Dualizmus

Teljes szövegű keresés

Dualizmus 1. A dualizmus általában és különösen a vallások világában két, egymást kiegészítő, de egymással ellentétes létezőnek a világban való jelenléte. Ilyen pl. az ég és a föld egymást kiegészítő párja, a pogány vallásokban istenpár, melynek szülöttei a többi istenek és a földi teremtmények. Ugyanezek más, filozófiai elgondolás szerint az égi, a tökéletes és halhatatlan, ill. a földi, anyagi és mulandó lét ellentétpárját jelentik. Emberi vonatkozásban ilyen ellentétpár a test és a lélek, mint a létnek két külön alkotó eleme. Különösen a g. filozófiában (Platón) válik a földhöz kötött halandó test a szárnyalni kívánó, halhatatlanságra vágyó léleknek a börtönévé. E kettősségben benne van egy erkölcsi ellentétpár is: a jó és a rossz. A természet világára redukálva az ellentétpárokat, állandó tanúi lehetünk a nappalok és éjszakák, az évszakok váltakozásának. A letűnő, majd újra felkelő Nap látványa, az évszakokkal együtt járó természetelhalás és újraéledés mítoszokban csapódik le, ábrázolva az élet és a halál, a jó és a rossz küzdelmét.
A vallások közt különösen egy van, amely a dualizmus klasszikus példája, és ez a perzsák vallása. A vallásalapító Zoroaszter szerint két egyenrangú isten küzd állandóan egymással, mint a jó és a rossz megszemélyesítői. A világ fölötti uralomért folytatott harcuknak egyik szenvedő alanya éppen az ember. Küzdelmüknek csak a világ kiszabott tartamú létének lejárta vet véget egy megváltó személy eljövetelével.
A Krisztus születése körüli időkben alakult ki az a vallási irányzat, amelynek GNÓZIS a neve, s amelyre sokféle összetevőjén kívül szintén jellemző a dualizmus. Szerinte pl. a teremtő istenség, amely az anyagi világot, sokféle rossznak az okozóját, létrehozta, nem azonos az igazi Istennel, hanem csak egy alsóbbrendű lény, a sötétség istene, akivel szemben ott van a világosság megváltó Istene. Az ÚSZ számos reflexiója válaszol majd e gondolatokra.
2. Az ÓSZ-ben szerepelnek különböző ellentétpárok. Így a természetben: a Nóénak adott biztatás szerint amíg világ lesz, addig vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nappal és éjszaka meg nem szűnik (1Móz 8,22). Ezek azonban ott csak egymást kiegészítő elemek, és a világ életének természetes ritmusát mutatják be. Igazi ellentétpárokká akkor válnak, amikor erkölcsi tartalmat nyernek, és pl. a világosság és a sötétség a jó és rossz összekeverhetetlen ellentéteivé válnak (Ézs 5,20). Viszont ennek az ellentétnek egy mitologikus szférába kivetített ábrázolása, pl. istenek harcaként, az ÓSZ-ben elképzelhetetlen. Ha vannak is olykor mitologikus nyomok költői részletekben, azok történelmi értelmet kapnak. Egyiptom politikai gúnyneve pl. Rahab, ami egy mitologikus szörny neve is volt, Jahve azonban szétzúzta, dühöngő tengerét kettévágta, mint a Vörös-tengert a kivonulás idején (Zsolt 74,13; 89, 10k; Ézs 51,9). Babilónia pedig képzelhette ugyan magát fényes hajnalcsillagnak (latinul: lucifer), égi magasságából mégis az alvilágba zuhant alá (Ézs 14,12kk). Talán a babilóniai fogság idején már volt érintkezése a zsidóságnak a perzsa vallási dualizmussal, amit azonban Deutero-Ézsaiás azonnal átértékelt, mondván, hogy mind a világosságot, mind a sötétséget és az általuk képviselt jót és rosszat egyaránt Jahve teremtette, azok az ő rendelkezésére állnak (Ézs 45,7).
Valószínűleg szintén perzsa hatásra kerül az ÓSZ kései irataiba a Sátán alakja. Maga a név ugyan »ellenfél, ellenség« jelentésben közfőnévként korábban is szerepel, sőt az igei »ellenkezik, ellenáll« alak is (pl. 4Móz 22,22; 1Kir 5,18 stb.), de a mennyei lények sorában igazában Jób-ban jelenik meg (Jób 1,6-8; 2,1kk). Úgy tűnik fel, mint vádoló (Zak 3,1), vagy mint rosszra ingerlő (1Krón 21,1), de bár Isten teret enged neki a világban, mindig alárendelt szerepe van, nem egyenrangú ellenfél.
Az emberi életnek a g. gondolkodáshoz hasonló dualista felfogása a test-lélek elkülönítéséről és ellentétéről az ÓSZ-ben szintén nincs meg. A teremtéstörténet ugyan nagyon szemléletesen írja le, hogy a porból formált emberbe hogyan »fújja bele« Isten az »élet lehelletét« (1Móz 2,7), ez azonban csak a földi élőlények világához tartozást (porból lettünk - porrá leszünk, vö. 1Móz 3,19; Zsolt 90,3) ábrázolja, az élővé tétel mozzanatával; egyébként azonban az »élő lélek« kifejezés emberre és állatra egyaránt használatos (1Móz 7,15.22). Olyasféle dualizmus, mely szerint a test az erkölcsi rossznak, a lélek a jónak a székhelye, nincs. Ettől függetlenül az ember erkölcsileg felelős lény, aki előtt két út áll, az élet útja és a halál útja (Jer 21,8; vö. 5Móz 11,26kk), és az ember erkölcsileg szabadon, de felelősen választja meg, hogy hogyan él, és annak megfelelő áldásban, vagy ítéletben lesz része (vö. Mt 7,13k).
A kései zsidóság körében egy speciális dualisztikus felfogást tükröz a qumráni közösség teológiája. Eszerint Isten az ember mellé két lelket rendelt: az igazságnak vagy világosságnak és a sötétségnek vagy hazugságnak a lelkét, s ezek akarják a maguk részére meghódítani az embert. Mindez azonban még mindig az egyetlen teremtő Isten műve. Ő az embereknek azt a képességet is megadta, hogy felismerjék és elkülönítsék a jót és a rosszat. A polarizálódás mégis bekövetkezik, ezért küzd egymással az emberek két tábora, a világosság fiai és a sötétség fiai; harcuk Isten segítségével a világosság fiainak, a megváltottaknak a győzelmével végződik.
3. Az ÚSZ-ben Jézus megjelenése valami újat és mást hoz: Isten országlásának elközelítését, sőt megvalósulását a világban. Az »ebben a világban, de nem e világból« valósága ott van Krisztus királyságában (Jn 18,36k) csakúgy, mint a tanítványok életében (Jn 17,14k). A személyes Sátán alakja jobban előtérbe kerül, mint az ÓSZ-ben: megpróbál Jézus ellenlábasa lenni - hiába (Mt 4,1-11), sőt maga Jézus azért (is) jött, hogy a Sátán munkáit lerontsa (1Jn 3,8).
Pál teológiájában ilyen ellentétpárok szerepelnek: törvény és ígéretek (Gal 3,18), hit és cselekedetek (Róm 3,21kk), test és lélek (Róm 8,4kk). Ezek nem annyira az ember lényét illető ellentétek, inkább Isten üdvtervével és az üdvösség útjával vannak kapcsolatban. Az ember ugyan gyötrődik amiatt, hogy nem Isten törvényének, hanem a bűn törvényének enged (Róm 7,22k), a dilemmát viszont feloldja az ítélet helyett gyakorolt kegyelem (Ef 2,8); következménye pedig az óember megöldöklése és az új emberként való élet (Ef 4,22k; vö. még 1Kor 15,44; 2Kor 4,16).
Tudatosan használja Jn a korabeli gnózis kifejezéseit ilyen ellentétpárokban: világosság-sötétség (Jn 1,5kk), test-lélek (3,6; 6,63), halál és élet (5,24; 11,25k). Erkölcsi értelmű ellentétpárok: igazság-hazugság (8,44), a rossz cselekvése az igazság cselekvése helyett (3,26k). Fontos Krisztus uralmának a megromlott világgal szembenállása (18,36), különösen ha a világ fejedelméről, a Sátánról van szó (14,30). A világ mégis Isten szeretetének a tárgya, Jézust azért küldte, hogy annak Megváltója legyen (3,16k). A gnosztikus dualizmusnak misztikus tanításaival szemben pedig a következőkről győződhetünk meg: az igazi »világosság« maga Jézus, az örökkévaló Logosz - Ige; nem valami »első teremtmény«, hanem Istennel egyenlő (1,1), de az üdvtörténet egy pontján a világba jött, testté lett (1,14). Nem ellentétpárja a világnak, az az ő munkaterülete. A vele ellenkező Sátán leveretését bizonyos jelekben látja és kijelenti (12,31). Jézus megváltó tette is más, mint a gnosztikus spekulációké, nem a materiális világba aláhullt isteni szikrák összegyűjtögetése, hanem a kereszthalál történeti valósága. Ez állítja a hit és hitetlenség válaszútjára az embereket: aki hisz, azé lesz az élet világossága (8,12).
TK

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT