Mítosz

Teljes szövegű keresés

Mítosz Görög szó, eredeti jelentése: mese (2Pt 1,16; Tit 1,14). A vallások világában olyan elbeszélések a mítoszok, melyeknek a szereplői istenek, vagy istenek és emberek. Foglalkoznak a világ kezdetével (teremtési mítoszok) vagy végével (eszkhatológikus mítoszok), magyarázzák a világ, a természet, az emberiség létének a kérdéseit (aitiologikus = megokoló mítoszok). Elsősorban a görög mitológiára jellemző, hogy az istenek részt vesznek az emberek történetében (történeti mítoszok, pl. a trójai mondakör).
A mítoszok nem öncélú, szórakoztatásul kitalált mesék, hanem mindig valamilyen valóságot tükröznek. A napisten tüzes lovak által vont kocsiján végigjárja az eget: természeti jelenség. A földön megvon(nak) a vegetáció istene(i), aki(k) a téli hidegben (vagy forró éghajlat mellett a nyári hőségben) meghal(nak), ilyenkor elpusztul a növényzet, hogy aztán az enyhe évszak beköszöntésével, az isten(ek) feltámadásával együtt újjáéledjen a természet is. A tenger istene háromágú szigonyával felkorbácsolja a hullámokat. Vannak felsőbbrangú és alacsonyabb rendű istenek, mindegyiknek megvan a maga teendője. Van kovácsmester, fegyverhordozó és pohárnok, persze egy olyan nagy istenpanteonban, aminő a görög-római; de megvannak ezek a mezopotámiai mítoszokban is.
A teogonikus mítoszok az istenek születéséről szólnak. Egy főisten önmagából hozza létre (emanáció) a többi isteneket, vagy egy istenpár szülöttei azok. Van az istenek közt szubordináció, de van lázadás is az ellen. E mítoszok közös vonása az istenek harca a hegemóniáért, amely nemegyszer végződik régebbi istenek trónfosztásával. Az istenek párviadala némelykor azzal végződik, hogy a győztes a legyőzött ellenfél holtteteméből eget és földet formál, és ez már egy új típus: a kozmogonikus mítoszok a világ keletkezését mondják el. Az antropogonikus mítoszok viszont az emberek létrejöttéről szólnak; nevezetes a babiloni, mely szerint Marduk isten a legyőzött isten vérét a föld porával gyúrja össze, s ebből lesz az ember, félig por, félig isteni természetű. Egy közbülső állapot az ún. félisteneké, akik istenek és emberek nászából születnek.
Az ember feladata, hogy dolgozzék és szolgálja-tisztelje az isteneket. Mindig akad egy-egy pártfogó (fél)isten, aki ebben a létért küszködő helyzetben segít az embereknek. Prometheus ellopja az égi tüzet, s ezzel utat nyit a civilizációnak. Mások földművelésre, városépítésre tanítják az embereket. Prometheust kegyetlenül büntették az istenek; mások, Ozirisz, Romulus isteni rangra emelkedtek.
A mítoszok gyakran politikai, történeti viszonyokat tükröznek. Az istenharcok, az isteni generáció-váltások, régi istenek »nyugdíjba küldése« (dii otiosi) a népvándorlások során új népek uralomra jutását jelzik; Marduk, Baal, Zeusz főistenné válása mögött ilyen történeti változások állhatnak.
A természeti jelenségeket is magyarázzák a mítoszok. Vannak felhőkön nyargaló, mennyköveket hajigáló viharistenek. Némelyik mítosz egy-egy gyógyforrás keletkezését magyarázza. Nagy történeti-természeti katasztrófákról, tűz és vízözönről mondják el, miként határozta el azokat az istenek tanácsa. - De szólnak a mítoszok az emberi élet egzisztenciális kérdéseiről is: miért nem halhatatlan az ember? Miért gyötrik betegségek, miért nehezítik munkáját az elemi csapások? Ez utóbbiak sorában mitologikus ábrázolásban megjelennek a démonok, melyeknek a száma szinte légió.
Végül is kialakult egy képzet, mely szerint az emberiség története elején volt egy békés, harmonikus aranykor, amely fokozatosan romlott a fájdalmas jelenné. Az eszkhatológikus mítosz reméli, hogy végül a »jó isten« ismét legyőzi a rosszat, mint a teremtéskor, és egy nagy ítélettartás után ismét megteremti a régi paradicsomi állapotot.
TK

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT