Szabadság
Szabadság H. n-q-h (»szabadnak lenni«), n-t-s, s-l-h (piél - »szabadon bocsátani«), p-d-h és g-c-l (»megváltani«), g. eleutheria.
A g.-ségben a szabadság elsőrenden politikai fogalom. A szabad ember a g. városállam közösségén belüli szabad polgárt jelöli, akinek a rabszolgákkal szemben a város ügyeibe beleszólási joga van, és önmaga fölött szabadon rendelkezik. Az ÓSZ nem ismeri ezt a szabadság-fogalmat, de ebből nem lehet arra következtetni, hogy az ÓSZ-ben ismeretlen lett volna a szabadság fogalma. Izráel a maga szabadságát mindig Isten megváltó és szabadító hatalmával összefüggésben látta. A szabadság a Jahve általi megszabadítást jelentette, ezért az ÓSZ-i szabadság-fogalomban a megváltás gondolata központi jelentőségű. Isten a szabadítás Istene, kiszabadítja népét »a szolgaság házából«, népének és az elnyomottaknak gócél-ja (Jób 19,25; Zsolt 19,15; 78,35; Jer 50,34 stb.). Különösen Deutero-Ézsaiás hangsúlyozza ezt a tényt, tekintettel a babiloni fogságra (Ézs 41,14; 43,14 stb.). Az egyiptomi szabadulás emléke Izráel egész történetét besugárzó isteni tett maradt (2Móz 3,8; vö. Hós 11,1).
Isten népe természetesen ismerte azokat az éles társadalmi ellentéteket, amelyek uralkodók és alattvalók, rabszolgák és szabadok között húzódtak. A Prédikátor olyan dolgokra figyelt, »amelyeket olyankor követnek el a nap alatt, amikor egyik ember a másik rovására hatalmaskodik« (Préd 8,9). A függőségi viszonyban élők közül különösen a rabszolgákat tekintették egyszerű tárgyi tulajdonnak: eladhatták őket (2Móz 21,21), sőt örökölhetők voltak (3Móz 25,46). Az ÓSZ-i próféták és a legősibb ÓSZ-i hagyományok éppen az egyiptomi szabadításra hivatkozva támadták ezt a szemléletet. Ebben a hagyományáramlatban maradva a Deuteronomium egészen sajátos gondolatokat fogalmaz meg a rabszolgasággal kapcsolatosan. Az 5Móz 15,12-18 a h. rabszolgák 6. év utáni szabadonbocsátásáról rendelkezik. Atörvény »testvérnek« nevezi a rabszolgát, és arra int, hogy szabadonbocsátáskor ne üres kézzel engedjék el, hanem adjanak neki a gazda vagyonából. Ezután emlékeztet a törvény az egyiptomi szolgaságra. Az atyákkal való szolidaritás egyúttal a honfitárs rabszolgával való teljes szolidaritást jelenti. Hasonlóképpen emlékeztet a deuteronomista szombattörvény is arra, hogy a nyugalom napján azért kell a szolgának és a szolgálónak is pihennie, mivel Izráel maga is rabszolga volt Egyiptomban (5Móz 5,14). Ugyanilyen szellemben rendelkezik a törvény szökött rabszolgák esetében is, akiknek az 5Móz 23,16k, az ókori K törvényei között páratlan módon menedékjogot biztosít.
Az ún. szentségtörvény további konzekvenciákat von le az egyiptomi szabadítás tényéből: ha elszegényedik a honfitárs »testvér«, akkor Izráelben ne rabszolgaként foglalkoztassák, hanem mint a bérmunkást vagy az idegeneket. Az indok: »az én szolgáim ők, akiket Egyiptomból hoztam ki« (3Móz 25,39-42). Az egyiptomi szabadulás legerősebb kisugárzása a nagy örömünnep évének meghirdetése az ún. »elengedés éve« (Jóbél-év), az 50. év. Ekkor 7×7 év után minden h. rabszolgát szabadon kellett bocsátani, hogy visszatérhessen nemzetségéhez, és egyúttal földörökségét is visszakapta. Ez az év jele annak, hogy Izráel a rabszolgaságot, a nem szabad állapotot csak átmenetinek tekintette.
A babiloni fogság idejében és az az utáni időszakban a szabadság utáni vágy és a szabadság reménye még inkább megmutatkozik. Ézs 6l,1kk szerint Isten örömüzenetet hozó követe szabadulást hirdet a foglyoknak és a megkötözötteknek az Úr kegyelmének esztendejében. Jóel 3,1kk szerint Isten Lelke az eszkhatológiai időben nem csak ifjakra és vénekre, nőkre és férfiakra, hanem a szolgákra és szolgálókra is kiárad (vö. Mal 3,23k; Gal 3,28; Kol 3,22-4,1).
