Jézus Krisztus

Teljes szövegű keresés

Jézus Krisztus A Jézus Krisztus névben két szó kötődik egybe új és páratlan méltóságjelzővé. Ez a méltóságjelző egyben olyan hitvallásos formulává is vált, amelyben az ősegyház hite megvallotta, hogy Jézus Krisztus az Izráelnek ígért Messiás, üdvösséget hozó király és egyben az egész emberiség vágyakozását és váradalmát betöltő egyetemes megváltó. Ez a méltóságjelző és hitvallás minden keresztyén nemzedék számára azt a formulát jelenti, amelyben kifejezi és megvallja Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában való hitét. Ezért szükséges Jézus nevével, személyével és művével foglalkozni, amely szorosan egybefonódott a Krisztus-hitvallással. Jóllehet a B sok más jelzővel is illeti Isten egyszülött Fiát (Isten Fia, Dávid fia, Isten báránya, Emberfia, a Próféta, Üdvözítő, a Szent, Isten Szolgája, Úr, Király), mégis a Jézus Krisztus név az első keresztyénektől kezdve mindmáig kizárólagos elsőséget birtokol minden más méltóságjelző és elnevezés között.
1. Jézus Krisztus nevének eredete
a) A Jézus név (a h. Jésuá-ból ered, amely a Jehósúa vagy Jósúa nevekből képzett későbbi forma) jelentése: »Az Úr az üdvösség (szabadítás)«. A B több személyt ismer, aki ezt a nevet viselte, mégis később Isten akarata szerint az egyszülött Fiú kizárólagos nevévé lett (Mt 1,21; Lk 1,31; 2,21). Ezentúl ez az a név, amely »minden név felett való« (Fil 2,9), és az egyetlen név, »amely által üdvözülünk« (ApCsel 4,12).
b) A Krisztus név Jézus tisztségének a megjelölése. A g. Khrisztosz név az arám mesicha, ill. a h. másiáh fordítása, amely »felkentet«, messiást jelent. Amikor Izráel királyait és főpapjait hivatalosan beiktatták tisztükbe, ünnepélyesen olajjal kenték fel (2Móz 29,7; 1Sám 10,1 stb.). Mivel a »felkent« elnevezést először a király személyére alkalmazták (1Sám 24,7), ezért a próféták egy olyan Dávid házából származó királyi személy eljövetelét jövendölték, aki egy személyben, mint próféta és király és mint a béke fejedelme Istennek minden Izráelnek adott ígéretét beteljesíti (vö. Ézs 9,5-6; 11,1kk; Mik 5,1; Jer 23,5k; Zak 9,9-11).
c) Jézus Krisztus kettős neve a B-i időktől kezdve a keresztyénség legrövidebb, egyben legtömörebb és alapvető hitvallása: a Názáreti Jézus személyében a megígért Krisztus jelent meg és végezte el Istentől adott küldetését.
Jézus abban a bizonyosságban élt és munkálkodott, hogy ő az ÓSZ-ben megígért Messiás. Viszont elrejtette messiási méltóságát (Mt 16,20; Lk 4,41), mert nem akarta, hogy korának politikai messiás-váradalma szerint félreértsék és visszaéljenek vele (Jn 6,15). Ő maga »az ember fiának« nevezte magát (ld. EMBERFIA), ami által messiási méltóságát (vö. Dán 7) kijelentette, de egyben elrejtette. (Mt 8,20; 9,6; 26,64; Lk 9,56; Jn 1,51; 3,14). Önmagának ez a megjelölés egyrészt azt jelenti, hogy »egy ember«, az emberi nem egyik hajtása, fia, másrészt azonban, különösen visszajöveteléről szóló ünnepélyes kijelentéseiben azt az Emberfiát jelenti, aki »az ég felhőin eljön« Isten örök királyságát helyreállítani (Dán 7,13). Jézus azonban olykor egyeseknek kijelentette, kinyilatkoztatta messiási méltóságát, pl. a samaritánus nőnek (Jn 4,25), a vakon született embernek (Jn 9,35-37). Ahelyett, hogy ő magát Messiásnak nevezte volna, hatalommal teljes szavai és tettei révén a tanítványokat indította arra, hogy felismerjék az ő messiási mivoltát. Maguk az emberek, akik látták csodáit, tettek bizonyságot róla (Mt 11,2-6), de főképpen a tanítványok, akiknek a nevében Péter válaszolt, amikor Jézus megkérdezte: »Ti kinek mondotok engem?« »Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!