Júdás levele
Júdás levele A KATOLIKUS LEVELEK csoportjába tartozó ÚSZ-i irat. Elnevezése ellenére nem tekinthető valóságos levélnek, erre vall a megszólítás általános jellege és a befejezés liturgikus hangvétele (Júd 1k és 24k versek). Amennyiben levélként funkcionált, akkor is több gyülekezethez szóló körlevél lehetett. A szerző »intés«-nek nevezi iratát (Júd 3).
1. A levél szerzője JÚDÁSnak, Jakab testvérének nevezi magát. Minden valószínűség szerint az Úr testvére Jakabról van szó (Jak 1,1 stb.), így Júdás a Jézus testvérei sorában a harmadik (Mk 6,3) vagy a negyedik (Mt 13,55). Általános nézet szerint azonban nem valószínű, hogy ő lett volna a valóságos szerző, hanem pszeudonim iratról van szó, amely a Júdás tekintélyével kívánja nyomatékossá tenni mondanivalóját, akinek a neve Hegesippus egy adata szerint a Kr. u. 1. szd. végén már általánosan ismert volt. Ezt a feltevést az valószínűsíti, hogy a szerző az apostoli korról mint lezárt időszakról ír (17) és a hit vonatkozásában erőteljesen hangsúlyozza a hagyomány szerepét (3). Zsidó származására vall az, hogy ismeri és idézi a Mózes Mennybemenetele és a Hénók Apokalipszise című ÓSZ-i apokrifus iratokat (9–10.14), és késői zsidó, valamint korai keresztyén elemek is felismerhetőek szövegében. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a levél nyelvezete gondosan csiszolt g.; ez Palesztinán kívüli származásra enged következtetni.
2. A levél keletkezési idejét behatárolja az, hogy a szerző a már említett ÓSZ-i apokrifus iratokat, mint teljes értékű szent iratokat kezeli. Tekintve, hogy az ÓSZ-i kánon leírása Kr. u. 90-ben történt meg Jamniában, s ettől kezdve ezeket már nem tekintették a többi ÓSZ-i irattal egyenértékűnek, feltételezhető, hogy a levél 90 előtt keletkezett. Az apostoli kortól való eltávolodással kapcsolatban mondottak viszont nem indokolják, hogy ennél az időpontnál sokkal korábbra gondoljunk. A levél megírásának helyére nézve semmiféle használható adat vagy feljegyzés nincs.
3. A levél címzettjeiről (első olvasóiról) nem tudunk meg semmi közelebbit, csak feltételezhető, hogy Kis-Ázsia területén élő pogánykeresztyénekről lehet szó.
4. A levél tartalmát és mondanivalóját egy gnosztikus tévtanítás és a hozzá kapcsolódó kegyességi gyakorlat elleni szenvedélyes polémia határozza meg. E tévtanítás esetében a GNOSZTICIZMUSnak egy olyan válfajáról van szó, amely az általában ismert aszketikus irányzatokkal szemben szabados és rajongó sajátosságokat mutat. Bizonyos mértékig hasonló ez az irányzat a korinthusihoz, és ahhoz, amilyen ellen a pásztori levelek is küzdenek, vagy amilyet a Jel 2,6kk, 20kk is tükröz. A hasonlóságok ellenére azonban ezeknek az irányzatoknak az azonosítása nem indokolt. A szinkretizmus világában nem elszigetelt jelenség, hogy egyes irányzatok, vallási jelenségek spontán módon jelennek meg. Elmondható, hogy erről a fajta tévtanításról csak az itteni beszámoló alapján vannak ismereteink.
A tévtanítás képviselői nem kívülről támadják a gyülekezetet, hanem annak tagjaiként. Önmagukat lelki embereknek tartják (pneumatikoi), a 8. vers »álmodozóknak« nevezi őket. Az enupniazó kifejezés álomban - itt valószínűleg eksztatikus állapotban - nyert látomásra vonatkozik. Alapszemléletük, hogy mivel üdvösségük elvégzett dolog, s ahhoz a testi létnek, a testiségnek nincs köze, joguk van a szabadosságra és kicsapongásra (4.) vers. Ennek következtében beszennyezik a gyülekezet életét, dőzsölésre használják a szeretetvendégséget (vö. AGAPÉ), anyagiasak (11kk) versek. Hangoskodók, zúgolódók, fennhéjázók, elvtelenek (16). Mindezzel megvetik Isten kegyelmét és megtagadják Krisztust. A levél istenteleneknek, káromlóknak tekinti őket, és leszögezi, hogy nem lelki, hanem testi emberek (pszükhikoi), akikben nincsen Szentlélek. A szerző mindezekért szenvedélyes hangon ostorozza őket, és a legsúlyosabb ítélettel fenyegeti, amire nézve az ÓSZ-ből, ill. a már említett apokrifusokból vett idézetekkel támasztja alá mondanivalóját.
Mindezekkel szemben a levél a gyülekezetet a hitben való épülésre, imádságra és az apostoli tanításra való emlékezésre buzdítja. Ugyanakkor a kételkedők, sőt a tévelygők iránti könyörületre is int, de a tőlük való határozott elkülönülésre is (23.). Az egész levél szenvedélyes hangvétele indokolja a záró formulaként olvasható, meglehetősen részletező doxológiát (24k).
5. A levél hagyományozása sajátos kettősséget mutat. A korai időszakban egyértelműen kánoni iratnak tartják (MURATORI KÁNON, Tertullianus, Alexandriai Kelemen), viszont Eusebius a Historia Ecclesiastica című művében arról számol be, hogy Origenész idézi ugyan, de nem tartja kánoni iratnak. Ugyanez az álláspontja Hieronymusnak is. Ennek a felfogásnak az a nyilvánvaló alapja, hogy a Júd apokrifus iratokat is használ. A NY-i Egyház kánonlistáin a levél helyzete a 4. szd.-tól kezdve szilárd. Luther Márton a levelet nem sorolta az ÚSZ megbízható, fő könyvei közé.
A Júd szoros irodalmi kapcsolatban van a 2Pt-rel, mégpedig minden valószínűség szerint oly módon, hogy a 2Pt szerzője használta a Júd szövegét (vö. PÉTER LEVELEI).
SzCs
