Evangéliumok
Evangéliumok Az ÚSZ-i kánon sorrendben első négy iratának megnevezése, ill. műfaji meghatározása. Az ÚSZ-ben az »evangélium« kifejezés speciális értelemben, elsősorban Jézus Krisztussal kapcsolatos kifejezésként szerepel. Ennek következtében az ev kifejezés eleinte kizárólag egyes számban volt használatos, és ez egy ideig így maradt akkor is, amikor a Kr. u. 2. szd.-tól kezdve az ev kifejezést az üdvüzenet írásba foglalt formáira is alkalmazni kezdték. Elsőként Justinus Apologiája használja a szót többes számban azoknak az iratoknak a megjelölésére, amelyek Jézus szavait, cselekedeteit és szenvedéstörténetét rögzítették. Továbbra is általános maradt azonban az a szemlélet, hogy a többféle megfogalmazás ellenére csak egy ev létezik, s ezért kezdték a Kr. u. 2. szd. végétől a ma is használatos formában jelölni az egyes ev-i iratokat (pl. euaggelion kata Markon: Márk [leírása] szerinti ev).
Az evangélista elnevezés eleinte a Krisztus ev-át hirdető vándorprédikátorok megjelölése volt (ApCsel 2,8; Ef 4,11), és a 3. szd. végétől használatos az »evangéliumi irat szerzője« értelemben.
Az evangélisták mint szerzők személytelenül a háttérben igyekeznek maradni, és az általuk leírtak tárgyilagos rögzítésére törekszenek. Erre utal, hogy meg sem nevezik önmagukat. Ennek ellenére sajátos szempontjaik, szerkesztési elveik, egyéniségük, a felhasznált anyag jellegzetességei, valamint az, hogy írásukkal milyen olvasókhoz akartak szólni, kirajzolja sajátos külön irodalmi és teológiai arculatukat.
Az ev-ok sorrendje az óegyház korszakában az egyes kéziratokban és kánonlistákban váltakozó. Valószínű, hogy a véglegessé vált sorrend a feltételezett keletkezési sorrend alapján alakult ki. Ma általánosan elfogadott nézet szerint az ev-ok nem ebben a sorrendben jöttek létre.
Az első három ev-i irat összefoglaló megnevezése: syn ev-ok (vö. SYNOPTIKUS KÉRDÉS).
a) Márk evangéliumának irodalmi és teológiai jellege
A syn-ok irodalmi összehasonlítása és egyéb adatok azt látszanak bizonyítani, hogy közülük a Mk a legrégebbi, amelyet a másik kettő forrásul használt. Így a Mk-ban az ev-nak mint műfajnak a legrégebbi megjelenési formája áll előttünk, vagyis Mk az ev műfajának megalkotója. E felismerésből régebben arra következtettek, hogy a Mk-ban a Jézus-hagyomány legrégebbi, ősformája található. E nézetet megingatta az a teória, amely szerint Mk célja az ún. Messiás-titok ábrázolása, maga az irat pedig úgy jött létre, hogy az evangélista egymástól független tradíció-darabokat fűzött össze a maga sajátos szempontjai szerint.
Emellett más elméletek is feltűntek az ev keletkezési módjával kapcsolatban. Ezek között szerepel egy Pétertől eredő ev feltételezése, amelyet egyéb anyagokkal dolgozott volna össze Mk; két forrásból összeállított rövidebb Mk, melyet egy redaktor egészített ki; kilenc különböző traktátusszerű anyagból történt összeállítás elképzelése; az a lehetőség, hogy egy arám nyelvű zsidókeresztyén »ős-Márkot« dolgoztak át pogánykeresztyén szempontok szerint; két egymást követő redaktor munkájának feltételezése, valamint egy elmélet, mely szerint egy redaktor különálló papiruszlapokból állított volna össze egy iratot. Ezen elméletek mindegyike ingatagnak bizonyult.
A másik nagy kérdés, hogy melyek voltak azok a vezérgondolatok, amelyek szerint Mk a különböző hagyományanyagokat egybeszerkesztette. A válaszok e téren is eltérnek egymástól. Történtek próbálkozások valamilyen biográfiai-kronológiai szempont kimutatására. Több elmélet irodalmi rendezőelvet vélt felismerni, így pl. egy liturgikus naptárt követő felosztást, az ÓSZ-i ígéretek tipologikus beteljesedése kimutatásának szándékát. Egyik teória szerint a Mk Jézus Messiássá válásának folyamatát mutatja be hat fokozatban, és a g. drámák felépítésével állítható párhuzamba.
