Pluton
Pluton (lat. Pluto), a görög hitregében az alvilág istene, Kronosnak és Rheának fia, Zeusnak fitestvére; másnéven Hades avagy Aides (Aidonues, a «láthatalan»). Korlátlanul uralkodik az alvilágban, mely a mindenségen való megosztozáskor neki jutott osztályrészül; egyedül társa az árnyak felett való uralomban felesége Persephone, akit ugy rabolt el hitestársul szomoru birodalmába.
Pluton.
Homerosnál ő viszi le az elköltözöttek lelkét a sötét fogatán az alvilágba, azért mellékneve: a lovairól hires (Klysopolos); később ezt a szerepet hermes isten vállalta el (Psychopompos). A közönséges életben neve mindig P. (költőileg Pluetus), s mint ilyen a föld alatt rejlő kincsek (földből növő termés, alulról bányászott ércek) tulajdonosa és védő ura. Mint Hades egy olyan sisakban van birtokában, mely őt istenre-emberre nézve láthatatlanná teszi; ezt adja kölcsön Athenának, mikor az istenek a trójai közdelembe beavatkoznak és akkor még Ares sem ismeri meg. Maga nem ártja magát földi dolgokba, s a titánok harca óta, melyben Zeusnak pártjára állott, csöndben uralkodik országában, ahol udvartartásában megkülönböztetik a párkákat (l. Moirák), az erinniszeket (l. Erinniák), a három alvilági birót (Minos, Aiakos és Rhadamanthys), nemkülönben Charont, az alvilági révészt. P.-nak nem sok, de régi temploma volt. Szent növénye volt a ciprus és nárcisz, szent állata a fekete bika, melyet elfordított arcu tartásban áldoztak neki. P. tisztelete korán átszármazott a rómaiakhoz is, akiknél azonban Dis pater (l. o.) volt a neve. Képzőművészeti ábrázolásain sötét tekintetü, parancsoló arcu férfiu, fürtei homlokába lógnak; öltözete vastagabb, mint a föld feletti isteneké. Szobrokon többnyire ül, kezében csésze és jogar, lábainál a háromfejü Kerberos. E tekintetben jellemző a Borghese-villában levő szobrocska, melyet ábránk bemutat. Egészen más a P. helyzete akkor, amikor Persephonéval együtt jelenik meg. Ilyenkor helyzete bátorságosabb, sőt vannak esetek, amikor hitvesével mulatozva, lakomázva ábrázolják (igy az altamurai díszvázán). V. ö. Baumeister, Denkmäler (III., 2042).
