Sándor,
Sándor, 1. afrodiziaszi, peripatetikus filozofus, Kr. u. 198. és 211. Athénben tanított és messzanai Aristokles és Sosigenes tanítványa volt. Aristotelesnek egyik legtermékenyebb és legpontosabb magyarázója, miért is őt kiválólag «az exegetá»-nak nevezték el. Aristoteles műveinek magyarázatai közül különösen a metafizika magyarázata emelendő ki, mely sok ideig csak Sepulvedra latin fordításában volt ismeretes (Róma 1527, Velence 1554, 1561) és csak Bonitz (Berlin 1847) adta ki teljesen eredetiben. Ebből azonban csak az első öt könyv valódi. Létezik még több kommentárja arab fordításban. Önálló iratai közt a legjelentékenyebb: De fato (kiadta Orelli, Zürich 1824); ezenkivül még a Quaestiones naturales (kiadta Spengel, München 1842) és De anima (Velence 1536, újabban kiadta Bruns, Berlin 1887-1891) címü műve nevezetes. Róla nevezték el a renaissance korában azokat az aristotelikusokat alexandristáknak, akik ellentétben az averrhoistákkal, a S. naturalisztikus magyarázatát, különösen a halhatatlanság kérdésében, követték. Fejük Pomponatius (l. o.) volt. - 2. S., halesi, lásd Halesi.