Komoly tárgyi alapja van annak az elméletnek, amely Mk önálló koncepcióját a földrajzi szempontok szerinti anyagcsoportosításban ismeri fel (vö. ">MÁRK, MÁRK EVANGÉLIUMA). Valószínűnek látszik, hogy Jézus, aki Galileából származott, nyilvános működésének túlnyomó részét is itt töltötte, és ezt a tradíció is így adhatta tovább, beleértve a röviddel halála előtt Jeruzsálembe vezető útját is. Nem valószínű azonban, hogy mint ezt Mk ábrázolja, és a másik két syn is átveszi, végső útját megelőzően egyáltalán ne járt volna Jeruzsálemben (Jn híradása is erre vall). Ez esetben pedig Mk ábrázolásmódjának teológiai indokoltsága van. Ez felismerhető abban a szándékban, hogy Jézus útját Jeruzsálem felé úgy ábrázolja, mint a Megváltó anabasziszát a mennyei szentély felé, ami egyszeri és megismételhetetlen. Ugyanakkor Jézus működésének Galileára történő összpontosítása annak a teológiai koncepciónak az alapján történik, amely ezt a területet - beleértve a környező pogány helységeket is - a »pogányok Galileájának«, így a pogánymiszszió kiindulópontjának, és Jézus ígéreteinek megfelelően parúziája színhelyeként iátja.
Bizonyos mértékig keresztezi ezt a »földrajzi-teológiai« felosztási elméletet az a szemlélet, amely a Mk 8,26 és 8,27 között egy éles elválasztó vonalat ismer fel. Eszerint, bár az ev első részében alkalmanként történik ugyan utalás Jézus személyének jelentőségére (Mk 1,34; 2,10; 2,17kk; 3,11; 4,41; 6,2kk), mégis, a 8,27-ben hangzik el először a Jézus személyének fontosságával kapcsolatos kérdés, és ettől kezdve történnek utalások halálának és feltámadásának szükségszerűségére, ill. üdvszerző jellegére nézve (8,27kk; 9,2kk; 10,33k stb; valamint maga a szenvedéstörténet). Ennek a szándékosnak tűnő konstrukciónak az alapján alakult ki az a nézet, hogy Mk Jézus életének messiási jelleget nélkülöző ábrázolásmódját szembeállítja a húsvét utáni gyülekezet Messiás-hitével.
A Messiás-titok Mk szerinti ábrázolása körüli tudományos vita azonban azt bizonyítja, hogy Mk ábrázolásmódja ennél sokkal differenciáltabb. Van olyan nézet, amely szerint az ev-ban a Krisztussal kapcsolatos hellénista kérügmának a Jézus történetével való egyesítéséről volna szó, ami a Megváltó elrejtettségét természetszerűleg magával hozza. Mások szerint a Messiás-titok ábrázolása annak a kifejezésre juttatása, hogy Isten elveti a hitetlenné vált Izráelt. Van olyan nézet, amely szerint Mk azt kívánja felmutatni, hogy Jézusban, mint Messiásban való hit csak a kereszthalál és feltámadás tényének ismeretében lehetséges, sőt olyan is, amely szerint ez csak a parúzia után lehetséges Mk szerint. Mindezekkel a nézetekkel szemben számos érv hozható fel, a legfontosabb, hogy Jézus Messiás voltának ábrázolása egyáltalán nem olyan mértékig elrejtett az ev-ban, mint azt ezek az elméletek látni vélik.
Igen széles körben elterjedt felfogás az, amely szerint az elrejtve maradni akaró, s elrejtve maradni mégsem tudó Messiás ábrázolásával Mk célja annak a hitnek az ábrázolása, amely már Jézus életében felismerte Jézusban a Messiást, és ezt állítja szembe a zsidók hitetlenségével és a tanítványok félreértésével. Ilyenformán Mk palesztinai Jézus-tradíciót teológiailag feldolgozó műve, a »titkos epifániák könyve« a pogánykeresztyén olvasók számára igyekeznek megmagyarázni és megindokolni a zsidók hitetlenségét és a pogányok kiválasztását. Mindent összevéve: a sokféle teória ütközése azt bizonyítja, hogy magának a Mk szövegének az elemzése útján nem lehet egyértelműen meghatározni az ev krisztológiai célját.
Valószínűleg jobban megérthető az ev megírásának célja, ha abból indulunk ki, hogy keletkezésének feltehető időpontjában a keresztyénség más-más rétegei egymástól különböző feleleteket adtak a Krisztus-eseményre vonatkozóan, ill. annak más-más oldalát helyezték előtérbe. A zsidókeresztyének számára elsődlegesen Jézus tanítói munkássága tűnt fontosnak, amely az etikai útmutatáson túl apokaliptikus jellegű eligazítást is adott a bekövetkezendő végidővel, az ítéletre megjelenő Emberfiával kapcsolatban. Egy másik szemléletmód Jézus tetteit, elsőrenden csodáit látta személye legfontosabb meghatározójának, s ezáltal egy, a korabeli »theos anér«-okhoz hasonló egyéniséget ismert fel benne. Ez a hellénista környezetben terjedő szemlélet a kereszthalálban alig volt képes többet vagy mást látni, mint az emberi ostobaság következtében bekövetkezett tragédiát. A páli meghatározottságú gyülekezetekben Jézus kereszthalála és feltámadása került a középpontba. A Pál útjáról letérők esetében ez egészen odáig vezetett, hogy az egész keresztesemény spiritualizálódott, és puszta szimbólummá degradálódott. Végül is Mk szándéka és egyedülálló teljesítménye abban áll, hogy, e különféle egyoldalúságokon felülemelkedve, történeti és teológiai egységben látja és ábrázolja Jézus alakját.
