Mózes

Teljes szövegű keresés

Mózes
1. Neve, születése, kora
Izráel története nagy alakjának a neve a h. msh-ból származik, aminek a jelentése: húzni, kihúzni. A h. móse egyaránt utal Mózes születésére (vízből húzták, mentették ki) és történelmi küldetésére (Isten általa húzta, vezette ki Izráelt az egyiptomi rabszolgaságból). Mózes születése arra az időre esett, amikor a fáraó elrendelte, hogy minden héber fiú újszülöttet a Nílusba kell dobni (2Móz 1,22). Apját Amrámnak, anyját Jókebednek hívták, mindketten Lévi törzséből szaírmaztak (2Móz 2,1; 6,20; 4Móz 26,59). Amrámnak és Jókebednek már volt két nagyobb gyermeke, Áron és Mirjam, amikor Mózes megszületett. Szülei három hónapig rejtegették a gyermeket, de aztán csak kitették egy gyékénykosárban a Nílusba, a parthoz közel, a sás közé. Történetesen a fáraó lánya éppen oda ment fürödni, ahol a gyermek volt, megsajnálta és megkönyörült rajta. A közelben rejtőzködő Mirjám előjött, s felajánlotta, hogy keres egy szoptató asszonyt. Így került vissza a gyermek a fáraó lánya megbízásából az édesanyjához. Mózes születése korát pontosan nem tudjuk, a korai datálás szerint Kr. e. 1525-re, a késői datálás szerint Kr. e. 1350-re tehető (ld. KRONOLÓGIA).
2. Neveltetése (az első negyven év)
Mózes feltehetően négy-öt éves koráig maradt szüleivel és testvéreivel. Az első hatásokat a szülői házban szívta magába, kitörölhetetlenül. Amikor felnőtt, anyja elvitte a fáraó lányához, aki fiává fogadta. A fiúvá fogadáshoz hozzátartozott a névadás is. A fáraó lánya Mózesnek nevezte el, azzal a megokolással, hogy a vízből húzta ki. Valószínű azonban, hogy a fiúvá fogadáskor adott név nem csak a vízből való kihúzásra utal. Az egyiptomi nyelvben a mesu (vagy mos, mes) jelentése: gyermek, fiú, ami a neveknél, névösszetételekben gyakran szerepel, pl. Thut-moses, Ra-mses, Ah-mosis. Lehetséges, hogy előtagként szerepelt a fáraó lányának a neve, ami ellen Mózes hit által tiltakozott, amikor felnőtt (Zsid 11,24). Életének erről a szakaszáról jószerint semmit sem tudunk. A fáraó lánya fogadott fiaként bizonyára gondos nevelésben részesült, megtanították az egyiptomiak minden bölcsességére, s kiváló férfi lett mind szavaiban, mind tetteiben (ApCsel 7,22). Élete e szakaszának a végén egyszer meglátogatta atyjafiait. Látta kényszermunkájukat, s azt, hogy egy egyiptomi hogyan ütlegelt egy héber férfit. Mózes agyonütötte az egyiptomit, s elrejtette a homokban. Azt remélte, hogy atyjafiai megértik, hogy Isten általa szabadítja meg őket. Másnap ismét meglátogatta őket. Ekkor két civakodó héber férfit akart kibékíteni, de az, aki bántalmazta a másikat, elutasította, mondván: Ki tett téged bíróvá közöttünk? Azt gondolod, hogy engem is meggyilkolhatsz, mint az egyiptomit? - Mózes ebből megértette, hogy tette kitudódott, s a fáraó haragja elől elmenekült.
3. Midján földjén (a második negyven év)
Menekülése során Midján földjén állapodott meg, s ott leült egy kútnál. Midján papjának, Reúélnek (többnyire Jetró néven szerepel a B-ban) volt hét lánya. Amikor a lányok meg akarták itatni nyájukat, a pásztorok elkergették őket. Mózes azonban megvédelmezte őket, megitatta nyájukat. Reúél magához hívatta, szolgálatába fogadta, s egyik lányát, Cippórát, hozzá adta feleségül. Cippóra fiút szült, akit Mózes Gérsómnak nevezett, mondván: Jövevény lettem idegen földön. Mózes pásztor lett, apósának a juhait legeltette. Életének ez a szakasza is negyven évig tartott. A puszta, a pásztorélet iskolája volt ez. A választott vezető, szabadító neveléséhez, Isten tervében, ez is hozzátartozott. Időközben a fáraó meghalt, de a héberek helyzete ezzel semmit sem változott, sóhajtoztak, kiáltoztak nyomorúságukban. Nem tudták, hogy Isten elhatározta szabadításukat, kiválasztotta, és felkészítette eszközét.
