Szenátus
Szenátus A szó alapjelentése: a vének tanácsa. A régi időkben a nemzetségek vénei alkották, az ókori Rómában az előkelő családok és vezető pénzemberek képviselőiből állott. Az öregek tanácsa azonban a fejlődés korai időszakában sok népnél hasonlóképpen megtalálható.
Rómában eredetileg a király tanácsadó testületét nevezték így. Különböző időkben változó számú tagja volt. Ők őrizték az ősi hagyományokat, jogszokásokat. A tagjait patres-nek, azaz atyáknak nevezték, s tisztelettel övezték. A testület tekintélye, a patrum auctoritas, igen nagy volt. Létszáma 100-900-ig gyarapodott. A szenátorok széles bíborsávval ellátott tunikát viseltek, és sötét színű ezüst C betűvel - az S betűnek egy régi alakjával - díszített cipőt hordtak. Így nem volt nehéz felismerni és az őket megillető tiszteletadásban részesíteni a tanács tagjait.
A királyság bukása után a szenátus államtanáccsá vált. Ez intézte a bel- és külügyeket, ez a testület kormányozta az államot. Amikor háborús vagy egyéb veszély fenyegetett, akkor a szenátus a legfőbb tisztviselőket ruházta fel a teljhatalom gyakorlásának jogával. A hatalom átruházásának formulája a »Videnat consules, ne quid res publica detrimenti capiat« (azaz »vigyázzanak a consulok, hogy az államot kár ne érje«) alapján hordozzák teljes felelősséggel tisztüket.
A legfőbb tisztviselők jogai közé tartozott a szenátus összehívása. Minden olyan napon összegyűlhettek és tanácskozhattak, amikor népgyűlés nem volt. Gyűléseiket a Curia-n vagy valamelyik templomban tartották, kiemelkedő események, pl. consul beiktatása esetén a CAPITOLIUMon üléseztek. A tárgyalásaikon idegenek nem vehettek részt. A nép nem vonulhatott be a terembe, ám az ajtók mindig tárva voltak.
A szenátus tagjainak volt egy névjegyzéke, amelyet albumnak neveztek. Ebbe az albumba a rangjuknak megfelelő rendben jegyezték be az atyákat. A gyűlést összehívó dictator, consul vagy praetor mondanivalójának meghallgatása után az album szerinti rendben mindenki kifejtette a véleményét, s azután került sor a határozathozatalra. A szavazás, melyet discessio-nak mondtak, úgy történt, hogy a szenátorok felkeltek ülőhelyeikről, s e mellé a szenátortárs mellé álltak, akinek véleményét magukévá tették. A határozat érvényességéhez az egybehívó vezető egyetértése is szükséges volt. Az érvényes határozatot senatus consultumnak, tanácshatározatnak nevezték. Ha valaki óvást emelt a részletekre vagy az egészre vonatkozóan, akkor már csak tanácsjavaslat jöhetett létre. A határozatokhoz kapcsolt rendelkező részt decretumnak nevezték. Ha a határozat megtörtént, az elnök a gyűlést feloszlatta.
A szenátus intézményét többen is megreformálták. Sulla, aki Kr. e. 82-ben diktátor lett, megkétszerezte a szenátorok számát, tisztüket életfogytig tartóvá tette, s az új tagokat katonatisztjei közül állította be. Utána Augustus császár hozott jelentős változásokat, mely szerint ellenfelei mint méltatlanok kikerültek a névjegyzékből, ennek ellenére is maradt ellenzéke. Változásokat foganatosítottak később is, egészen a késői császárkorig, amikor is - a 4. és 5. szd.-ban - legfelsőbb rendnek tekintették ugyan a szenátorokat, de politikai szerepük a birodalom életében már nem volt. Végül az 5-6. szd. eseményei, a külső és belső támadások, rabszolgalázadások a Római Birodalom bukásához vezettek. Az okok közt az is szerepel, hogy állandóan csökkent azoknak a száma, akik az állam életét irányították. A »legkiválóbb« férfiakat folyton irtották. Így a szenátus tekintélye elveszett, a birodalom pedig széthullott.
DJ
