Örök,
Örök, örökkévalóság, aminek nincsen kezdete és vége az időben, az időbeli határtalanság, párosa a térbeli végtelenségnek. Vitatkoznak rajta, vajjon az örökkévalóság pusztán negativ fogalom-e (tagadása az időbeli határoknak) vagy pedig pozitiv (ami mindig volt és lesz). Mondják, hogy az Ö. végig nem gondolható fogalom, mely meghaladja az emberi fölfogás erejét. Nyilvánvaló azonban, hogy ugyanannyi joggal mondhatni, hogy a végesség elgondolhatatlan. Mert bármely időpontnál akarnék is megállani, akár a multban, akár a jövőben, mindig nem csak gondolhatok, de kell is gondolnom egy időpontot, mely amazt megelőzte, emezt pedig követi. E fogalom az ismerettan és lélektan bonyolódott kérdése. A metafizikában fölötte nagy szerepet visz; az örökkévalóság isten fogalmának egyik mellőzhetetlen alkatrésze; isten fogalmával vele jár, hogy ő, aki a világot teremtette, s vele az időt is, nincsen alávetve az időnek, az időn kivül áll; a világ örökkévalóságát is tanítják a legkülönbözőbb filozofiai rendszerek. Kant fölfogása szerint az idő objektive semmi, hanem csak érzéki fölfogásunk egyik eredeti formája; innét származik az az antinomiája, hogy egyrészt kénytelenek vagyunk mindenben kezdetet és véget keresni, másrészt pedig minden határon tul is új megoldását adja kézhez. Csak a mi fölfögásunk világában van idő; magára a világra, a magánvalóra (Ding an sich) az idő egyáltalán nem alkalmazható, mert hiszen az idő csak a mi fölfogásunk formája. Ami pedig nincsen az időnek alávetve, örökkévaló.