b) Máté evangéliumának irodalmi és teológiai jellege
Magának az ev szövegének az alapján nem válaszolható meg egyértelműen az a kérdés, hogy az evangélista milyen szempontok szerint szándékozott anyagát tagolni. Nagyon sok magyarázó a Mk felosztását tekinti alapnak, abból kiindulva, hogy Mt csak a 13,35-ig tér el Mk sorrendjétől, és itt is csak jelentéktelen mértékben. Ezek szerint Mt is a Mk földrajzi szempontú tárgyalási módját követné. Mivel azonban ez a szándék egyértelműen nem bizonyítható, több más elmélet is született, egyebek közt a hetes számra, mint tagolási szempontra, vagy tematikus felosztásra gondoló. Szélesebb körben terjedt el az a nézet, hogy a felosztás alapját az ev-ban található nagyobb lélegzetű jézusi beszédek nagyon hasonló záró formulája adná (Mt 7,28; 11,1; 13,53; 19,1; 26,1). Ilyenformán az 5-7; 10-13; 18; 24-25 részekben található beszédek a hozzájuk kapcsolódó elbeszélésekkel együtt öt könyvet alkotnának, amelyek a Pent-nak felelnének meg, és így az ev célja Jézusnak, mint »új Mózesnek« az ábrázolása volna. Ez utóbbi első pillanatra tetszetősnek tűnő elmélet, azonban figyelmen kívül hagyja a 23. részben található beszédet, az 1-2. fejezetet pedig egyszerűen prológussá, a 26-28. részt epilógussá degradálja. Ezen túlmenően az ev-ban semmiféle tartalmi utalás sem támasztja ezt alá.
Egyértelműen annyi állapítható meg, hogy Mt a Mk-ban számára adott keretet nagy vonásaiban megtartotta, de azt a saját szempontjai szerint töltötte meg, és egészítette ki a maga külön anyagával. Eközben Mk anyagát sok esetben jelentősen át is formálta, olykor megrövidítette a saját célkitűzéseinek megfelelően.
Ebből a felismerésből az a nézet alakult ki, hogy Mt a jézusi beszédek köré tematikus szempontok szerint rendezte az egyéb anyagot. Eszerint e rendezési elvet szolgálják egyes formulák sztereotip ismétlődései (4,23; 9,35 stb); a reflexiós idézetek hasonló bevezető formulái; sematikus számok használata (hét példázat a 13., tíz csodatétel a 8-9., hét jaj a farizeusok ellen a 23. fejezetben stb.); a csoda-történetek sztereotip bevezető formulái és egyebek. Annyi mindenképpen megállapítható, hogy Mt kedveli a jól megjegyezhető előadásmódot.
Mindezen túlmenően megállapítható, hogy Mt a Mk-tól átvett anyagban annak g. nyelvezetét erőteljesen javítja. Ezenkívül elbeszéléseit jelentősen megrövidíti, mindenekelőtt a gyógyítási csodák, a vita- és tanító jellegű beszédek esetében. Ugyanakkor az egyes elbeszéléseknek Mk-nál található laza átvezetéseit kibővíti, és ezzel erősíti azok időbeli vagy térbeli egymáshoz kapcsolódásának benyomását.
Mk-hoz viszonyított tárgyi eltéréseket is megfigyeltek a Mt elbeszéléseiben, de szinte sohasem a Mk-tól átvett jézusi szavak esetében. A gyógyítási csodák leírásánál Mt nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a gyógyulás feltétele a Jézusban való hit. (Van feltételezés, amely szerint a Mk 7,31kk; 8,22kk-ben szereplő csodákat azért hagyta ki Mt, mert nem illenek ebbe a koncepcióba.) Jézus ábrázolásában Mt jobban előtérbe állítja a felemeltetett Úrban való hit szempontjait, és ennek megfelelően mellőzi Jézus indulatmegnyilvánulásait, vagy a botránkozásra esetleg okot adó vonások ábrázolását (vö. Mk 1,41; 10,14). Mt a tanítványokról is Mk-nál idealizáltabb képet nyújt (pl. Mk 4,13; vö. Mt 13,16).
Hogy Mt-nak saját, külön teológiai szemléletmódja van, az akkor tűnik ki a legvilágosabban, ha arra a terjedelmes anyagmennyiségre figyelünk, amellyel a Mk anyagát kibővíti. A Mt anyaga kb. felének nincs megfelelője Mk-nál. Ennek a bővítésnek mintegy ötkilencede Lk-nál is megtalálható, a maradék négykilenced azonban Mt teljesen önálló anyaga (vö. SYNOPTIKUS KÉRDÉS). Felmerül a kérdés, hogy ez a teljesen önálló Mt-anyag honnan származik? Két felfogás létezik arra a megoldási módra, hogy Mt egy vagy több írásos forrást használt volna. Az egyik szerint Mt a Logia-forrásnak egy olyan változatát használta, amely a Lk által felhasználtnál már bővebb volt, azaz Mt Mk-ot kibővítő teljes anyaga, vagy legalábbis annak nagy része egyetlen forrásból származik. Egyéb gyengeségei mellett ez az elmélet azért sem állja meg a helyét, mert egyes anyagrészek, így pl. a reflexiós idézetek esetében ennek az elméletnek a vallói is számolnak még külön kisebb forrásokkal.