« (Mt 16,16). Jézus ezt a hitvallást Isten kijelentésének nevezi. Jeruzsálembe való bevonulását messiási méltósága teljes tudatában tervezi és viszi véghez (vö. Zak 9,9; Mt 21,1-11). A főpap kérdésére, hogy vajon ő-e a Krisztus, így válaszol: »Te mondod« (Mt 26,63k). Hasonló módon erősíti meg messiási méltóságát, amikor Pilátus kérdésére, hogy vajon Jézus király-e, ezt feleli: »Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról« (Jn 18,37). Jézust fiúi engedelmessége folytán, amellyel véghezvitte az Atyának a megváltó akaratát, a feltámasztás által Isten az egész világ előtt Krisztusnak bizonyította. Az egyház, Krisztus népe azáltal jött létre, hogy a Szentlélek az emberek szívében a Messiásról szóló hitvallást munkálta és az apostoli igehirdetés tartalmává tette a bizonyságtételt, hogy: Jézus a Krisztus (ApCsel 2,36; Róm 10,9; 1Jn 4,15).
2. Jézus személye és műve
a) Jézus léte a testetöltése előtt (praeexistenciája)
A B más vallásokkal szemben (pl. hinduizmus) nem ismer semmilyen spekulációt az emberek születése előtti létéről. Ezzel szemben tud Jézus Krisztus testetöltése előtti létéről és munkájáról. Nem kis zavarba hozta zsidó hallgatóit, amikor ezt mondta magáról: »Bizony, bizony mondom néktek, már voltam, mielőtt Ábrahám lett volna« (Jn 8,58). Ő kezdettől fogva »Istennél volt«. Ő a teremtő Ige, aki által minden dolog teremtetett (Jn 1,1-3). Ezért beszélhetett Jézus arról a dicsőségről, amely megvolt neki »mielőtt még a világ lett« (Jn 17,5.24). Pál apostol számára is bizonyosság az, hogy Jézusnak volt léte már a testetöltése, »önmaga megüresítése« előtt, amikor még »isteni formájában volt« (Fil 2,6). De Jézus Krisztus nem tekintette »zsákmánynak«, hogy ő Istennel egyenlő, hanem a nagy küldetésért »dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel...« (Fil 2,7).
b) Jézus megüresítése és emberré létele
A B különbséget tesz Jézus önmegüresítése és önmaga megalázása között (Fil 2,7-8). Az ember megmentése végett ideiglenesen (de teljesen) lemondott isteni létmódjáról: ez Jézus önmegüresítése (kenoszisz). Teljesen felöltötte az emberi létformát és vállalta azt minden következményével. Ez jelenti Jézus önmaga megalázását, a »szolgai formát«. Az óegyház hitvallásaiban megnyilvánuló gondolat Jézus teljes istenségéről és teljes emberségéről ily módon a B-ban gyökerezik. A teljes engedelmesség vállalása az emberré létellel, az inkarnációval kezdődött és a halállal, a keresztre feszítéssel végződött.
c) Jézus emberré lételét, Isten Fiának inkarnációját Isten titka rejti szemeink és értelmünk elől, ezért kivonja azt minden racionális értelmezés alól. Születésének természetfeletti titka abban rejlik, hogy »fogantaték Szentlélektől, születék Szűz Máriától« (Mt 1,8-20; Lk 1,30-35). Itt szilárdan áll egymás mellett, sőt egymásban az Istenfia és Emberfia, teljes ellentét, mégis teljes egység Jézus személyében. Isten Jézus Krisztus testetöltése által felvette magába emberségünket, hogy azt megtisztítsa, megmentse, és a bűn és halál erőivel szemben diadalra juttassa. »De mikor eljött az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk« (Gal 4,4-5).
A B földrajzi megjelöléssel erősíti meg Jézus inkarnációjának valóságát, amikor Betlehemet jelöli meg születési helyéül (Lk 2,4kk). Augustus császár uralkodásának (Lk 2,1) és Heródes nevének, valamint a nagy összeírásnak, a censusnak az említésével pedig az ev-ok históriailag is igyekeznek pontosítani és megerősíteni Jézus születését, amely kronológiai számítások szerint időszámításunk előtt 4 és 7 között volt, még Nagy Heródes életében (Mt 2,1kk) történt.
