Elválás
Elválás Döntően fontos ebben a kérdésben Jézus megállapítása, mert együtt van benne Isten őseredeti elgondolása és Mózes engedménye okainak feltárása (Mt 19,8-9). Jézus azon megállapítása, hogy »de ez nem kezdettől fogva volt így«, azt tanúsítja, hogy a férfi és a nő édenkerti »házassága« felbonthatatlannak szánt kapcsolat volt. A Mózes engedményével kapcsolatos jézusi megjegyzés pedig sejteti a komoly korproblémákat, és a nép keményszívűségét.
A nép keményszívűségét súlyosbító korprobléma az volt, hogy a Hammurabi Codexben is kodifikált előázsiai szokásjog szerint a férfinek minden különösebb jogi nehézség, bírói eljárás nélkül lehetősége volt elbocsátani feleségét, ha kivetnivalót talált benne bármely vonatkozásban. A nő csak vagyonjogi kárpótlást kereshetett, de azt is csak akkor, ha alapos vizsgálat után a válásban ártatlannak bizonyult. A házastársi kötelezettség elhanyagolása esetén a nő is élhetett válási keresettel e szokásjog szerint. A házassági kapcsolat felbonthatatlansága ellen hatott akaratlanul is a többnejűség gyakorlata.
Mózes tehát e tekintetben egy tág lehetőségeket adó, laza jogrenddel találta magát szembe, amikor népének Isten akaratát közvetítette. E jogrend óriási hatása és a nép keményszívűsége miatt tett engedményt. Ez az engedményes törvény is szigorúbb, mint az általános sémita szokásjog. Komoly ok szükséges, és válólevelet kell adnia annak, aki elbocsátja feleségét (5Móz 24,1). Valószínű, néhány igehely alapján, hogy a válólevél kiadásával lehetséges válást, ill. elbocsátást komolyabb oknak kellett megelőzni, mint az, hogy »nem tetszik« már. Feltehetően a házassági hűtlenség volt ez az ok (Péld 30,23; Jer 3,7kk). A válólevél nem a válás okát, hanem a válás tényét tartalmazta. A váláshoz való jogát a férfi el is veszíthette, ha igazságtalanul házasság előtti paráznasággal vádolta feleségét (5Móz 22,19), vagy ha olyan nőt vett el, akit házasság előtt ő csábított el (5Móz 22,28-29).
Házassági elválás tehát jogilag csak a férfi által volt lehetséges Izráelben. A válólevéllel elbocsátott asszonynak pedig még annyi joga sem volt, mint a környező világ sémita szokásjogában. Nem lehetett vagyonjogi kereslete és gyermekeit minden esetben a férjének kellett átengedni. E tények alapján feltehető, hogy a válóleveles elbocsátásnál is a legsúlyosabb vétket kellett elkövetni az asszonynak, hiszen még az elbocsátott rabszolgáknál is keményebb elbánás alá esett (5Móz 15,13k).
A prófétai üzenet is Isten ítéletét hirdeti meg az elválással kapcsolatban (Mal 2,16).
Jézus Krisztus a házasság teremtéskarakterét halálosan komolyan véve, annak egész életre szóló voltát hangsúlyozza (Mk 10,11k). Egyetlen bontó körülményt enged meg, a paráznaságot (Mt 5,32). Az elbocsátott asszonyt házastársul vevő férfi Jézus ítélete szerint házasságtörő (Lk 16,18).
Pál apostolnak a házassággal kapcsolatos megállapításait nem egy ponton befolyásolja a közeli parúzia várása. A válás pontján azonban világosan Jézus tanítása szerint eljárva hirdeti, hogy ne bocsássa el a keresztyén házasfél házastársát, még hitetlen házastársát sem (1Kor 7,8-16). Egy ponton nem olyan világos és egyértelmű Pál utasítása, mint Jézusé. Nem beszél arról, hogy az elhagyott házasfél másik keresztyén testvérrel házasságra léphete.
FK
