Az egyik - melyen keresztül a Logosz hatalma érvényesül - a heimarmene, azaz okszerűség, kauzalitás; azaz a világban minden szigorú, következetes módon történik, töretlen összefüggések alapján. A másik fogalom - a Logosz hatásával kapcsolatban - a pronoia, az isteni előrelátás. Minden ennek alapján történik. Így a világban fellelhető rossz sem lesz problémává, hiszen a pronoia szerint tulajdonképpen nem is rossz... A sztoikusok gondolkozásának tehát az etika a központja: hogyan tud a bölcs a Logosz szerint élni? Jellemző a kifejezésük is: homologoumenosz zen, azaz összhangban élni, a Logosz vezetése alatt élni.
A sztoa kialakulása után kapcsolatba került a cinikusok nézeteivel, s ötvöződve azzal népies hellénista filozófiává vált, melyben már nem az elvekben rögzített tan volt a fontos, hanem tulajdonképpen ennek kifejtése és megvitatása, »előadása« - az ún. diatribe. A diatribéhez hozzátartozik az állítás és ellentmondás, a hallgató bekapcsolása akár annak ellentmondása árán is, időnként a szerepek és álláspontok felcserélése; így jut el az »előadás« a végső következtetésre, eredményre. Fő képviselője ennek a Kr. u. 50-138 között élt Epiktetosz. Az ÚSZ-ben Pál apostol használja ezt a módszert. Jellemző, hogy ő is elmondja: az ember végső meghatározottsága Istentől van, s emellett nem számít, hogy szolga vagy szabad, férfi vagy nő, zsidó vagy görög stb. Argumentációjának módja is a diatribé szokásait követi (vö. 1Kor 7,17kk; Gal 3,28 stb.). A sztoikus Logosz szerepével rokon az a páli formula, hogy »aki által és akire nézve vannak mindenek« (Róm 11,36; 1Kor 8,6; Ef 4,6).
Nemcsak Pál apostolra hatottak a sztoa gondolatai, hanem már a hellénista zsidóságra is. Ők úgy találták meg vele a kapcsolópontot, hogy a formai hasonlóságot tartalminak is tekintették: az az istenség, aki a maga hatalmával irányítja a természetet, azonos Jahvéval, az a törvény pedig, mely mindent irányít, mely minden élőlénynek előírja az erkölcsi követelményeket, azonos a mózesi törvénnyel.
A sztoikus gondolatot ÚSZ-i jelentkezése Pál athéni prédikációjából az a tétel: őbenne élünk, mozgunk és vagyunk - ahogy költőitek közül is mondták némelyek: bizony, az ő nemzetsége vagyunk (ApCsel 17,28 - idézet Aratustól). A Róm 1,19kk perikópában is utal Pál a természeti istenismeretre.
A római császároknak két híres sztoikus filozófusa: Seneca és a császár Marcus Aurelius tartozott ehhez az irányzathoz.
HP
