Szarmata
Szarmata (szauromata), a szittyákkal egynyelvü, bár azoktól dialektusilag különböző ókori nép, mely a monda szerint szittya ifjak és az amazonok egybekeléséből származott, vagyis ugy látszik, hogy az az eredetileg a törökséghez tartozó szittya törzs, melyből a Sz. alakult, erősen vegyült csúd elemekkel. Az a néhány adat, ami a Sz.-k nyelvére világot vet, arra vall, hogy a mai csuvas nyelv nem egyéb, mint a régi Sz. nyelv maradványa. Az a csúd nép, melylyel Sz.-k vegyültek, a cseremiszek ősei lehettek; a cseremisz, cermisz, szarmisz név sem egyéb, mint a Sz. átalakulsáa s maguk a cseremiszek a velük etnikailag teljesen rokon, csupán nyelvileg különböző csuvasokat, a Sz.-k ivadékait épp ugy «mari»-ank nevezik mint saját magukat. A Sz.-k Herodotos korában a Dontól és Meotisztól északkeletre eső pusztaságon tanyáztak, ugy hogy kelet felé a masszagétákkal, észak felé a csúd budinokkal érintkeztek. A kr. e. II. sz. folyamán azonban nyilván az uzun-jüecsi vándorlás által előidézett népáramlat, részint a Don és Dnyepr közti régi Szittyaföldre szorította őket, ahol a szittyák fölött csakhamar elhatalmasodtak; részint a Káma és Volga összefolyása körül tömörültek, hol ősi szaur, szauar nevük alatt emlegeti őket Ptolemaios a csúdos mata végzet nélkül. E néptorlódások alatt a legkülönbözőbb elemek kerültek össze a Sz. név alá foglalva: a volgai Sz.-k, kiket csódosan roxolánoknak (l. o.) neveztek, a tulajdonképeni Sz.-k fensőbbsége alatt nagyobb tömegükben kétségkivül csúdokból álltak; a Don torkolata körül tanyázó jazigok vagy jaxamaták, kiknek egyik ága Kr. szül. körül a magyar Alföldre is benyomult, a törzsneveikben található gant (vogul: khant a. m. had) végzet tanusága szerint az alsóbb néposztály közt jelentékeny vogul elemet is foglaltak magukban, míg a harmadik Sz. törzs az alán, a vogul-masszagéta elemeken kívűl iránokkal is keveredett s ezen irán-alán keveréknépnek az ivadékai a mai osszétek a Kaukázus északi részének közepén. A Kr. u. első három században a jazigok az Alföldön, a roxolánok a déloroszországi síkságon egész az Al-Dunáig, az alánok a masszagétákkal vegyülve a pártusok uralma alatt a Meotisz és Káspi-tenger közti pusztaságon nomadizáltak. A germánság már korán kapcsolatba jutott velük, Magyarország területén a jazigok és quádok között fejlődött ki egy évszázadokra terjedő fegyverbarátság, mely alatt viseletben, szokásokban egymáshoz hasonlóvá váltak s mint félelmetes rablók, gyakori becsapásaikkal háborgatták a szomszédos római tartományt, Pannoniát. A Kr. u. III. sz. elején a Fekete-tenger felé nyomuló gótok és roxolánok kerültek egymás szomszédságába s az utóbbiak csakhamar amazok hatalma alá; majd a IV. sz. folyamán a Magyarországba áramló roxolánok és alánok, meg a vandalok közt alakult szorosabb szövetség, ami a vandalok Afrikába való költözése után is fennállott. A Don és Közép-Duna közti egész területen tehát a gótok elhatalmasodása után a germánok fensőbbsége alatt mindenütt feltalálható az a Sz.-germán keverék népség, mely a hunnok fellépte után részben a nyugati tartományokba, Itáliába, Galliába, Hispaniába vonult, részint pedig a hunnok uralma alá került, kik 373 körül átkelve az Alsó-Volgán, előbb az azovi-tenger-melléki alánokat hódították emg, csakhamar pedig a keleti gótokkal együttesen a roxolánokat. A germánok (keleti gótok és gepidák) 80 év mulva kivonták magukat a hunnok alól, a Sz.-k nagyobb tömege azonban a hunn nemzet alkotórészévé vált, vagy szabatosabban mondva, a hunn törzs politikai és katonai fensőbbsége alatt képződött keleteurópai hunn nemzet etnikai állományát a Sz.-k s a velük már félezredévvel előbb összeolvadt szittyák alkották s ezzel a Sz. név eltünt a hunnságban vagy amennyiben még később is szerepel, egy egészen más fajta népségre megy át, t. i. a szlávságra, mely a szittya hatalom megszünése után a Sz.-k uralma alá került s az alatt maradt egész a gótok terjeszkedéséig, sőt mivel az előkelő osztály a Sz.-kból képződött, átalakulva, elszlávosodva bár, a Sz. uralom azután is tartott. A Sz.-k a nomád életmóddal sokáig nem hagytak föl. Ammianus Marcellinus p. az alánokat a legtisztább nomádoknak mondja, akik ösztönszerü ellenszenvvel viseltettek a letelepült életmód iránt. Mint valamennyi turán nép, ők is hires nyilasok és lovasok voltak s ugy látszik, a kengyel feltalálása nekik tulajdonítható, melynek legrégibb emlékei Sz. területen IV. sz.-beli leletekben tünnek fel s tőlük vették át a népvándorláskori germánok. Vallásos kultuszukban nagy jelentősége volt a kardtiszteletnek, ami megvolt a szittyáknál s nyomai vannak a régi magyarságnál és gouloknál. Szokásaik közül a megölt ellenség koponyájának ivóedényül való felhasználása a germánoknál is meghonosodott. Szintén tőlük vették át a pikkelyes vértet, ami nemcsak a népvándorlás korában, hanem a középkor elején is az eegész nyugaton el volt terjedve. Ékszereik közül jellemzőek a guggoló griffes és virágleveles övtagok, melyek az antik és irán művészet hagyományaiból a Kr. u. századokban a déloroszországi Sz.-knál fejlettek ki, nálunk 300 körül tünnek föl a leletekben s népvándorláskori emlékeinknek egyik nagy csoportját alkotják. Viseletükből a bőrködmen és a bő gatya ma is egyik alkatrésze a magyar népviseletnek.