4. Elhívása (a harmadik negyven év kezdete)
Mózes élete döntő eseménye elhívásának története. Apósa juhait legeltetve, egyszer eljutott a pusztán túlra, az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Látott egy csipkebokrot, ami égett, de mégsem égett el. Közelebb ment, hogy megnézze. Ekkor Isten megszólította: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz! Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene! Eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása. Menj, vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból! (2Móz 3,1kk) Mózes tiltakozott: Ki vagyok én, hogy kihozzam Izráel fiait Egyiptomból? Isten azt felelte: Én veled leszek, s az lesz a jel, hogy én küldtelek, hogy ennél a hegynél fogjátok tisztelni az Istent (2Móz 3,11k). A továbbra is tiltakozó Mózest Isten felruházta csodatevő hatalommal, s megígérte, hogy mellé adja Áront szószólónak. Mózes végül feladta ellenállását, s elindult, hogy most már nem a saját fellángolása, hanem Isten elhívása alapján teljesítse küldetését (2Móz 3,4).
5. Kivonulás Egyiptomból
A továbbiakban Mózes élete elválaszthatatlanul összefonódik Isten népe történetének eseményeivel. Isten ígéretének megfelelően Áron elébe ment Mózesnek egészen az Isten hegyéig. Útja a továbbiakban is harcokon, küzdelmeken át, az Isten ígéretei beteljesedésének az útja. A nép bizalommal fogadta Mózest és Áront. Hitt Istennek. A fáraó azonban keményen ellenállt, nem bocsátotta el a népet, sőt megparancsolta, hogy még jobban sanyargassák. A nép nem szabadítót, hanem elveszítőt kezdett látni Mózesben és Áronban. Isten tíz csapással válaszolt a fáraó gőgös szavára: Kicsoda az Úr, hogy hallgassak szavára és elbocsássam Izráelt? A tizedik csapás az volt, hogy az Úr angyala megölt minden elsőszülöttet Egyiptom földjén. Az utolsó csapást megelőzően rendelte el Isten Mózes által a páskát. A páskabárány vérével meg kellett jelölni a szemöldökfát és a két ajtófélfát, így az öldöklő angyal elkerülte Izráel hajlékait. A tizedik csapás után a fáraó elbocsátotta Izráelt, ám hamarosan megbánta, és seregével üldözőbe vette. Isten menekülő népe előtt kettéválasztotta a tengert, az üldöző sereget pedig elpusztították a visszatérő hullámok. A nép megmenekült, s hálaadó énekkel magasztalta az Urat (2Móz 15,1-18.21).
6. A Vörös-tengertől a Sínai-hegyig
A Vörös-tengertől elindult a nép, Isten beszéde szerint, Mózes vezetésével a Sínai-hegy felé. Ezzel kezdetét vette Mózes nagy harca az örökké zúgolódó néppel a pusztában, s imaharca a zúgolódó népért Isten előtt. Márában a víz ihatatlan volt. Isten Mózes imádságára egy fát mutatott, amitől a víz megédesedett (2Móz 15,22kk). Az éhező népnek Isten eledelül adta a mannát, ami, szombat kivételével, minden reggel szedhető volt a tábor körül (2Móz 16,1kk.16kk). A szomjazó népnek Mózes, Isten szavára, a kősziklából fakasztott vizet (2Móz 17,1kk). A vándorló népre támadó Amáléket az ima hatalmával legyőzte (2Móz 17,8kk). Mózes nem csak vezére, hanem bírája is volt a népnek. Apósa tanácsára bírákat állított a nép fölé, s ő csak a nehéz ügyekben ítélkezett (2Móz 18). Így jutottak el, a kivonulástól számítva, a harmadik hónapban, Isten ígérete szerint a Sínaihegyhez.