Elterjedtebb az a nézet, amely szerint Mt a Mk és a Logia-forrás mellett egy harmadik írásos forrást is használt. Ennek a nézetnek az a kiindulási koncepciója, hogy feltételezi: a felhasználás időpontjában mindenképpen írásban kellett léteznie egy átfogóbb terjedelmű hagyományanyagnak. Ennek azonban ellene mond az, hogy a külön Mt-anyag formai és tartalmi szempontból sem egységes.
Mindezeknek megfelelően alakult ki a harmadik, ugyancsak sokak által képviselt szemlélet, amely szerint Mt a Mk és a Logia-forrás mellett kizárólag szóbeli hagyományanyagot használt fel. Ez az elmélet valószínűnek tartja, bár bizonyítani nem tudja, hogy ennek a szóbeli anyagnak egyes részei a Mt keletkezése idejére formai vagy tárgyi szempontok szerint összerendeződtek.
A Mt szövegelemzése alapján, különös tekintettel a Mk-hoz viszonyított változtatásokra, a saját Mt-anyagra - hangsúlyosan is beleértve a REFLEXIÓS IDÉZETek problematikáját -, valamint egyéni stílusjegyeire, különböző felfogások alakultak ki a Mt keletkezési körülményeit, és írói-teológiai célkitűzéseit illetően.
Az egyik nézet szerint Mt a Mk anyagát a maga külön anyaga segítségével zsidókeresztyén alapállásból formálta át, hogy zsidókeresztyén olvasók számára Jézust a zsidók által várt Messiásnak bizonyítsa. A szerző eszerint olyan zsidókeresztyén, aki rabbinus ismeretekkel is rendelkezik. E nézet szerint a címzett gyülekezeti kör a zsidósággal még egészen szoros kapcsolatban állott, és a törvényt is zsidó módon értelmezte. Megjegyzendő, hogy e szoros kapcsolattal ellentétben inkább a szembenállást látszik igazolni az a rendszeres szóhasználat, amely a »ti írástudóitokról, zsinagógáitokról«, ill. az »ő zsinagógáikról« beszél (Mt 7,29; 9,35; 23,34 stb.).
Egy másik nézet szerint a Mt szerzője pogánykeresztyén, és korának túlnyomórészt pogánykeresztyénekből álló egyházához írja az ev-ot. E felfogás bizonyítékai igen eltérő fajsúlyúak. Szerepel köztük, hogy Mt nem vesz át több, a Mk-ban előforduló sémi eredetű szót (vö. Mk 3,17; 5,41; 7,11 stb.); hogy a Mk 3,19 korrekt sémita formája helyett a 10,4-ben g.-ös formát használ (Iszkariótész); hogy ha Mt zsidóknak írt volna, h.-ül vagy arámul kellett volna írnia, és egyéb, rendszerint marginálisnak tűnő érvek.
Egy harmadik nézet szerint egyáltalán nem lehet Mt esetében semmiféle partikularizmusról beszélni, mert az ev a Krisztus evangéliumának egyetemes érvényét kívánja hangsúlyozni (Mt 28,19; 13,38; 24,14; 22,9).
Le kell szögezni azonban, hogy bármennyire is jelentősége van annak a kérdésnek, hogy Mt milyen alapállásból tekint a pogány- ill. zsidókeresztyénségre, Mt tulajdonképpeni, primer teológiai indítéka nem ebben a viszonyban ismerhető fel, hanem abban, hogy azt kívánja felmutatni: Jézusban az az Isten által megígért Messiás jelent meg (Mt 16,16), aki népét megszabadítja a bűnökből (Mt 1,21), másfelől hogy ez a szabadulás csak Krisztus ekklésziáján (gyülekezet, ill. egyház) belül nyerhető el (16,18kk; 18,17k), amely gyülekezetnek gyümölcsöket kell teremnie (Mt 21,43).
Még közelebb jutunk Mt központi üzenetének megértéséhez, ha figyelemmel vagyunk arra, hogy mennyire hangsúlyos az ev-ban a mennyek országa (baszileia ton ouranon) fogalom, amely számszerűen is sokszor szerepel az ev szövegében. A Jézus korabeli zsidóság körében egymással párhuzamosan két messiási váradalom élt: egy, a távoli jövőben bekövetkezendő Isten országával, valamint bizonyos körökben egy, a közvetlen közeli időben bekövetkező messiási birodalommal kapcsolatban (vö. MESSIÁS, MESSIANIZMUS). Mt e két váradalmat Jézus személyére vonatkoztatva egyesíti oly módon, hogy mondanivalója szerint Isten országa a Jézus eljövetelével megjelent, kezdetét vette, de még nem a teljes megvalósulás formájában. Ez majd újra történő visszajövetelekor fog bekövetkezni. Így a jelen világkorszak keresztyénsége a »már most« és a »még nem« feszültségében él, és életét a majdani bekövetkezés bizonyossága kell hogy meghatározza. Ebből következik Mt erőteljesen hangsúlyozott etikai mondanivalója.
c) Lukács ev-ának irodalmi és teológiai jellege
1. Lk szándéka saját bizonyságtétele szerint
A négy evangélista közül Lk egyetlenként, iratának bevezető mondataiban (Lk 1,1-4) saját maga is meghatározza írói szándékait. Megoszlanak a vélekedések a tekintetben, hogy ez a prooimion csak a Lk-ra, vagy a szerző másik művére, az ApCsel-re is vonatkozik-e.
