Olasz zene
Olasz zene. A keresztény egyházi zene és általában a nyugat-európai zene kifejlesztése körül a legfőbb érdem az olaszokat illeti. A zene legkiválóbb hősei, az egyházi stilus megalapítói Palestrinától kezdve a XIX. Sz.-ig mind az olaszok köréből kerültek ki. Sinctor alapítá a hires nápolyi iskolát a XVII. sz.-ban, mely aztán világhirre emelkedve, a nagy Scarlattival kezdte meg gyakorlati működését s oly zeneköltőkkel ajándékozta meg a világot, mint Stradella, Porpora, a nápolyi énekművészet megteremtője, Astorga,Vinci, Leo, Durante, Peroglese, Cimarosa, Gomelli, Zingarelli, Piccine,Paisiello, s a legutóbbi században: Mercadant, Bellini, nem isz szólva az ez iskolából kikerült vilgáhirű énekesek s énekesnők sokaságáról. A lombardi s főleg a firezei iskolát a fél olasz s a fél bardi s főleg a frirenzei fskolát a fél olaszz s a f él németalföldi Bercham alapítá, kinek nyomában oly zeneirók tündököltek, mint p. Corsi, Strozzi, Rinuncini az első operaszövegiró, Peri, Caccini az opera első megteremtői, Gafora kitünő műtörténetiró, Frescobaldi az orgonázók atyja, Viaddana a melodikus stil megalapítója, Carissimi, Pagnan, Viotti, Nardini,Tartini a hegedü-virtuózitás s irodalom megalapítói, s a legújabb időben Sarti, Cherubini, Paganini a hegedükirály, Valotti s még számosan. Ez iskolához méltán csatlakozott a bolognai, melyből Bassani, Colonna, a három Buononcini, Atilli, Händel tanára s később versenytársa, Corelli, Germiani, Bernachi a bolognai énekiskola megalapítója, Martini a «padre di tutti»-nak nevezett nagy zenetudós, Maestri a hires zenediktátor s legutóbb Spontini, Rossini, Verdi kerültek ki. A velencei iskolát szintén a gall-vallon származásu Willaert alapítá, melyből oly kitünőségek származtak, mint Monteverde, de Roze, Porte, Marcello, Zarlini a nagyhirü karnagy, Arteaga, Caldara stb. A legújabbak közül említendő Mascagni és Leoncavallo.
Az O. széles befolyását és kiterjedését nagy mérben előmozdítás az olasz országi uralkodók s udvaraik pártfogása s finom műérzéke, melyet a művészetek minden ága s igy a zene iránt is tanusítottak. Nápolyban Aragoniai Ferndinánk király volt különösen nagy pártfogója a zenének s Gesualdi de Venosa herceg, ki maga is zeneszerzéssel foglalkozott, számos madrigált irván, melyekből többet Händel is felhasznált. E korban indulr meg Olaszországban mindenfelé a népdalaik, a nápolyi canzonetták s a velencei madrigálok gyüjtése és kiadása, amik három-négy, sőt hat-hét szólamu karokra feldolgozva s ellenpontozatos feldíszitésekkel ellátva lényegesen előmozdították az izmosodó operák beltartalmát; az igy kiszélesbített világi műformák, melyek alapját az olasz népdalik képezték, az egyháztitól egészen különböző zenestilust eredményeztek. A Mediciek udvara szintén nagy pártfogója lévén a művészetnek, a zenének is megadta azt a nimbust, mely azt a nép előtt, a zenés szinjátékokban, bellettekben és az új operai műformában a legnépszerübbé tette. Az O. kezdettől fogva az énekre alapítván hatását, legtöbbet tett a dallamosság kifejlesztésére nézve s ez lett az oka, hogy az O.-t manapság is a dallamosság különbözteti meg más zenéktől, kevesebbet törődik a komplikáltabb harmoniák és a polifonikus szövésekkel, de annál több súlyt fektet a könnyen felfogható, behizelgő s átlátszó melódia feltüntetésére, melylyel egyedül kiván hatni s hódítani. Az O. ez abszolút melodikus apalon álló sajátságának lehet tulajdonítani az énekművészet ama magas szinvonalát, mely azt ma is irányadóvá s mindenütt uralkodová teszi. Az u. n. belcanto, a portamento, a födött hangvétel, a regiszterek egyenletes egybeolvasztása, a zérthető deklamációja a szövegnek, a vokalizáció művészete, a trillák, koloraturák, a kadenciák esztetikus dallamhajlítása: mindez az O. vívmánya, melyből ma is minden nemzet énekművészete élősködik.