7. Törvényadás, szövetségkötés
Az egyiptomi szabadítást követő hatalmas, Izráel egész történelmét meghatározó esemény a törvényadás és a szövetségkötés. A nép a heggyel szemben ütött tábort. Isten előbb Mózessel beszélt a hegyen, majd a néppel a hegyről (2Móz 19,3; 20,22). Miután a nép egyhangúlag vállalta, hogy mindent megcselekszik, amit az Úr parancsolt, áldozat bemutatásával megtörtént a szövetségkötés. Ezután Mózes, Áron, Nádáb és Abihú, valamint hetven vén felment a hegyre, látták Istent, és nem haltak meg (2Móz 24,1kk). Ezt követően Mózes, Józsuéval együtt, negyven napig volt a hegyen, hogy átvegye a szövetség igéit. Ezalatt Áron a nép szorongatására aranyból borjúszobrot öntött, s azt kezdték tisztelni. Amikor Mózes lejött a hegyről, haragjában összetörte a törvény kőtábláit. Az aranyborjút porrá törette és vízbe szórva megitatta a néppel, a bűnösöket pedig keményen megbüntette. Ezután Mózes visszament az Úrhoz, hogy bűnbocsánatot kérjen a nép számára: Nagy vétket követett el ez a nép, mégis, bocsásd meg vétküket, ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál (2Móz 32,31k). Isten megengesztelődött Mózes könyörgésére, s megmutatta neki dicsőségét és kijelentette lényét (2Móz 33,19kk; 34,5kk). A nép sokáig maradt a Sínai-hegynél. Isten törvényeket, rendeléseket adott Mózes által, s csak azután mentek tovább, amikor a szent sátor elkészült és felszentelték.
8. A Sínai-hegytől a Párán-pusztáig
A Sínai-hegytől a kivonulástól számítva a második év második hónapjának huszadik napján indultak el, s a Párán-pusztában, az 5Móz 1,19 szerint Kádés-Barneában, állapodtak meg. Az útnak ez a szakasza sem volt mentes próbáktól. A nép zúgolódott, megunta a mannát, húst kívánt, sőt testvérei, Mirjám és Áron is ellene támadt a kusita asszony miatt. Maga Mózes is belefáradt a terhek hordozásába. Isten húst adott, Mirjámot poklossággal sújtotta, Mózes mellé hetven vént rendelt, akiket Lelkével ajándékozott meg. A föld kikémlelésére kémeket küldtek. A kémek, visszatérve, bár dicsérték a megígért földet, de Káléb és Józsué kivételével rossz hírét költötték, elkeserítették a népet, hogy nem tudják elfoglalni. A nép meg akarta kövezni Mózest és Áront, sőt Kálébet és Józsuét is. Újra Mózes közbenjárása mentette meg a népet Isten pusztító haragjától, de a lázadó nép az ígéret földjére nem mehetett be (4Móz 13; 14,19kk).
9. Párán-pusztától a Móáb-síkságig
Az utolsó nagy szakasza Mózes életének s egyben a pusztai vándorlásnak. Az új, az ígéretet öröklő nemzedék nevelője, vezére is Mózes volt, sőt az ő vezetésével foglalták el a Jordántól keletre eső területeket is. Az ígéret földjére azonban sem Mózes, sem Áron nem mehetett be. Az okot a 4Móz 20,2kk beszéli el. A népnek ismét nem volt vize. Isten azt mondta Mózesnek, hogy fakasszon vizet a kősziklából a nép szeme láttára. Mózes ezt meg is cselekedte, de kétszer is ráütött a sziklára. A szíveket vizsgáló Isten ebben hitetlenséget látott, s kimondta ítéletét: sem Mózes, sem Áron nem mehet be az ígéret földjére. Mózes megpróbálta meglágyítani Isten szívét, de az ítélet visszavonhatatlanul hangzott el (5Móz 3,23kk).
