Neopatonikusok
Neopatonikusok, egyike a későbbi görög filozofia (l. Filozofia és Görög irodalom) iskoláinak; tanuk a platói bölcseletnek a keleti vallások eszméivel, különösen az emanációval (l. o.) való keveredéséből származott. Bölcseleti szereplésük Kr. u. a III-VI. sz.-ig tart. Tanításuk célja bölcseleti és vallásos újjászületés egy időben, amit legitsztábban Plotinos műveiben találunk kifejezve. Az ő tana föltétlen idealizmus, mely annyira megy, hogy szerinte és hivei szerint csakis az ideális világnak van igazi létezése. Mindennek központja az istenség, először mint legfőbb jó, másodszor mint szellem, mely önnönmagát mint ideális világot gondolja, harmadszor mint lélek, mely az értelem ideái szerint alakít egyedi tárgyakat az anyagban. Minden ami érzéki, a gonosztól ered, amitől nem ment meg más mint az extázis, melyben a világtól elszakadt Én az Istennel egynek tudja magát és meglátja az Istent. Az istenség látása a legfőbb cél, melynek elérésére tiszta élet, folytonos öntökéletesítés, valamint az ős-jónak benső tisztelete képesítik az embert.
Ezen rendszer alapítójául Ammonios Sakkas tekinthető (Kr. u. 175-250), kinek nyomdokain három bölcseleti iskola támadt: a) az alexandriai-római, ennek feje maga Ammonios, főbb hivei Longinos az esztetikus, Origenes az egyházatya, Plotinos és ennek tanítványa Porphyrios; b) a rajongó szirus, mestere Jamblichos, főbb tagjai Sopater, Eustathios, Julianus Apostata, Jambliczhos az ifjabb; c) az athéni, mely ismét visszatért Platónak eredeti tanához, mestere Plutarchos, hivei Syrianos és Proklos, Damascius (az athéni iskola utolsó mestere), s a tragikus véget ért Boëtius. A N. eszméinek utóvirága a XV. sz. olasz neoplatonizmusa, kiváló embere Marslius Ficinus.