Az angyali üzenet először egyszerű embereknek, a pásztoroknak adja tudtul a Messiás születését (Lk 2,8kk). Az angyali seregek (akik régen vágyakoztak Isten megváltó terveibe betekinteni vö. 1Pt 1,12), most dicsőítik Istent és békességet hirdetnek az embereknek (Lk 2,14). Isten a csillagos ég mozgásával, a bolygók konstellációjával (Saturnus a Jupiter jegyében) szólítja meg a saját vallási nyelvükön a távoli Napkelet bölcseit, hogy jöjjenek és hódoljanak az isteni gyermeknek (Mt 2,1-12).
3. Jézus küldetése és műve
Jézus szava a kereszten: »elvégeztetett« (Jn 19,30), mutat arra a nagy műre, amelyre a küldetést az Atyától kapta. Jézus életének isteni célja az, hogy közvetítője legyen a megváltás munkájának (Jn 4,34; 5,36; 17,4). Istennek az a célja, hogy azt a szakadékot, amely az ember engedetlensége, a BŰN miatt támadt, áthidalja és megszüntesse. Jézus Krisztus a »második ember«, az új, az »utolsó Ádám«, az, akin meglátszik, hogy milyennek kell lennie az Isten és az ember közötti viszonynak (1Kor 15,45-7). Ő az Első, az »Elsőszülött«, Isten lényének visszatükröződése, valóságának képmása (Zsid 1,3.6), akiben Isten terve az ember teremtésében újra kiábrázolódik (vö. 1Móz 1,27). Hozzá nem tapad a bűnnek a foltja (Jn 8,46; 2Kor 5,21; 1Pt 2,22; Zsid 7,26; 9,14). Az Atyához a tökéletes engedelmesség, odaadás és bizalom köti (Fil 2,8; Zsid 5,8; Mt 26,39.42). Azért jött, hogy személyében az Isten és az ember kiengesztelődjék (2Kor 5,17kk), hogy az ember újra bizalommal járulhasson az Atyához (Jn 14,6; Zsid 7,25), hogy ő legyen »az elsőszülött a sok testvér között« (Róm 8,29) és a gyökere és törzse az új istennépének (Jn 15,1kk). A megbékéltetésnek ez a műve két nagy munkát foglal magában: Jézus lerontja az ördög munkáját (1Jn 3,8) és elveszi a haláltól a hatalmat (2Tim 1,10).
4. Jézus művének beteljesedése a földön
a) Jézus nyilvános működése
Jézus nyilvános működéséről, amelyet földi élete utolsó szakaszában véghezvitt, nem könnyű egységes és világos históriai tudósítást összeállítani, ui. a Jézus történetét leíró ev-ok a saját szempontjaik és az olvasók megszólítása végett különbözőképpen válogatnak a Jézusról szóló hagyományból. Az ev-ok nem akarnak Jézus-életrajzok lenni a szó modern értelmében. Sokkal inkább Jézus szavait és tetteit kívánják megőrizni és a gyülekezeteknek, azt, mint apostoli igehirdetést, kérügmát, továbbadni. Azonban a különbözőségek ellenére is felismerhető mind a syn-nál, mind Jn-ban, hogy Jézus nyilvános működésének ideje három, egymástól elkülöníthető, szakaszra osztható.
Jézus nyilvános működése első szakaszáról, megkeresztelkedésétől a Keresztelő János fogságba vetéséig szóló időszakról csak Jn tudósít (Jn 1,35-4,43). Jézus kijelenti magát első tanítványainak és visszatér Galileába (Jn 1,43), majd véghezviszi első csodáját a kánai menyegzőn (Jn 2,1-11), és néhány napot Kapernaumban tölt (Jn 2,12). Majd következik az első páskaünnep (április), amelyen nyilvánosan fellép a jeruzsálemi templomban: megtisztítja a templomot, és egy éjszaka beszélgetést folytat Nikodémussal (Jn 2,13-3,21). Ezután rövid tevékenység következik Júdeában (Jn 3,22-4,3). Majd négy hónappal az aratás előtt (december) visszatér Galileába (Jn 3,22-4,3), amikor útja Sikár városán keresztül vezetett, ahol a samaritánus nővel beszélt (Jn 4,4-43).
