Mitológia
Mitológia Az egyes népek és vallások egy tárgykörhöz tartozó mítoszait rendszerbe foglalja a mitológia. Egyes népeknél, pl. az egyiptomiaknál valóságos teológiai rendszer állítható így össze, az ember áhított célja a túlvilági élet elérése Ozirisszel egyesülve. Mezopotámiában a főhangsúly az e világi életen van, az ember fődolga az istenek jóindulatának megnyerése évről évre. Ennek a szolgálatában áll az istentisztelet és annak cselekményei, az áldozat, a mágia, a kultuszi dráma. Általuk kapcsolat teremtődik az istenek világával, és ez határozza meg az emberek hitét, erkölcsét, jövőreménységét.
Meggyőződésünk szerint a B nem mítoszokat tartalmaz. A MÍTOSZ isten-történet, de bár a B természetesen Istenről és tetteiről beszél, egyistenhitünkből következően ez nem mítosz. Még akkor sem, ha valóságos mitologikus nyomok vagy képek előfordulnak is helyenként. Az ÓSZ népe benne élt az ókori Közel-Kelet kultúrájában, a szentírók ismerték a többi népek mitologikus irodalmát. Így lehetséges, hogy abból kiemeltek egy-egy mondatot vagy motívumot díszítő elemként, de mindig alárendelve annak a célnak, hogy Isten egyedülálló hatalmát és cselekvését érzékeltessék.
A teremtés-mítoszokból pl. ismert motívum az isten-harc képe: a katolikus fenyegetettségen való felülkerekedés. A khaosz megtestesítőjét gyakran ábrázolják sárkány vagy más szörnyalak képében. A sárkány-szörny neve pl. a föníciai-kánaáni mitológiában Leviátán, Rahab, Tannin. Nevükkel találkozunk a zsoltárokban és más költői részletekben. Leviátánt, a »tekergő kígyót« említi Ézs 27,1, csaknem szó szerint idézve egy ugariti mítoszrészletet (vö. még Zsolt 74,13k). Rahabot halálra sebezve zúzta össze Jahve (Zsolt 89,11). Ez a szörnyeteg, úgy látszik, csúfnéven Egyiptomot jelentette (Ézs 30,7; vö. Zsolt 87,4-ben »Rahab és Bábel«). Ha a babilóniai Ézsaiás az Úr hatalmas karját »ébresztve« azt mondja: »Te vágtad ketté Rahabot, te döfted le a tengeri szörnyet (tannin)... te készítettél utat a tenger medrén át, hogy átkelhessenek a megváltottak« (Ézs 51,9k), azzal nyilván az Egyiptomból történt szabadulásra és a Vörös-tengeren való átkelésre céloz. Maga a »tenger« is mitologikus név. Az ugariti mítoszban Baal nagy ellensége a »Tenger és a Folyó«, mint isten-pár. Így értendő megint a vörös-tengeri átkelésnél a párhuzam: »Szárazfölddé változtattad a tengert, száraz lábbal keltek át a folyón« (Zsolt 66,6). Mindez Jahve győzelmének szemléltetője az egyiptomi szabadításban. Mitologikus eredetű, de az ÓSZ-ben csak költői képek az ilyenek: »Az Úr a mennyben állította fel trónját« (Zsolt 103,19); »a felhőket tette kocsijává, szelek szárnyán jár« (Zsolt 104,3); villámait villogtatja és szétröpíti nyilait (Zsolt 144,6). - Nem Istenre (hanem Babilonra) vonatkoztatva olvasható egy ugariti eredetű mítosztöredék: »Leestél az égről, fényes hajnalcsillag (latinul: lucifer)... pedig azt gondoltad magadban: ...odaülök az istenek hegyére a messze északon« (Ézs 14,13kk). Tírusz ítéletében pedig egy föníciai Éden kert mítosz töredékei látszanak (Ez 28,13kk).
Egyébként azonban az ÓSZ nagymértékben mitológiátlanít. Legszembetűnőbb ez az 1Móz 1-11. r. őstörténeteiben. A teremtésben szó sincs isten-harcról: Isten szól, és létrejönnek a teremtmények. Az égitestek távolról sem istenfélék, hanem »lámpások« az égen, eszközei a múló idő mérésének. Ami pedig a továbbiakban Isten és az ember kapcsolatában, párbeszédében történik, az - formatörténeti definíció szerint - mondai formában előadott történelem-ábrázolás. A mondai elbeszélés természetesen más, mint az igazi értelemben vett történetírás. Korszakok, embertípusok, a civilizáció kezdetei kerülnek bemutatásra, és természetesen van sok aitiologikus elem (vö. MÍTOSZ) is: miért a kemény munka a »megátkozott földön«; mit jelent a szivárvány biztatása; honnan van annyiféle nyelv? Az őstörténetek azonban kiállják az összehasonlítást más népek mítoszaival, akár a legjobban hasonlító özönvízmondánál is. Az ÓSZ-ben minden Isten szuverén akaratából történik: ítélet vagy kegyelmezés is.
TK
