Samassa
Samassa József, egri érsek, szül. Aranyos-Maróton (Bars) 1828 szept. 30. Az elemi és középiskolákat Nyitrán, Léván, Esztergomban végezte, majd 1843. egyházi pályára lépve, a pozsonyi emericanumban eltöltött egy év után a nagyszombati papnevelő intézetbe került, honnan mint növendéktársai legkiválóbbika 1847. a bécsi Pázmány-intézetbe küldetett s a bécsi egyetemen hallgatta a teologiát. 1852 jul. 23. pappá szenteltetvén, nyilvános pályáját Scitovszky primás intézkedése folytán Nagyszombatban, mint az ottani gimnázium tahára, az ó-klasszikai nyelvek előadásával kezdte meg. Itt vetette meg alapját a klasszikus nyelvekben való ama nagy jártasságának, melylyel ma mint a latin nyelv legékesebben szóló és iró művelője páratlanul áll. A német tudósokkal szemben, kik a nagyszombati gimnázium értesítőjében megjelent egyik cikket támadva, a magyat papság latinságát becsmérelték, mint a budapesti központi papnevelő intézet tanulmányi felügyelője, mint állásra 1854. kineveztetett: De stultitia quorundam, qui se Ciceronianos vocaent cimü művét irta. 1959. Esztergomba az ott megüresedett egyik teologiai tanszékre jutott, hol azonban csak két évet töltött el, mely idő alatt az épp akkorra esett esztergomi zsinatnak jegyzője volt s szintén latin nyelven Votum de mixtis matrimoniis, majd remek latinsággal irt Palaestina címü műveit adta ki. 1861. a budapesti egyetem egyik tanszékét nyerte el. 1969. szülővárosának választókerülete egyhangulag országos képviselőjévé választotta. Mint országgyülési képviselő a Deák-párthoz csatlakozott s általános figyelmet keltett felszólalásaival. E minőségében választatott meg az akkor összeült kat. autonomiai szervező bizottság tagjává. Ugyanebben az évben (szept. 15.) kinevezték vallás- és közoktatásügyi miniszteri osztálytanácsossá. Nemsokára szt. Ilonáról nevezett címzetes apát s esztergomi kanonok lett, e mellett újból egyhangulag képviselőjévé választatott s mint ilyen Deáknak s politikájának továbbra is rendíthetetlen híve maradt; az egyházi hierarchia fokozatain bámulatot keltő gyorsasággal emelkedik: 1871 jan. 1. szepesp püspökké lesz, ottani rövid főpásztori működése alatt is tetemes áldozatokkal rendezve papsáa anyagi helyzetét, restaurálva hazai műemlékeink egyik kincsét, a szepeshelyi Szapolyai-kápolnát és sikeresen ápolva idegen ajku hive között a nemzeti szellemet; már 1873 jun. 18. az egri érseki székre emelik. A politikai élettől ugyan az 1875-iki fuzió után elvonul, többször hangoztatott elvének megvalósításával "megőrizve függetlenségét az által, hogy hallgatni, hogy félrevonulni tudott"; de nem hagy felhasználatlanul egy alkalmat sem, minden erős nemzeti érzületének is megfelelve, a hazai egyház s az állam jogainak megőrzésée s biztosítására nagy tehetségeit s tudását érvényesítheti. 1891. Simor primás halálával az ország közvéleménye őt jelölte az első főpapi székre. Érsekké kineveztetése után mindjárt (aug. 29-én) valóságos belső titkos tanácsos, majd 1888. pápai trónálló és prelátus lett, 1892. a Szent-István-rend nagykeresztjével tüntettetett ki, a budapesti egyetem pedig a milleniumi ünneplés alkalmából egyházjogdoktorrá választotta. Államférfiui tevékenysége mellett főpásztori kormányzatát nagy alkotásokkal teszi áldásossá és emlékezetessé. Számos főpásztori körlevelei s rendeletei által törekedett az egyházi fegyelmet megerősíteni s a mély előrelátással várt átalakulások hátrányos kihatásait ártalmatlanokká tenni. Klasszikus nyelvezettel irott nevezetesebb körlevelei közül De peculio ecclesiastico, De disciplina ecclesiastica, De conventibus cleri, De residentia és a házassági rendről szólók említendők. Nagy lendületet adott a nevelés és oktatásnak, akár midőn nagy áldozattal fentartott érseki jogakadémiájának beszüntetése ellen az 1880. Trefort miniszterhez irt s országszerte nagy feltünést keltett levele tanusága szerint törhetetlen erélylyel küzdött s azt, valamint az egri tanítóképző intézetet az újabb igényeknek megfelelően berendezte; akár midőn a rendelkezés alatt álló segélyforrások bölcs felhasználásával vagy saját erszényéből nevelő, különösen leánynevelő intézeteket, iskolákat emelt s fentartásukról gondoskodott, melyek között kivált a miskolci leánynevelő intézetre sajátjából 100 000 frtnál nagyobb összeget áldozott. Egyházmegyéje területén több újonnan épült templom hirdeti áldozatkészségét. Új alapokra fektette az egyházmegyei papság nyugdíjintézetét, időnkinti adományain kivül 30 000 frt alapítványával lehetővé tevén, hogy minden nyugdíjas tisztes ellátásban részesüljön s a munkaképtelen betegek is gyógyítási segélyt nyerjenek. Az egyházmegyei lelkészek, segédlelkészek, tanítók fizetésének javítására 150 000 frtot haladó alapítványt tett. Rendes fizetéskiegészítésül e mellett ugy a lelkészek, mint a tanítók részére évenkint tetemes pénzáldozatot hoz, megoldván ekként a lelkészekre nézve saját egyházmegyéjében önerejéből a kongruakérdést, amennyiben már nincs olyan lelkésze, aki a kongruarendezés útján remélhető fizetésminimumot tényleg ne élvezné. A Szent-István-társulatot öröklött tiszteleti jogára hivatkozással a Bartakovics érsek költségén magyarra fordított Szentirás új kiadásával ajándékozta meg. A művészet pártolásáról palotáinak nem egy remekművel ékeskedő termei és számosabb templom részére megrendelt oltárképek tanuskodnak. Az árviz által sujtott Szegednek 10 000 frtot, Miskolcnak, Egernek ugyanannyit áldozott. Erős magyar érzése fellángolásának kiváló tanusága, hogy a csángók hazatelepítésének ügyét oly tetemes összeggel sietett mindjárt a legelsők között támogatni, hogy az intéző férfiak maguk kérték adománya összegének leszállítására. Adományai már érseksége huszadik évében a másfél millió forintot meghaladták s azóta folyton gyarapodnak. De különösen is érzi áldozatkészségét Eger városa, mely díszpolgárává választotta s lefestette arcképét a város közterme számára. 1893. nagy fénynyel ülték meg érseksége huszadik évfordulóját. Ez ünneplés részleteiről a külön kötetbenkiadott Emléklapok szólnak. Tevékeny a vallás- és tanulmányi alapokat ellenőrző és azokra felügyelő id. bizottságban, a főrendiház pénzügyi bizottságában, melynek hoszszabb idő óta elnöke, a közös ügyek tárgyalására kiküldött országos bizottságban, melynek rendszerint tagja. V. ö. Hock J., Magyar főpapság; Koncz Á., Egri egyházmegyei papok az irodalmi téren; Zelliger A., Egyházi irók csarnoka.