Alapvető kérdést jelent itt, hogy kiket, ill. milyen hagyományanyagot kell érteni a »kezdettől fogva szemtanúk« fogalmán. Másként fogalmazva: az a kérdés, hogy a Lk által is valószínűleg használt Mk és a Logia-forrás mellett, hol gyökerezik Lk saját anyaga, ill. koncepciója. Van felfogás, amely szerint itt valóban azokról van szó, akik az eseményeket úgyszólván kezdettől fogva átélték, tehát az ev első továbbadóiról, akiknek hagyományanyaga részben írásban, részint szóbelileg élt tovább. Egy másik nézet szerint ennek a hagyományanyagnak a forrása a - szóbelileg hagyományozott - liturgia lenne. Van nézet, amely kifejezetten az apostoli igehirdetésben ismeri fel ezt a forrást. Amennyiben igaz az, hogy LUKÁCS Pál kísérője volt, gondolni lehet arra is, hogy külön anyaga nem egy bizonyos forrásból származik, hiszen útjai során többféle hagyománnyal módja lehetett megismerkedni.
2. Irodalmi karakter, teológiai célkitűzés
A Lk ev-át alapvetően meghatározza az a tény, hogy Mk anyagának mintegy hét tizedét közli három nagy egységben, nagyjából annak eredeti sorrendjét követve. A Mk-nál nem található anyag mintegy az ev háromötöd része, és a Lk anyagának több, mint egyharmada Mt-ban sem található meg. Erre a tényállásra tekintettel Lk szerkesztésmódját, ill. forráshasználatának módját illetően többféle vélekedés létezik.
Egy nézet szerint Lk eredetileg egy, a 3,1-gyel kezdődő iratot írt, amelynek alapja a Logia-forrás és a saját külön anyag. Ezt egészítette volna ki később a Mk-ból átvett anyaggal, valamint az 1-2. fejezettel. Van elképzelés, amely szerint ez az ún. Proto-Lukács Pál cézáreai fogsága idején jött volna létre (vö. ApCsel 23,25-27,1), és azt később, Pállal együtt Rómába kerülve, ott egészítette volna ki az ott megismert Mk-kal. Mások csak a szenvedéstörténettel kapcsolatban vélnek egy önálló különforrásról tudni, ill. azt tartják, hogy Lk egész külön anyaga egyazon apostoli elbeszélésforrásra épül. Van nézet, amely szerint Lk külön anyaga - hasonlóan Mk-hoz - különböző, részben szóban, részben írásban hagyományozott darabokból tevődik össze. Itt megjegyzendő, hogy bár történtek ilyen irányú próbálkozások, e hagyomány-darabok definitív elkülönítése nem lehetséges.
Külön problémát jelent a prooimiont követő 1,5-2,52 szakasz eredetének kérdése. Itt egyrészt felismerhető a 3,1kk-vel való szinkronitás - a Proto-Lukács mellett érvelők egyik fő szempontja ez -, másfelől hogy itt a szöveg a LXX-hoz nagyon közelálló, semitizáló g. nyelven íródott. Ezzel kapcsolatban van felfogás, amely szerint ezt a részt a szerző maga fordította volna, vagy egy korábban h.-ből g.-re fordított írásos forrást használt. Más nézet szerint Lk szándékosan a LXX stílusában fogalmazta át az itt található írásbeli vagy szóbeli hagyomány útján számára ismertté vált anyagot. Egy feltételezés szerint az 1-2. részek anyagának nagy része eredetileg Keresztelő János tanítványi körében terjedt, és rá vonatkozott, csak később adaptálták Jézus személyére. Ez az elmélet ugyanakkor az 1,46kk és 68kk himnuszaiban makkabeusi harci himnuszokat lát, amelyeket később alkalmaztak Keresztelő Jánosra. Az 1,68kk-vel kapcsolatban még külön teóriák ismertek (vö. BENEDICTUS).
Végül is mindössze annyi valószínűsíthető, hogy többé-kevésbé bizonyosra vehető, miszerint Lk legalább három különböző forrásanyagot használt, de elképzelhető, hogy az 1-2. részek ezen túlmenően, később kerültek az ev elejére.
Az egyes források összedolgozásának indítékaira nézve van olyan nézet, amely szerint Lk célja azzal, hogy »sorjában megírja« a Jézusra vonatkozó ismereteket, elsőrenden nem kronológiai meghatározottságú. Eszerint Lk, Mt-hoz hasonlóan, arra törekszik, hogy az egyes hagyományrészleteket Mk-nál szorosabban kapcsolja egymáshoz, miközben annak g. nyelvét javítja, a vulgáris kifejezéseket és fordulatokat megváltoztatja, az idegen szavakat (az amén kivételével) elhagyja. Mindenesetre ez a korrigáló munka nem egyenletesen érvényesül, elsősorban a jézusi szavak vonatkozásában. Ebből arra a következtetésre lehet jutni, hogy Lk az ev anyagát g.-ül beszélő olvasók számára formálta át, de a jézusi szavaknál határt szabott a változtatásoknak. Lk Jézust kezdettől fogva Messiásként ábrázolja, ami azonban nem zárja ki, hogy emberi vonásait is megmutassa. Mt-nál és Mk-nál erőteljesebben hangsúlyozza Jézusnak az elesettek, nyomorultak iránti szeretetét.
