Nőkérdés,
Nőkérdés, a nőknek családi, társadalmi és politikai állapotára vonatkozik. Megoldása eleintén az egyes társadalmak tradiciói szerint történt, csak a mult század utolsó negyede óta iparkodnak azt törvényes intézkedések által szabályozni. Épen ezért az őskori kulturákban igen nagy szerepe van e kérdésben az etnikai elemeknek, amelyek általában soha sem a nő gyengeségét iparkodtak támogatni, hanem a családok erejét és nagyságát iparkodtak biztosítani. A nők védelme, a gyámság, a sokféle korlátozás inkább az anyagi javakat, mintsem a személyt éri; mindig a feleség, a leány és a nővér részesül a védelemben, sohasem a neménél fogva gyenge nő s a védelem mindjárt megszünik, mihelyt a nő özvegygyé válik. Ezzel homlokegyenest ellenkezik az újkornak a N.-re vonatkozó véleménye, amely a családi kötelékekre való tekintet nélkül, csupán a nemi különbség alapján akarja törvényes intézkedések által szabályozni a N.-t. (L. Nők emancipációja).
Az emberiség jelentékeny részéről ki lehet mutatni, hogy őskorában volt olyan időszak, melyben a nő minden köteléktől függetlenül élt, de ez a korszak az erkölcsi kaosznak állapota volt, amely a nőkre nézve sülyedéssel járt. (L. Nőközösség). Amint azonban a népek lemondtak a nomád életről s mívelni kezdték a földet s városokat alapítottak: azonnal megalakult a család. A legrégibb városok majd mind nők neveit viselik. A hagyomány mindig ugyanazon egy embernek tulajdonítja a földmivelésnek és a családnak megalapítását. Athenben Kekrops, a germánoknál Odin, a K-en Fo-hi adta népének e kettős jótéteményt; Rómában a földmivelés istennője volt a házasságnak is istennője s ő büntette az elválásokat is. A család megalapításával egyidejüleg ment át a nő helyzete is a nagy átalakuláson; belépvén a családba, lemondott előbbi függetlenségéről s erkölcsi méltóságra tett szert. Az egész patriarkális korszakban a rabszolgákkal és gyermekkel egyformán alá volt vetve a nő férjének, a leány atyjának. A házasság agás-vevés volt a patriarkális korszakban minden népnél, a zsidóknál, a görögöknél, a hinduknál, a germánoknál, a szkitháknál hajdanta, de ma is igy van ez a patriarkális életet élő népeknél mindenütt A feleség ára általában nem igen volt magasabb mint a rabszolgáé s az atya eladván leányát, minden jogát reá ruházta a férjre, aki megölhette, eltaszíthatta s ujból eladhatta nejét. A férj halálával a nő, mint az örökségnek egy része, a férj örököseinek - legtöbbször legidősebb fiának - hatalma alá esett. Általában az egész patriarkális korszakban uralkodott azon alapelv, hogy a nő soha sem lehet ura önmagának.