A második szakasz főleg Jézus galileai működésére terjed ki, amelyről a syn tudósítanak részletesen (Mt 4,12-18,35; Mk 1,14-9,50; Lk 4,14-9,50). Ebben a korszakban Jézus úgy jelenti ki magát, mint hatalmas igehirdetőt, prófétát és csodatevőt. A nép lelkesedve özönlik hozzá és követi őt. A Jézus nyilvános működése második szakaszában a második páskaünnep hoz fordulatot (Jn 6,4). A farizeusok és írástudók egyre elkeseredettebben bírálják. A nép lelkesedése szalmalángnak bizonyul. Jézus ekkor kezdi feddeni azokat a városokat, ahol a legtöbb csodát tette, és mégsem tértek meg (Mt 11,20.24). Ezután még egy fél esztendőt tölt Galileában és a környező vidéken. Ebből az időből egyedül a Jn-ban ránk hagyományozott kenyércsodáról olvashatunk és mindarról, ami ezután következett (Jn 6). Jn szerint Jézus időközben egyszer még Jeruzsálemben is megfordult (Jn 5).
Működésének harmadik szakaszát arra a páskaünnepre való jeruzsálemi útja vezeti be, amelynek végén a keresztre feszítés áll. A syn szerint Jézus a Jordán K-i vidékén át vezető úton ment fel Jeruzsálembe (Mt 19,1; Mk 10,1). Jn szerint Jézus már a lombsátrak ünnepére felmegy Jeruzsálembe (Jn 7,2). Decemberben ott találjuk a templomszentelés ünnepén (Jn 10,22), anélkül hogy utalás történne rá, hogy a lombsátrak ünnepe és a páskaünnep között (december és április között) visszament volna Galileába. A telet csendes tevékenységben a Jordánon túli területen töltötte (Jn 10,40), vagy pedig Lázár feltámasztása után visszahúzódott Efraim városába (Jn 11,54), hogy aztán onnan menjen fel Jeruzsálembe utoljára (Jn 12,12).
E szerint az áttekintés szerint Jézus nyilvános működése kb. két esztendőn át tartott. A felsorolt adatokon túl nem tudunk többet erről az időről kronológiailag megállapítani, mivel az ev-ok nem jelzik megkeresztelése időpontját és halála időpontjáról is csak indirekt tudósításaink vannak: Pilátus helytartósága és Kajafás főpapsága valamelyik évében történhetett, Kr. u. 26 és 36 között. Ha Keresztelő János Tiberius császár uralkodásának 15. évében lépett fel (Kr. u. 28.) és letartóztatását Kr. u. 30-ra tehetjük (vö. Mk 1,14), akkor a syn kronológia szerint Jézus nyilvános működése Kr. u. 30-32-re esik. Ha Jn kronológiáját követjük, akkor a páskaünnepek száma szerint négy évet kell számolnunk, amelybe beleszámít a Keresztelő János melletti csendes működés is, ebben az esetben Kr. u. 28 és 32 közötti évekre esnék Jézus nyilvános fellépésének, tevékenységének és megfeszítésének ideje. Mivel azonban az evangélisták nem a pontos életrajzi adatokat, hanem Jézus életének és halálának és az azt követő feltámadásnak kérügmatikus, üzenet jellegét tartják lényegesnek, meg kell elégednünk ezzel a hozzávetőleges, de viszonylagosságában biztos tudattal, hogy Jézus Krisztus, mint Názáreti Jézus történeti személy volt, aki i. e. 4 és 7 között született és Kr. u. 30 és 32 között működött és halt kereszthalált.
b) Jézus elhívja tanítványait
Azért, hogy művét szem- és fültanúk által továbbadja, Jézus tanítványokat hívott el (Mk 1,16-19; 2,3-14), és melléjük munkatársakat (Mk 3,13kk; Lk 6,12). A követői nagyobb seregéből 12 tanítványt választott, hogy azok szüntelen vele legyenek, hallják igehirdetését, lássák csodáit és szemtanúi legyenek feltámadásának. Nekik is hatalmat adott, hogy betegeket gyógyítsanak és ördögöket űzzenek és hirdessék Isten országa elközeledtét (Mt 10,1kk; Mk 3,14kk). Jézus egy más ev-i hagyomány szerint 72 tanítványt is választ (Lk 10,1kk). A hetven tanítvány választásával tehát Jézus már a világmisszióra tekint. (Jézus követőiről ld. APOSTOL és TANÍTVÁNY címszavakat.)
c) Jézus igehirdetése
Jézus igehirdetésének fő témája: Isten királyi uralmának elközeledése (Mt 4,17; Mk 1,1kk). Mivel Isten országa, királysága a bűn és halál legyőzésére sürgetően közel jött, ezért kell megtérni. Amikor a farizeusok megkérdezik: Mikor jön el Isten országa? Jézus így válaszol: »Közöttetek van!« (Lk 17,20). Tehát Jézus személyében, művében, tetteiben már munkálkodnak Isten országának erői (Mt 12,28). De Isten országa teljes megvalósulásának, az Emberfia visszajövetelének idejét az Atya a maga hatalmába helyezte (Mt 24,36). Az ókori K-en különösen kedvelt beszédműfaj, stílusforma volt a példázat. Jézus gyakran beszélt példázatokban (Mt 13; Lk 5). A példázatok által kijelentette és egyben elrejtette az Isten országa titkairól szóló üzenetet, ui. a benne hívő tanítványoknak megadatott, hogy értsék Isten országa titkait, mások elől viszont elrejtetett (Mt 13,10-16). Jézus beszédeinek erőteljes hatása volt: »A sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók« (Mt 7,28-29; Mk 1,22; Lk 4,32). (Ld. EVANGÉLIUM, HEGYI BESZÉD, PÉLDÁZATOK)
d) Jézus isteni hatalommal teljes tettei
Amikor Jézusról ezt írja az evangélista: »szavának hatalma volt« (Lk 4,32), ez azt jelentette, hogy hatalommal is cselekedett, azaz mindabban, amit tett, isteni felhatalmazás nyilvánult meg. Ez a hatalom mindenekelőtt megmutatkozott azokon az embereken, akiket a bűntől megszabadított: a gutaütöttön (Mt 9,2), a bűnös asszonyon (Lk 7,48), a házasságtörő nőn (Jn 8,11). A bűnbocsánat gyógyulást és új életet jelentett számukra. Az »oldás és kötés« teljhatalmát Jézus átadta tanítványainak is (Mt 16,19; 18,18; Jn 20,23). Ennek a bűn kötelékeiből feloldozó teljhatalomnak az erejével gyógyította a betegeket, parancsolt a tisztátalan lelkeknek és űzött ki ördögöket (ld. CSODA). Ezek a JELEK arra mutatnak, hogy Jézus személyében és művében Isten országának erői már most, mintegy előlegként jelen vannak, és bizonyítják, hogy Jézus a megígért Messiás (Mt 11,2-6). Mindezektől a tettektől különbözik Jézusnak az a tette, amely egész művének megkoronázása: kereszthalála, és a rá adott isteni felelet: feltámasztása.
5. Jézus kereszthalála és feltámadása
Jézus szenvedéséről és kereszthaláláról kettős értelemben, passzív és aktív, szenvedő és cselekvő értelemben beszélhetünk. Szenvedő értelemben beszélünk, amikor felsoroljuk mindazt, a B bizonyságtétele szerint, ami bántalom, igazságtalanság, meg nem értés, testi és lelki sértés vele megesett, mikor arról a fájdalomról beszélünk, amit az emberek okoztak neki egész földi életében. Szenvedése útja tulajdonképpen már inkarnációjával, testetöltésével kezdődött: »Saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt« (Jn 1,11). Amikor megszületett, nem volt számára hely »a szálláson« (Lk 2,7). Heródes, a zsidók királya, meg akarja öletni a gyermeket (Mt 2,13). Még a szülei sem értik meg: »Ők azonban azt a választ, amelyet adott nekik, nem értették« (Lk 2,50). Amikor hazájában elkezdi igehirdetői munkáját, felháborodnak és meg akarják ölni Názáret város lakói: »Amikor ezt meghallották (ti. a kegyelem beszédét), mind megteltek haraggal a zsinagógában, felkeltek, kiűzték őt a városból a hegynek szakadékáig, amelyen a város épült, hogy letaszítsák, de Jézus átment köztük és eltávozott«. (Lk 4,14-29). Maga a családja is bolondnak tartotta, amikor összetűzése támadt a farizeusokkal és írástudókkal, és ezt mondták róla: »magán kívül van« (Mk 3,21). »Testvérei sem hittek benne« (Jn 7,5). A »zsidók«, Izráel szellemi vezetői meg akarják kövezni (Jn 8,59). Tanítványai sem értették meg kereszthalálának szükségességét, mivel ők is világhódító Messiást vártak (Mt 16,22). A tömeg, amelynek hangulata könnyen változott, előbb csodálja Jézust. A farizeusok ezt mondják egymás közt: »Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni. Íme, a világ őt követi« (Jn 12,19). Jézust sokszor fárasztja a szenzációra éhes tömeg és sokszor elhúzódik előle (Jn 6,2; 5-15). A Jeruzsálembe való bevonulás alkalmából mint királyt ünneplik (Mt 21,1-10; Mk 11,1-11; Lk 19,28-38; Jn 12,12-19), majd magára hagyják, amikor nem áll élükre győztes hadvezérként. A tömeg sem érti meg a szenvedő Messiás küldetését. Jézus kínjai egyre nőnek és a Gecsemáné kertben (Mt 26,36-46 par) és a Golgotán (Mt 27,31-56) érik el tetőpontjukat. Jézus meg nem értve, félreértve, elhagyatva és kiszolgáltatva a legnagyobb testi és lelki kínokat szenvedte a kereszten. (A KERESZT címszónál ld. részletesen!)
Jézus szenvedése azonban nemcsak másoktól kapott passzív fájdalom, hanem tudatosan önmagára vett aktív cselekvés is megváltásunk érdekében. Amikor a világba lép, amikor vállalja a messiási küldetést, akkor tudatosan vállalja a szenvedést is. Ez a különös és titokzatos »kell« már ott van a tizenkét éves Jézus élete felett (Lk 2,49). Maga Jézus megkeresztelése is már része a passiótörténetnek (Mt 3,13-17). Jóllehet, neki, a bűntelennek, nem kellett volna felvennie a bűnbánat keresztségét, mégis, közösséget, szolidaritást vállalva a bűnösökkel, megkeresztelkedik. Keresztelő János felismeri benne Isten Bárányát, »aki hordozza a világ bűneit« (Jn 1,29). A megkísértés történetében Jézus tudatosan nem a világhódító, harcos Messiás, hanem Jahve szenvedő szolgája útját választotta (Mt 4,1-11). Isten országát érvényre juttatni a kereszt nélkül számára sátáni lehetőség lenne. Amikor a 12 tanítvány közé tudatosan egy árulót (Júdást) is elhív, akkor előkészíti a maga számára az elárultatás, a kiszolgáltatás, a kereszt útját (Lk 6,16). A Gecsemáné kertben imádságban tusakodva átéli a halálfélelmet (Mt 26,36-46 par) és lélekben a haláltusát átszenvedve, agonizálva (Lk 22,44) elkezd remegni és gyötrődni. A tanítványokat mély álom akadályozza, hogy a démoni kísértésben Jézussal együtt tusakodjanak, Jézus pedig maga küzd az utolsó kísértéssel, amely igyekszik eltéríteni a kereszthaláltól: »Atyám, ha nem távozhat el tőlem a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod« (Mt 26,39.42). Tusakodása teljes győzelemmel végződött. Ennek a győzelemnek az erejével itta ki a halál keserű poharát. A Szanhedrin és Pilátus előtt valójában nem a vádlott volt, hanem a bíró. Innen érthetők meg szavai a jó pásztorról: »Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól« (Jn 10,17-18).