10. Halála
Meghalt Mirjám (4Móz 20,1), meghalt Áron is (4Móz 20,22kk), a hitetlen nemzedék elhullott a pusztában, s eljött az ideje, hogy Mózes is megtérjen őseihez. Isten parancsára Józsuét rendelte utódjául (4Móz 27,18kk; 5Móz 34,9). Felment Nébó hegyére, a Piszgá csúcsára, ami Jerikóval szemben van, s miután megtekintette a földet, meghalt. Isten maga temette el a völgyben, Móáb földjén, Bét-Peárral szemben. Senki sem tudja, hol van a sírja. Százhúsz éves volt, amikor meghalt, nem homályosodott meg a szeme, és nem hagyta el életereje. Izráel fiai harminc napon át siratták Mózest Móáb síkságán.
11. Mózes jelentősége
Jelentőségét a legszebben maga a B mondja ki: Nem támadt többé Izráelben Mózeshez hasonló próféta, akivel szemtől szemben érintkezett az Úr (5Móz 34,10). Ez élete titka: beszélt vele az Úr elhívásakor, a törvényadáskor, szolgálata útján. Ezért Izráel vallása, az ÓSZ vallása kijelentés-vallás. Ez a kijelentés sohasem téveszthető össze és cserélhető fel semmiféle emberi okoskodással, filozófiával. Hittel és engedelmességgel járta küldetése útját. Törvényadó, nagy közbenjáró (2Móz 32,32), Isten kijelentéseinek és vezetésének megörökítője (2Móz 17,14; 24,7), Isten tetteinek zsoltárosa (2Móz l5,1kk; 5Móz 32,1kk; Zsolt 90). Ember, aki haragra lobban (2Móz 32,15k.18k), s mégis minden embernél szelídebb (4Móz 12,3). Az ÓSZ történeti (Józs 9,24; Bír), 16; 4,11; 18,30; 2Kir 18,4), prófétai (Hós 12,14; Mik 6,4; Ézs 63,11k; Jer 15,1; Mal 3,22) könyvei, valamint a Zsolt (77,21; 90,1; 99,6; 103,7; 105,26; 106,16.23.32) viszonylag ritkán említi nevét. Az Izráel történetével foglalkozó zsoltárokban (68, 78, 135, 136) pedig egyszer sem szerepel a neve. Ezek a zsoltárok, mint maga az ÓSZ is, nem Mózes személyét dicsőítik, hanem az örökkévaló Istent, akinek hűséges szolgája volt. Az ókeresztyén irodalom gyakran emleget apokrif, pszeudoepigráf mózesi iratokat, pl. Mózes mennybemenetele, Mózes testamentuma, Mózes szavai (mondásai), Örömünnepek. Az apokaliptikus irodalomban pedig a végső titkok ismerőjeként jelenik meg (4Ezsd 14,5). Az eszkatológikus váradalmakban a Messiás előfutára, a szenvedő Messiás előképe, a második Mózes, vagy egyenesen a visszatérő Mózes (Moses redivivus) lesz.
Az ÚSZ-ben gyakran, mintegy nyolcvanszor találkozunk Mózes nevével, alakjával. Neve többnyire a törvénnyel kapcsolatosan szerepel (Mt 5,17.21; Lk 24,44; Zsid 10,28). Jézus hangsúlyozta, hogy nem azért jött, hogy eltörölje a Mózes által adott törvényt, hanem azért, hogy betöltse (Mt 5,17; 8,4). Jézus a mózesi törvény feltétlen érvényességét hangsúlyozta az atyák, a vének rendeléseivel szemben (Mt 15,3kk). A zsidóság Mózesre hivatkozva utasította el Jézust, de Mózes ellenük fog tanúskodni az utolsó ítéletkor, amiért nem hittek benne (Jn 5,45kk). Az ÚSZ Mózes alakjában a Messiás előfutárát, írásaiban a Messiás eljövetelének meghirdetését látja (Jn 3,14; 6,32k; 10,11.14; ApCsel 7,17kk). A különbség nem ellentét, hanem csupán arról van szó, hogy a beteljesedés nagyobb, mint az előkép (Zsid 3,1kk; 9,15kk; 11,24kk). A megdicsőülés hegyén Mózes és Illés együtt beszélgetnek Jézussal eljövendő szenvedéseiről (Mt 17,3). A Zsid a hit hősei között a legrészletesebben beszél Mózesről, mint aki Egyiptom minden kincsénél nagyobb gazdagságnak tartotta a Krisztusért való gyalázatot (11,23kk).
NA

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT