Rúnák,
Rúnák, a germánok legrégibb irásjelei. Alakjuk elárulja, hogy a latin betükből származnak. Hosszabb és rövidebb betürendet különböztetünk meg és mindkettőt a kezdő runa után futharknak nevezik. A régibb 24 betüből áll (f, u, th, a, r, k, g, w; h, n, i, j, eu, p, z, s; t, b, e, m, l, ng, o, d) és a VII. sz. közepéig majdnem minden germán törzsnél használatban állt; az újabbi, amely 16 runából áll, csakis Skandináviában található a kerszténység behozatala előtti századokból származó feliratoknál. Később 27 betüre bővítették ki és a középkor végéig maradt fenn. Az V. sz.-tól kezdve a latin betük szorították ki a R.-at először a délgermánoknál, azután az angoloknál, végre az északi népeknél. Már Ulfilas bibliafordításánál a görög betük segítségével összeállított új ábécét használt. A legrégibb R. a III. és IV. sz.-ból származnak, igy a thorbjoergi paizs, a vimosei fésü és különösen a schleswigi gallehuusi aranykürt felirata, melynek másolatát a kopenhágai muzeumban őrzik (az eredetit tolvajok beolvasztották). A runafeliratok első tudományos összeállítását nyujtotta Brynjulfsen Periculum runologicum (Kopenhága 1823), de csak Grimm Vilmos alkotta a R. tanának szilárd tudományos elméletét (Über deutsche Runen, Göttinga 1821; Zur Litteratur der Runen, Bécs 1828). A R. neve gót runa a. m. titok, ófelnémet rôna mormogás, bűvös cselekedet, felirat) is arra mutat, hogy eredetileg bizonyos titokzatos képzetek fűződtek hozzájuk, hogy vallásos, szent célokra s varázseszközökül használták őket. A skandináv monda szerint maga Ódin isten volt a feltalálójuk, ő közölte őket az emberekkel.