Figyelemre méltó jellegzetessége Lk-nak az a törekvés, hogy mondanivalóját a másik két syn-nál szorosabban kapcsolja korának világi történetéhez. Ezt mutatja a 2,1kk; 3,1kk. Római császárok neve kizárólag Lk-nál fordulnak elő. Ezzel függ össze az a törekvése is, hogy bizonyítsa: Jézus a rómaiak szemében politikailag ártatlan volt (Lk 23,4kk).
Lk sajátos anyagfeldolgozásának alapmotívuma azonban teológiai indítékú. Ezt már a Mk földrajzi jellegű ábrázolásmódjának átformálása is mutatja. Nem választja szét élesen Jézus galileai tevékenységét és azt követő jeruzsálemi útját, hanem úgy ábrázol, hogy Jézus a 9,51-19,27 leírása szerint állandóan úton van Jeruzsálem felé. Ebbe az összefüggésbe ágyaz be anyagrészeket a Logia-forrásból, saját külön anyagából és a Mk 10-ből, noha ezeknek nincs felismerhető kötődése ehhez a biográfiai szituációhoz. Mk ábrázolásmódjának ez a markáns megváltoztatása arra látszik vallani, hogy Lk célja több annál, mint hogy keretet találjon egyes hagyományrészletek leírására.
E kompozíció vezérgondolatának megfogalmazására többféle kísérlet történt. Így az, hogy ez az úti beszámoló a tanítványok felkészítését ábrázolja az egyházban végzendő majdani missziói munkájukra. Van elgondolás, amely az 5Móz tükröződését véli itt felismerni. Egy feltevés kettős szempontot lát: a tanítványok felkészítése - vita az ellenfelekkel. Egy másik elmélet Jézus szenvedésre való készülését látja itt vándorlás formájában ábrázolva. Más nézet szerint az, hogy Jézus életének e szakasza útként van ábrázolva, az apostoli kor bizonyságtételét készíti elő. E válaszok sokfélesége is mutatja, hogy a Lk-i alapszempontot nem lehet egyértelműen meghatározni, és meg kell elégedni annak a megállapításával, hogy a 9,51-19,27-ben a szenvedés felé haladó Úr felkészíti tanítványait a halála után róla történő bizonyságtétel feladatának teljesítésére.
Kétségtelen az, hogy ez az ábrázolásmód különösen nagy súlyt helyez Jézusnak a szenvedéstörténetet megelőző tevékenységére. Ezt már maga a Mk-hoz viszonyított formai változtatás is kiemeli, s ez azt jelenti, hogy Lk így rendkívüli jelentőséget tulajdonít a tanítványok húsvét utáni tevékenységére történő felkészítésének. Ezzel pedig eljutunk Lk teológiai alapgondolatának küszöbére, amely alapgondolat abban áll, hogy Jézus életét szervesen beleillessze Isten üdvtervének az összefüggésébe. Már korán felfigyeltek arra, hogy Lk-nál az eszkhatológia nem lép olyan élesen előtérbe, mint akár Mk-nál, akár Mt-nál, ill. hogy a közeli végváradalom ábrázolása amazokénál sokkal tompítottabb. Ehhez kapcsolódott az a felismerés, hogy Lk egy sajátos keresztyén történelemszemléletet alakít ki, amely Jézus halálának és feltámadásának történetében az isteni ígéretek beteljesedésének folyamatát látja, és ebből az eseménysorból továbbfolytatja a vonalat az egyház történetén át a végső időkig. Három olyan fő gondolat ismerhető fel, amelyek révén Lk ily módon új teológiai megvilágításba helyezi Jézus történetét:
a) A közeli végváradalom Lk-nál elveszíti központi jelentőségét és háttérbe szorul. Teljesen ugyan nem szűnik meg ez a gondolat, de elveszíti fenyegető karakterét, és így Lk a másik két syn-nál erősebben hangsúlyozza a jelen üdvkorszak jellegét.
b) Ha nem is áll, hogy Lk a közeli végváradalmat az üdvtörténettel helyettesíti, az kétségtelen, hogy nála Jézus története mint az üdvtörténet legdöntőbb szakasza szerepel, annak »lefolyása során«, nem pedig úgy, mint maga az üdvesemény. Így Lk szerint Jézus története az üdvtörténet középpontja, amely a törvény és a próféták idejében gyökerezik, és az egyház korszakában folytatódik.
c) Ily módon Lk Jézus földi munkásságát mint az egyház történetének kiindulópontját szemléli. Mindebből az tűnik ki, hogy Lk azt a szándékát, hogy a szemtanúk beszámolóit hűségesen adja tovább, úgy vitte véghez, hogy Jézusnak a történetét mint az apostoli bizonyságtételt megalapozó eseménysort mutatja fel.
d) A János ev irodalmi és teológiai jellege
1. Az ev irodalmi jellege és forrásai
A műfaji azonosság ellenére a Jn igen lényeges pontokon különbözik a syn-tól. Formai különbség, hogy amazokkal ellentétben Jn szerint Jézus három alkalommal is felmegy Jeruzsálembe, és utolsó ott-tartózkodása a Mk 11-15. részekkel ellentétben, amely szerint az hozzávetőleg egy hetet tesz ki, Jn 7,10kk szerint lényegesen hosszabb, mintegy fél esztendő. Ezenkívül, míg a syn - leszámítva a szenvedéstörténetet - rövidebb hagyományrészleteket fűznek össze láncszerűen, addig Jn - bár ugyancsak tartalmaz ilyen jellegű részleteket - elsősorban nagyobb beszéd-kompozíciókból áll össze, a hozzá tartozó bevezető elbeszélésekkel együtt. Ezek a beszédek nem különálló mondások összefűzései, mint a syn esetében általában, hanem egy adott téma összefüggő tárgyalásai, részben dialogikus formában.
Még jelentősebb a Jn és a syn közötti eltérés tartalmi vonatkozásban: Jn csak kevés elbeszélést közöl a syn-kal közösen, és részben azt is más összefüggésben és formában.
Mindezek alapján felvetődik a kérdés, hogy van-e a Jn és a syn között irodalmi összefüggés, ill. az milyen jellegű. A válaszok megoszlanak. Egyes nézetek szerint Jn egyáltalán nem ismerte a syn-t, mások szerint ha magát a syn-t nem is, de az alapjukul szolgáló tradíciót ismerte. A harmadik vélekedés szerint legalábbis Mk-ot, de valószínűleg Lk-ot is ismerhette. Ez utóbbi szemléletet a kevés közös anyag ellenére is alátámasztani látszik a több esetben azonos elbeszélési sorrend, és nyelvi egyezések, Lk esetében azonos személynevek előfordulása is. Mindezek ellenére a syn direkt módon való használatáról nem lehet szó: Jn szerzője emlékezetében őrizhette amazokat, és alkalmilag illeszthette részleteiket a maga elbeszélésébe. Semmiképpen nem tekintette azonban a syn-t a maga kiindulási alapjának. Az emlékezetből való idézést valószínűsíti az, hogy feltehetően az ÓSZ-i idézeteket is így használta Jn; átformálásuk erre vall.
Egy másik lényeges kérdést jelent a Jn sok helyen érzékelhető töredezettsége, ill. az anyag rendezetlensége (pl. Jn 3,31kk inkább a 3,21 után volna helyén Jézus szavai folytatásaként, mint Keresztelő János beszédében). Ezzel kapcsolatban is több feltételezés alakult ki. Ezek szerint nem valószínű, hogy a Jn a szerző szándékai szerinti formában maradt ránk, mert vagy meghalt munkája befejezése előtt, vagy mert a kéziratlapok összekeveredése vagy hasonló okok okoztak változást az anyag sorrendjében. Ez utóbbi nézet paleográfiai okokból sem lehet helytálló.
Lehet azonban a rendezetlenség hátterében az is, hogy az magától a szerzőtől ered, és oka a különböző források összedolgozásának a tényében keresendő. E vonatkozásban ismét eltérő teóriák léteznek arra nézve, hogy melyek lehettek ezek a források. Egy nézet szerint az alap egy, csak elbeszéléseket tartalmazó, ősforrás lett volna, amely a syn-hoz hasonlóan csak egy jeruzsálemi útról írt. Ezt egészítette volna ki a szerző Jézus beszédeivel, amelyeket azonban már megelőzően külön formába öntött, s ezek beillesztésével az eredeti anyag felépítését megváltoztatta, majd egyéb anyagrészek további beillesztésével alakította ki a mai formát anélkül, hogy a végső simítást elvégezte volna. Sem ez az elmélet, sem más hasonlók, amelyek különböző anyagrészeknek a szerző általi utólagos betoldásával számolnak, nem meggyőzőek.
Széles körben elterjedt nézet az, amely egy utólagos redakcióval számol, aminek a legalapvetőbb indoklása az a kétségtelenül bizonyítottnak tekinthető tény, hogy az ev 21. része nem a szerzőtől származik. Vannak, akik itt a szerző tanítványi körének kiegészítésével számolnak, de van olyan elmélet is, amely szerint a szír egyházban terjedő hagyományanyagból eredetileg létrejött ev-ot a korai katolicizmus szellemében végrehajtott »egyházi« redakció formálta mai alakjára. Az utólagos beavatkozások nyomait ezek az elgondolások az ev más részein is kimutathatónak vélik.
Ezek után marad még az a lehetőség, hogy az ev nem a szerző többlépcsős munkája, és nem is utólagos redakció révén nyerte el mai formáját, hanem azt írója a jelenleg ismert formában fogalmazta meg eredetileg is. Ez a lehetőség viszont még élesebben veti fel a források, ill. az írói szándék kérdését. Az a nézet ugyanis, hogy a szerző kizárólag emlékezetből, szemtanúként, források használata nélkül írt volna, nem meggyőző. Ennek már csak a syn ismerete és alkalmankénti használata is ellene mond.
