Káromlás
Káromlás Elsősorban Isten hatalmának és méltóságának mindenfajta megsértését, megvetését, lekicsinylését jelenti. Egyúttal azonban az embertárs (az ÓSZ-ben a király) méltóságának a meggyalázását is magában foglalja. H. giddéf, qillél, nágab, bérék (ami ugyan elsősorban »áldani« értelemben használatos, de »valakit káromolni« jelentése is van); g. blaszfémia.
Az ÓSZ-i törvények a legszigorúbban tiltják a tekintélyes vagy hivatalt viselő személyek lekicsinylését, szidalmazását, káromlását. Tisztelni kell a szülőket (2Móz 21,17; 3Móz 20,9; Péld 30,11 vö. Ez 22,7), a bírákat és a politikai vezetőket (2Móz 22,27; 2Sám 16,9; 19,22; Préd 10,20), valamint a gazdagokat (Préd 10,20). De ugyanígy védelem illeti a testi fogyatékosságban szenvedőket (3Móz 19,14). Ha valaki megszegi ezeket az előírásokat, az súlyos büntetésben részesül (2Móz 21,17; 2Sám 19,22; 1Kir 2,8.41–46).
Különösen súlyos büntetést von maga után Istennek vagy nevének káromlása (3Móz 24,10–23; vö. 2Móz 22,27; 4Móz 15,30; 1Sám 17,43; 2Kir 2,24; Ézs 48,11; 52,5k; Ez 20,27; 35,11–15).
A pogányokat már az a tény is istenkáromlókká teszi, hogy nem hisznek Istenben (Zsolt 44,17; Ézs 37,6.23; vö. 2Kir 19,20).
Az ÚSZ-ben a káromlás elsősorban istenkáromlást jelent. A gyalázkodás közvetlenül is Isten ellen irányulhat (ApCsel 6,11; Róm 2,24 – idézet Ézs 52,5-ből a LXX szerint; 1Tim 6,1; Tit 2,5; Jel 13,1.5k; 16,9.11.21; 17,3).
Lehet azonban az angyalfejedelmeket is káromolni. A Júd 9 mutatja, hogy mennyire tartózkodni kell az angyalok káromlásától is, hiszen még Mihály arkangyal sem mert káromló ítéletet mondani az ördög ellen (vö. 2Pt 2,10–12; Júd 8–10).
A káromlás szigorú tiltásából érthető, hogy a Jézus korabeli zsidóság istenkáromlásnak tekintette Jézus messiási igényét és azt a szemléletet, amelynek alapján Istennel egyenlőnek tekintette magát (Mk 2,7 és par; Jn 10,33kk). A főpap és a Nagytanács éppen amiatt ítélte őt halálra, mivel Messiásnak tekintette magát, és azt állította, hogy a Mindenható, vagyis Isten jobbján fog ülni mint Emberfia. Ez a zsidó törvénykezés szerint istenkáromlásnak számít, amelynek büntetése halál (Mt 26,65; Mk 14,64).
A keresztyének számára viszont az számított istenkáromlásnak, ha valaki kétségbe vonta Jézus Krisztus isteni méltóságát (Lk 22,64k; Mt 27,39; Mk 15,29; Lk 23,39).
Krisztusnak és egyházának szoros kapcsolatát, azonosságának intenzitását mutatja az, hogy a gyülekezet Krisztus-hitének gyalázása is istenkáromlásnak számít. Ebben az értelemben istenkáromló a keresztyéneket üldöző Pál (1Tim 1,13). A gyalázások, káromlások türelmes elhordozása hozzátartozik a keresztyén gyülekezet jellemzőihez (1Kor 4,12k; 1Pt 4,4; Jel 2,9). A Krisztusról szóló bizonyságtétel szükségszerűen állásfoglalásra készteti a hallgatóságot (ApCsel 13,45; 18,6).
A keresztyének is követhetnek el istenkáromlást, ha megtagadják Krisztust (ApCsel 26,11), ha szeretetlenek mások iránt (Róm 14,16), ha kicsapongó életet élnek (2Pt 2,2), ha a közöttük élő szegényeket megszégyenítik (Jak 2,7).
Jézus tanítása szerint minden bűn megbocsáttatik, még az Emberfia elleni káromlás is, de aki a Szentlelket káromolja, az nem nyer bűnbocsánatot (Mt 12,32; Mk 3,28k).
A bűnkatalógusok tiltják a káromlást (Mt 15,19; Mk 7,22; Ef 4,31; Kol 3,8; 1Tim 6,4; 2Tim 3,2; Tit 3,2).
VG
