Palóc nyelvjárások.
Palóc nyelvjárások. Magyarországnak É-i részén, Abaúj és Zemplén vármegyéktől kezdve Ny-ra találjuk a P.-at. E nyelvjárásterület középpontján, Heves, Gömör, Borsod, Nógrád és Hont vármegyékben terül el az igazi palóc vidék; itt őrizték meg a leghatározottabban és legvilágosabban e nyelvjárás jellemző sajátságait. A középső P.-ok a következők: 1. A mátravidéki, a Mátra-hegységtől É-ra. 2. A borsodi, a Bükk-hegységtől É-ra. 3. A karancsvidéki, a Karancs hegye tövében. 4. Az ipolyvidéki, az Ipoly folyó és a Cserhát-hegység közötti területen. E középponttól három irányban terülnek el a palócosnak nevezhető nyelvjárások, melyeknek mindegyike megőrizett egyet-mást a jellemző palóc hangtani és alaktani sajátságok közül, e mellett azonban átveték a szomszédos idegen nyelvterületek egy-egy jellemző vonását is. A keleti P., a sajóvölgyi, hernádvidéki és hegyaljai, átmenetül szolgálnak az ÉK-i nyelvjárásterülethez, viszont a nyugati P., a barsvármegyei, esztergom-komáromi, mátyusföldi és csallóközi, a dunántuli nyelvjárások felé közelednek. A középső P.-tól D-re terülnek el a bükkaljai, hevesvármegyei, jászségi és a felsőpestvármegyei P., melyek még a legtöbb palóc sajátságot őrizték meg. A tulajdonképeni palóc sajátságot őrizték meg. A tulajdonképeni palóc vidéken kivül az országnak különböző részein találunk palóc lakosságot. Az Alföld elnéptelenedett vidékeire a két legutóbbi század folyamán gyakran vándorolt palóc lakosság, akik aztán megőrizték nyelvjárásuknak legtöbb jellemző vonását; igy a P. területéhez tartoznak Pest vármegyében Félegyháza, Majsa és Halas kat. lakossága, a Tisza mentén Dorozsma és Zenta, a Tiszán tul Kun-Szt.-Márton, továbbá Csongrád vármegye É-i részének és Békés vármegyének kat. lakossága, Arad vmegyében Magyar-Pécska, s Szilágy vármegyében Zilah környéke.
A P. egyik legjellemzőbb hangtani sajátsága az a és á hangok különös ejtése; az a helyett rendesen az ajakzárás nélkül képzett á-t ejtik, az á helyett pedig az ajakzárás különböző fokával képzett â-t, melynek helyébe néha diftongus lép. Kedvelik továbbá a diftongusokat az é, ó, ő hangok helyén is s a palóc vidéken e diftogusoknak egész változatos sorával találkozunk. Másik jellemző vonásuk a zárt ë kedvelése; ezt a hangot gyakran ejtik szó végén is a köznyelvi e helyett: bennë, bë, tüzë, könyvë; nézzë, vinnë, vëttë. Gyakran ejtik e nyelvjárások az ë és i hangokat más nyelvjárások ö, ü-jével szemben: fël, këll, vërës, fëlhó; siket, fil, pispëk, tidő stb. A hosszu magánhangzók közül a nyiltabb ó, ő-t kedvelik a zártabb ú, ű helyett: tanól, fordól, keről, meről (vagy csak: tanó, fordó stb.); szomoró, ágó, hajó (hajú), gyűrő, gyönyörő, színő; a többes szám 1-ső személyének ragjában is: urónk, papónk, érettőnk; hoztónk, igyónk, gyerőnk. A P. mássalhangzórendszerét jellemzi az ínyhangok kedvelése; az ly hang eredeti ejtését e nyelvjárások megőrizték más vidékek l v. j hangjával szemben. Továbbá i és ü előtt minden foghangu mássalhangzó helyett a megfelelő ínyhangut ejtik: gyió, gyinnye, gyisznó, másogyik; patyika, tetyű, németyi, ütyi, várnyi stb. Jellemző vonásuk még a szótagzáró l, ly elvesztése (kirá, talá, várná, kérté stb.), továbbá az érintkező mássalhangzók gyakori illeszkedése: mëllát (meglát), nar rét (nagy rét), av va të (az vagy te) stb. A szóragozást a -val, -vel rag v-jének megmaradása: házval, gavvó (galy-val), s a -nott, -nól, -nyi helyhatározó ragok használata jellemzi. A most elsorolt legszembeszökőbb jellemző vonásokon kivül a különös hanghordozás, a név- és igeragozásnak számos apróbb eltérő vonása, a tájszók és szólásmódok gazdagsága teszik a P.-at oly sajátságos hangzásuvá. V. ö. Balassa József, Magyar nyelvjárások (Budapest 1891). L. még Nyelvjárások.