Amint azonban a családból az államba ment át a patriarkális hatalom, azaz mikor a Keleten az uralkodó lett törvényhozó, biró, főpap s alattvalóinak korlátlan ura: akkor a házasságot az állam érdekei szerint szabályozták s e társadalmakban nősülni és férjhez menni kötelesség volt, mert az államnak szüksége volt a gyermekekre. Először Indiában szünik meg a nővásárlás, aztán elterjed Kelet-Ázsiában a buddha-tanokkal, Nyugat-Ázsiában pedig a talmuddal és a koránnal. Ezek szerint a férj már nem az atyának, hanem magának a leánynak ajánlja fel ajándékait, a férj nem ura már nejének, az állam elvette tőle mindenhatóságát s vele szemben jogokat adott a nőnek, aki biró elé idézheti s megbüntettetheti férjét. És sajátságos, hogy ugyanakkor, mikor a nő jogképességeket nyer férjével szemben: nagyot sülyed erkölcsiség dolgában. A nőnek tanuskodása nem fogadtatik el, a férj feleségéhez való jogát ideiglenesen is másra ruházhatja, férje v. atyja felhatalmazása nélkül sem esküje, sem fogadása nem érvényes. És e mellett a gyermekek szaporasága kedvéért mindezen társadalmakban meg van engedve a többnejüség, vagy legalább szabad a férjnek törvényes feleségén kivül ágyasokat tartania és könnyü az elválás. Sok tekintetben hasonló volt a görög nő helyzete is a keleti despota-államokbeli nők sorsához. A házasság a görögöknél is kötelező volt; a cél itt is gyermekek születése lévén, a törvények folytonos együtt lakást parancsoltak s a meddő házasságok félelme miatt nagyon lazák voltak a házassági kötelékek. A férj elbocsáthatta nejét, mellette tarthatott magának ágyast, de azért nejének nem ura, hanem csak felelős és számadással tartozó gyámja volt. Az athéni rendőri törvények szigoru felügyelet alatt tartották a nőket, meg volt szabva mikor mehetnek ki lakásukból, milyen ruhákat és ékszereket kell viselniök. Semmiféle szerződést nem köthettek, amelynek értéke meghaladott egy medimnust (1/2 hl. búza). A nő egész életén keresztül gyámság alatt élt, vagy atyja, vagy férje, vagy ennek örökösei, vagy végre maga az állam gyakorolta felette ezt a gyámságot, amely nemcsak vagyonáról, hanem kezéről is szabadon rendelkezett. A férj máshoz adhatta nőül nejét, halálakor eltestálhatta őt, akinek akarta. Mindezekkel szemben azonban a gyám köteles volt a nőt férjhez adni, hozományáról gondoskodni. A római nő helyzete már egészen más volt; a római matróna, mint a család anyja, általános tiszteletben részesült; nem volt magános, elzárkózott életre kárhoztatva, mindenütt előkelő hely volt számára biztosítva. Férjével osztozott a vagyon kérdésében és a ház kormányzásában, társa volt férje összes jogainak. A házassági köteléken kivül azonban a nő atyjának, vagy gyámjának hatalma alá volt helyezve egész életén át. A régi Rómában a házasság felbonthatatlan volt; amidőn azonban a római erkölcsöket megrontotta a görögök hatása, a házasság csak mulékony egyesüléssé vált, amelyet könnyü volt tetszés szerint felbontani, s ezzel bomlott fel a régi politikai család. Miután a férj, ha eltaszította nejét, megtarthatta hozományának egy részét, a házasság sokszor csak üzletté vált. A házasságon kivüli szerelem nagyon gyakori volt; az erkölcsök nagyon elnézők, a törvények pedig nagyon közömbösek voltak e tekintetben. Az ágyasok részére a törvények nem biztosították a törvényes feleségnek egyetlen jogát sem, ellenben megterhelték őt ennek minden kötelességével.
A kereszténység első századaiban a vallás törvényei a család körében ugyanazon kötelességeket rótták a házastársakra és ugyanazon jogokat biztosította azoknak. A társaságban, az egyházban mindenütt fel volt mentve a nő a régi megalázás alól és társa gyanánt élt férjével. A középkorban a lovagrendeknek a nők iránt tanusított tisztelete, amelyet nagy mértékben fokozott a keresztény-egyház Mária-kultusza, nagyban emelte a nők helyzetét. A nők iránti lovagias önfeláldozás kötelessége jellemzi a középkornak és az újkornak a N.-ben elfoglalt állását; mindez azonban csak a családbeli és a társadalmi helyzetekre vonatkozott s nem terjedt ki a nők jogi állapotára. Az újkor részint szociális szükség által kényszerítve, részint a jogegyenlőség elméletére támaszkodva a családi állapotra való tekintet nélkül törekszik a N.-t megoldani. L. Nők emancipációja és Nőnevelés.