Az ÚSZ-ben a szabadság a bűntől (Róm 6,18-23; Jn 8,31-36), a törvénytől (Róm 7,3k; 8,2; Gal 2,4; 4,21-31; 5,1.13) és a haláltól (Róm 6,21k; 8,21) való megszabadulást jelenti. Megszabadulást abból a létből, amely a törvény miatt bűnben van, és ezért halálra szánt élet. A bűnben lételt az jellemzi a Róm 6,20 szerint, hogy az ember a bűn rabszolgája (vö. Jn 8,34), melynek hatalmát Pál apostol kozmikus méretekben is átgondolta. A bűn királyként uralkodik (baszileuein - 6,12; 5,21; kürieuein - 6,14). Uralmi területe a kozmosz (5,12). Ő a nagy rabszolgatartó (7,23), hadúr, aki zsoldot fizet (6,23). Fegyverei az emberi testrészek (6,13), uralmának eszköze a halál (5,21 - az 1Kor 15,56-ban a halál az úr, a bűn pedig uralmának eszköze). Pál szerint az ember totálisan a bűn uralma alatt áll. Ez a jogi képzetekben megfogalmazott helyzet akkor változik, amikor a rabszolga meghal (6,6; 7,24). Csak ekkor történhetik meg az uralomváltás. Pál képe totális: minden ember rabszolga, az ún. szabadok is a bűn hatalma alatt vannak.
Ezért a bűn határozza meg az ember törvényeit is azáltal, hogy foglyul ejti az embert (7,23-25; 8,2). Ez a törvény azonban nem a Tóra, hiszen éppen annak követeléseit akadályozza meg. Az egész világ a bűn törvénye alatt áll (3,9.19.23), az ember viszont a törvény (a Tóra) által ismeri fel azt, hogy bűnben él (Róm 7,7). Bűnben lenni egyúttal azt is jelenti, hogy önámításban, ill. hazugságban élünk. Ezt a Jn 8,32 ugyanúgy felismeri, mint Pál apostol. A bűnben tévelygő, önmaga vágyait kielégítő élet halállal végződik (Róm 7,9-11).
A bűn uralma alatt lévő és halálra ítélt ember Krisztus által szabadulhat meg (Gal 5,1), és nem egyéni teljesítménye révén. »A Fiú« szabadíthat meg minket egyedül, és akkor valóban szabadok leszünk (Jn 8,32). A szabadulás másik lehetősége az embernek szóló evangéliumban rejlik: »Ti testvéreim, szabadságra vagytok elhíva« (Gal 5,13). A Gal 5,1-ben és az 5,13-ban megfogalmazott válaszok összefüggenek egymással. Az ev hívásában a Krisztus-esemény reális jelenné válik. A szabadítás tényét a Gal 4,1-7 írja le a jogi életből vett példával. A törvény alatt lévők éretlenek, kiskorúak, és a kiskorú örökös jogilag nem különbözik a rabszolgától (4,1). Ez az állapot azonban csak az apa által meghatározott időpontig tart (4,2). Az ideje akkor jár le, amikor eljön az apa által kitűzött időpont. A fiaknak adatott Lélek teszi a kiskorú gyermeket tudatos fiúvá (Gal 4,5-6; Róm 8,15). Mivel a Lélek a szabadság Lelke (Róm 8,2), éppen mint fiak szabadok a törvénytől, a fiúság a szabadságuk (a hüiosz és az eleutherosz szinonim fogalmak). E Lélek által tudnak ugyanis »Abbát« kiáltani (Gal 4,6). A Fiú által lesznek fiak, örökösök és örököstársai Krisztusnak (Gal 4,7; Róm 8,17).
A szabadság kérdését Pál a Gal 4,21-31-ben egy másik szempont felől is megvilágítja. A rabszolgaság-fiúság ellentétet a Sára-Hágár, vagy még pontosabban az Izsák-Izmael allegóriával magyarázza. Az ellentétet azonban nem idői, hanem téri kategóriákban fogalmazza meg. Hágár gyermeke a törvény alatt van, test szerinti, rabszolga, a földi Jeruzsálem gyermeke. Sára gyermeke a Lélek alatt van, az ígéret gyermeke, örökös, a mennyei Jeruzsálem gyermeke. Pál tehát a szabadságot az új aion várásának-városának összefüggésében mutatja be.
A szabadság elnyerése kegyelem, csak Lélekben lehet azt elnyerni. Lélekben lenni azt jelenti: Krisztusban lenni (2Kor 3,17). A Lélek Krisztus erőtere, és a hívő életében megkeresztelése alkalmával uralomváltás történt: a Lélek keresztsége által tudatosan szabad lett. (Ld. még SZABAD; RABSZOLGA)
VG