6. Jézus Krisztus váltságmunkájának gyümölcsei
Jézus tudta, hogy váltságművének olyan gyümölcsei lesznek, amelyek az egész emberiségre és az egész teremtett világra kihatnak. Halála előtt ezt mondta tanítványainak: »Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad, de ha meghal, sokszoros termést hoz« (Jn 12,24). Halálának, váltságművének első gyümölcse a feltámasztása volt. Isten nem hagyta a halálban egyszülött Fiát, hanem harmadnapon feltámasztotta a halottak közül (Mt 28,1-12 par).
a) Az önmagát megalázó Krisztus feltámasztása
Jézus önmaga megüresítésére a kereszthalálig Isten azzal válaszolt, hogy »felmagasztalta őt mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére (Fil 2,9-11; Jel 17,14). Isten felkentje nem maradhatott a halálban (ld. FELTÁMADÁS), sőt az Atya felmagasztalta azáltal, hogy a maga jobbjára ültette, és neki adott minden hatalmat mennyen és földön (Mt 28,18; vö: Zsolt 110,1).
Az Isten jobbjára való ülés jele annak a korlátlan teljhatalomnak, amelyet Krisztus kapott. Jézus ezt a királyi hatalmat addig gyakorolja, míg minden ellenségét le nem győzte véglegesen (1Kor 15,25). Ebben a méltóságban feje ő minden földi és mennyei hatalmasságnak és az egyháznak, amely az ő teste (Ef 1,21-23; Kol 2,10). Angyali karok zengik neki az új éneket, a »Bárány énekét«: »Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!« (Jel 5,12: vö. 14,3; 15,3). Így iktatta be Isten felkentjét újra királyi hatalmába.
b) Jézus mennybemenetelével és felmagasztalásával egyúttal elnyerte az Atyától a mennyei főpap tisztét. Mint örökkévaló főpap ment be a mennyei szentek szentjébe, hogy ott Isten előtt szüntelen közbenjárjon értünk, hogy gyülekezetének, az egyháznak imádságait ott szüntelen Isten elé vigye (Zsid 9,24; 7,25-27; Róm 8,34: 1Jn 2,1).
c) Jézus Krisztus felmagasztalása annak a bizonyossága a hívők számára, hogy váltságműve érvényessé vált: Isten ugyanis beszámítja igazságul, ha hiszünk abban, »aki feltámasztotta a halálból Jézust, a mi Urunkat, aki halálra adatott a mi bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért« (Róm 4,24).
d) A felmagasztalt Jézus, azáltal, hogy elküldte a »Pártfogót«, a Szentlelket, váltságmunkája gyümölcseivel, bűnön és halálon győzedelmes hatalmával jelen van szüntelen gyülekezetével, testében, az egyházban a »világ végezetéig« (Mt 28,20) és munkálkodik híveiben (Mk 16,20: Zsid 2,4).
e) Jézus Krisztus váltságművének további gyümölcse maga az egyház, amely »az ő teste« (Ef 1,22). Művének gyümölcsei azok is, akik feltámadása által élő reménységre újjászülettek (1Pt 1,3). Jézus Krisztus, mint az egyház feje, nem képzelhető el a »test« nélkül. Ez a világkorszak arra szolgál, hogy elhívja és felkészítse az új szövetséges gyülekezetet Isten országa fogadására és ebben a világban való bizonyságtételre. A zsidókból és pogányokból álló egyház titkát Pál apostol hirdette meg először a világnak (Ef 3,1kk). Ez a világkorszak Krisztus visszajövetelével fog végződni, amelyről az Úr még halála és feltámadása előtt szólt (Mt 24). Visszajövetele Krisztus teste tagjainak egyesülését fogja jelenteni a dicsőséges fővel oly módon, hogy a holtak feltámadnak, az élők elragadtatnak Krisztushoz (1Thessz 4,13). (Ld. ESZKHATOLÓGIA)
f) A beteljesedés
Isten ígéreteinek maradék nélkül be kell teljesedniök. Jézus küldetése és műve is teljességre jut. Isten tanácsvégzése szerint végül Krisztusban egybefoglal, rekapitulál mindeneket. Ekkor az egész mindenségnek Krisztus lesz a feje ténylegesen. Krisztus végső feladata a Sátán legyőzése, a halál eltörlése, az utolsó ítéletben a lelkek szétválasztása (Mt 25). Ezek után visszaadja az Atyának a hatalmat, hogy Isten legyen minden mindenekben (1Kor 15,24.28). Ezzel a Szentháromság és a teremtett világ rendje, a megváltás véghezvitelével helyreáll.
KE

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT