Ősiség.
Ősiség. Az 1848. év előtt magyar jogban oly fontos szerepet játszott Ő. intézménye az adományrendszer intézményétől teljesen független; az Ő.-et s az adományrendszert egymással összezavarni nem szabad. Az Ő. fogalma a nemzetségek s a szállások fogalmában gyökeredzik s igy még a vezérek korára megy vissza. Midőn honszerző őseink hazánkban letelepedtek, a hét hunnszkitha törzs egyesüléséből alakult magyar nemzet nemzetségekre (generationes) oszlott, melyeknek száma a honfoglalás idejében 108-ra rúgott; később idegeneknek a nemzet kebelébe felvétele s a nemzetség jogaiban részesítése által szaporodott. A nemzetségek földbirtokot, u. n. szállást (descensus) nyertek, mert már a vérszerződésnek 2. pontja rendelte, hogy «valami jót munkájokkal szerezhetnek, senki közülük ki ne legyen zárva belelő». Ezek a szállások az egész nemzetségnek össztulajdonát, közös tulajdonát képezték; azokból osztály útján kelektezett az egyéni tulajdon. Az ezen nemzetiségi jogon alapuló birtok, a más módon szerzett birtok irányában már akkor nevezetes ellentétet s a szó eredeti értelmében ősi birtokot (aviticum) képezett. Későbbi fejlemény szerint nem a birtoknak eredete, hanem az osztály vált irányadóvá, s az ősi birtok fogalma kiterjedt minden szerzeményi vagyonra is, mihelyt osztály által a szerzőnek örököseire átszállt. Az Ő. lényege tehát nem abban van, hogy a birtok a koronától függ, hanem a szerző és ennek jogutódjai között fennálló jogközösségben; jogi jelentősége peig abban állott, hogy az ősi vagyonról a birtokosnak szabad intézkedési joga ugy élők közt, mint halál esetére igen szűk határok közé volt szorítva. Az ősinek fogalma továbbá nem az egyes dolgokra, hanem a vagyonra vonatkozott, miért is az elv: «pretium succedit in locum rei, res in locum pretii» nyert alkalmazást, vagyis az egyes dolgokban változást, p. csere útján, a birtokos szabadon tehetett, ha csak az által az ősi vagyonban esetleg beállott hiány kiegészítésére szolgált. A kiegészítés előtt szerzeményről szó sem lehetett. A későbbi jogfejlődés szerint ősi (aviticum) mindaz, ami nemző eleink után törvényes örökösödés útján reánk száll. Az őseinek elentéte a szerzemény (acquisitum), oly értelemben jelesül, hogy mindaz szerzemény, ami nem ősi. Az ősi és a szerzeményi vagyon között fennállott nagy jogi különbséget Verbőczy 1848-ig érvényes következő tana fejezi ki: «Tudni kell pedig, hogy mindenik zászlós országnagy úr és nemes birtokos ember, kinek fiai és leányai vannak, ezeknek minden beleegyezése nélkül, sőt akaratjok ellen is, tulajdon szolgálatai által szerzett és nyert v. saját pénzével vásárolt és vett javai, jószágai és birtoki jogai iránt és felől életében szabadon, mint tetszik, rendelkezhetik s ezeknek elidegenítésére is teljes hatalommal bir, a fiaknak és leányoknak ellenmondása, tiltakozása vagy bármely más ellenkezése ellent nem állván.» (I. 57.) Ellenben: «az ősi jószágokról és birtoki jogokról azonban az atya fiainak v. akár leányainak, ha azok a leányágat is illetik, sérelmével ugyszinte az atyafi atyafiának sérelmével az atyai v. ősi jószágokról és birtoki jogokról a fiak és leányok v. atyafiak megegyezése nélkül, ezen jószágoknak elidegenítésére és eladására nézve semmi bevallást helyes ok nélkül nem tehet. Mi, ha történnék is, minden erő nélkülinek tekintetik.» Aminek értelme az, hogy szerzeményi vagyonáról mindenki ugy élők közt, mint halál esetére szabadon rendelkezhetett; ősi vagyonára nézve ellenben rendelkezési jogát a jogközösségben levők joga korlátozta; ez a jog pegig oly terjedelmes volt, hogy a birtokosnak joga a legszűkebb határok közé volt szorítva. Ősi vagyonban azok örökösödtek, akiket a jogközösség alapján a törvény szerint az örökösödés joga megilletett s ezen a birtokos egyoldalu intézkedésével változást nem tehetett. Hivatva voltak pedig az örökösödésre: első sorban a lemenők, és pedig a jogegyenlőség (aequalitas juris) esetében nemre való tekintet nélkül, jogegyenlőtlenség esetében pedig v. az u. n. fiági javaknál csak a férfi lemenők. Ilyenek nem létében a szabály az volt, hogy a vagyon oda szállt vissza, ahonnan származott, tehát a felmenőkre (ascendentes) és ezeknek jogközösségben levő utódaikra, vagyis az örökhagyó oldalrokonaira (collaterales). Nevezetesen: az atya utáni vagyon visszaszállt az atyára s ha ez már nem élt, ennek utódaira; az anya után maradt vagyon az anyára, illetőleg ennek utódaira. A közelebbi íz kizárta a távolabbit; tehát az atya kizárta a maga testvéreit; ezek kizárták a nagyatyát stb. A felmenők fejenkint (per capita), az oldalrokonok törzsenkint örökösödtek (per stirpes). Ha sem az atya, illetőleg az anya, sem ezeknek oldalrokonai nem léteztek, az örökség a jogközösségben levő nagyatya, illetőleg nagyanyára s illetőleg ezeknek oldalrokonaira szállott stb. A birtokos, valamint halál esetére a jogközösségben levő rokonok örökjogát nem érinthette, ugy élők között kötött jogügyleteiben is ez örökjogra való tekintettel nagy mértékben korlátolva volt. Az ősi birtok elidegenítésének a jogközösségben levők sérelem címén (ex praejudicio) megerőtlenítését, felbontását (invalidatio) követelhették; kivéve, ha az elidegenítés szükséges (necessaria) vagy okszerü (rationabilis) volt. A jogközösségben levők továbbá a megengedett elidegenítésre vonatkozólag is elővételi joggal birtak, és pedig részint megkinálási jog (praemonitio), részint megintési jog (admonitio) alakjában, amelynek megsértése miatt az elidegenítés felbontását követelhették (l. Örokvallás). Ez az elővételi jog őket a birtok elzálogosítása esetében is megillette. Annak tekinteten kivül hagyása miatt a zálog átruházásával (transvestitio pignoris) követelhették. Felpénz (auctio) felvétele mellett új zálogéveknek lekötése esetében az elővételi jog szintén állott, nemkülönben akkor is, ha haszonbér szine alatt tényleg elzálogosítás történt. Szabad rendelkezési joga e megszorítások folytán a birtokosnak csak akkor volt, ha senki sem létezett, aki az ősi vagyonra jogközösség alapján örökjoggal birt. A szabad rendelkezési jognak megszorításai az Anjou-királyok alatt vették kezdetöket; azelőtt a birtokos ősi vagyonáról is szabadan rendelkezhetett. A korszellemmel élénk ellentétbe jött Ő.-et az 1848. évi XV. t.-c. elvileg eltörölte. A törvény azonban csak az eltörlésnek kimondására szorítkozott a minisztériumot bizván meg azzal, hogy az Ő. teljes és tökéletes eltörlésének alapján polgári törvénykönyvet dolgozzon ki s azt a legközelebbi országgyülés elé terjeszsze. A közbejött események ezt megakadályozták. Az Ő. megszünését az 1852. évi nov. 29. kelt u. n. Ő.-i nyilt parancs szabályozta, melynek az országbirói értekezlet csakis az öröklésre vonatkozó rendelkezéseit szüntette meg s azok helyébe a magyar öröklési elvekkel megegyező, azonban szintén az Ő. eltörléséről szóló 1848. XV. t.-cikkhez idomított szabályokat léptetett életbe.