Van feltételezés, amely egy ún. szémeia-forrást (Jézus jeleit tartalmazó forrás) ismer fel kiindulópontként, amelyet egy Jézus beszédeit tartalmazó, eredetileg esetleg gnosztikus jellegű, és a szerző által átdolgozott forrás egészít ki, s ehhez jönne harmadikként egy, a szenvedés- és feltámadástörténetet tartalmazó forrás. Mások szerint ehhez még egy, a csodákat tartalmazó, külön anyag is kapcsolódhatott. Ezt a teóriát egyesek azzal kérdőjelezték meg, hogy a Jn anyagának túlnyomó része nyelvileg egységes. Ez azonban önmagában nem érv a forráshasználat ellen, legfeljebb azok elkülönítését nem teszi lehetővé.
A legnehezebb problémát e vonatkozásban a Jn-ban található jézusi beszédek eredetének kérdése jelenti. Egyesek itt írásos források használatát, ill. azoknak a szerző általi átdolgozását ismerik fel. E nézetek vallói azonban bizonyító erejű érveket nem tudnak felhozni. Ugyanakkor éppen a beszédek esetében - beleértve azok dialogikus formáját és a hozzájuk fűződő értelmezéseket is - a leginkább felismerhető a szerző sajátos nyelvi és kifejezésmódja.
Ha feltételezzük is azonban, hogy a Jn mögött - leszámítva a syn-t - nincsenek összefüggő írásos források, ez nem jelenti azt, hogy a szerző egyáltalán nem függ semmiféle hagyománytól. Már csak az elbeszélésekben és a beszédekben érzékelhető zökkenők, valamint a szöveg egészétől elütő nyelvezetű részletek is arra vallanak, hogy a szerző valamilyen tradícióra épít. Az ev prológusára nézve ez különösképpen is egyértelműnek látszik. A Jn 1,1-18 mögött mondhatni teljes egyöntetűséggel látnak a kutatók egy, a szerző által krisztológiai értelemben átdolgozott logosz-himnuszt. (Hogy magának az alapul szolgáló himnusznak az eredete hol keresendő, arra nézve viszont már megoszlanak a vélemények.)
Végül is azt kell megállapítani, hogy bizonyító erejű megoldás nem található arra a kérdésre: milyen forrásokat, milyen mértékben használt a szerző, és arra sem, hogy a szöveg töredezettségének mi a pontos oka.
2. Az ev teológiai jellege, és az írói szándék
Írói szándékát a Jn szerzője a Jn 20,31-ben maga is megfogalmazta. Kérdés azonban, hogy a hinni (piszteuein) igének itt előforduló alakja kire vonatkozik, s ez annál is inkább nehezen eldönthető nyelvtani alapon, mivel a különböző kéziratokban két változat is fennmaradt (piszteuete, ill. piszteuszéte). Lehetséges, hogy olyanokról van szó, akik már keresztyének, és a cél az ő hitük erősítése, de az is, hogy a még nem hívők hitre vezetése a cél. Az ev belső összefüggései azonban azt látszanak bizonyítani, hogy legalábbis primer módon a már keresztyénné lettek hitének erősítése a szerző célja. Erre vall az, hogy az ev-ból hiányzik a missziói hangsúly, valamint azok a mondatok, amelyek a Jézusban való megmaradásra buzdítanak (Jn 6,67k; 15,4kk; 8,31).
Ebből az alapállásból jól megmagyarázhatóak a Jn polemikus vonásai is. Már Irenaeus feltételezte - s e nézetnek máig vannak képviselői - hogy a Jn a gnosztikus Kerinthosszal polemizál. Ha ez ilyenformán nem is vehető biztosra, az antignosztikus polémia felismerhető. Néhány szövegrészlet a Keresztelő Jánossal, ill. tanítványaival szembeni polémiára látszik utalni azáltal, hogy személyét Jézusé alá rendeli (pl. 1,7k). Van szemlélet, amely a zsidókkal szembeni polémia körvonalait ismeri fel a Jn-ban, sőt a keresztyénségnek a zsidók támadásai elleni védelmét tekinti az ev tulajdonképpeni céljának. Tény, hogy a Jn-ban éles a hangvétel a zsidókkal szemben, akik Jézust kezdettől fogva el akarják pusztítani (pl. Jn 5,16; 7,l).
További kérdés, hogy mi a célja Jn syn-tól annyira elütő ábrázolásmódjának. Már Alexandriai Kelemen felállította azt a sokak által ma is képviselt nézetet, hogy a cél: a syn kiegészítése. Jn azonban sehol sem szól korrigálási vagy kiegészítési szándékáról. Sokkal inkább abban ismerhető fel Jn teológiai célkitűzése, hogy a syn-nál teljesebben felmutassa azt, hogy Jézus a felkent (khrisztosz), aki Isten Fia (Jn 20,31), és így adekvátabb módon fejezze ki azt a felismerést, amelyet már a korábbi tradíció is tartalmazott.
SzCs
