Napoca,
Napoca, a mai Kolozsvárnak majdnem egész területét (Óvár, Főtér, a Híd-, Belmagyar-, Szentegyház-, Belközép-, Belkirály-, Belszén-, Kismester- és Belmonostor-utcák) felölelő római város, melyről a Kr. u. 109-110. emelt ajtoni mérföldmutató ad először feliratilag hirt. A város kedvező fekvése az üzleti forgalom tényezőinek gyülhelyévé tette. Gyors virágzását igazolja, hogy már Antoninus Pius és Marcus Aurelius társcsászárok idejében (Kr. u. 139-61) municipium s Commodus alatt (Kr. u. 185-92), tehát alapíttatása után alig 80 évre, koloniaként emlegetik oltárkövei. Különösen K-i népelemek vonzódtak ide, akiknek a közeli aranybányavidék többféle jövedelmi forrást nyujthatott. V. ö. Torma Károly, Limes dacicus stb.
Napoleon (I.) Bonaparte, francia császár, az újkor leghiresebb hadvezére, szül. Ajaccióban (Korzika) 1769 aug. 15., mások szerint 1768 jan. 7., megh. Szt. Ilona szigetén 1821 máj. 5. Atyja Buonaparte Károly előkelő ügyvéd volt, anyja Ramolini Laetitia. Szülei nemesek, de szegények voltak és őt a világ haladásától még meglehetősen elmaradt korzikai egyszerüségben nevelték. Kezdettől fogva katonai pályára szánták. Anyanyelve az olasz volt, de mivel korzika már 1768. francia uralom alá jutott, szülei őt már 1778. 1778. Franciaországba küldték a francia nyelv megtanulására. 1779. Marboeuf gróf korzikai kormányzó ajánlatára felvették a briennei kadétiskolába. Dicsvágyó, de zárkózott és tartózkodó gyermeknek mutatkozott; nagyobb haladást csak a matematikában és földrajzban tanusított. 1784. a párisi hadi iskolába lépett, onnét pedig kitünő bizonyítványnyal a lafere-ezredhez jutott mint tüzérhadnagy. Atyjának 1785. történt halála családját teljes nyomoruságba juttatta. Szorult állapota, az a lenézés, melyben előkelő születésü társai részsítették, fogékonynyá tették őt a francia demokratikus iróknak, különösen Rousseaunak tanai iránt. 1789 után gyakran távozik ezredétől hazájába, hogy ott hirdesse és terjeszsze a népuralmi elveket. Akkori iratai nagy komolyságról és elhatározottságról; tettei, különösen az a mód, melylyel keresztülvitte az ajacciói nemzetőrség parancsnokául való megválasztását, rideg kiméletlenségről tesznek bizonyságot. Egy ideig még Paolival, a francia uralom hires és vitéz ellenesével is kereste az összeköttetést. 1792 tavaszán azonban visszatért Párisba és ott közelről észlelte a forradalom lefolyását. Az augusztus 10-iki nagy népfölkelés alkalmával megjegyezte, hogy igen kevés rendes hadi erővel képes lett volna szétzúzni azt a néptömeget, mely a királyságot megbuktatta. A királyság bukása után egészen a forradalmi párthoz csatlakozott. Mint százados visszatért Korzikába, hogy ott Paoli és az angol befolyás ellen küzdjön. Visszatérve, Toulon várának ostromában vett részt, melyet az angolok foglaltak el és a vár bevételénél mint a tüzérség parancsnoka nagyon kitüntette magát. Ezen érdeme, még inkább irodalmi munkássága, különösen a Le souper de Beaucaire című jakobinus röpirata megnyerték részére a konvencióban uralkodó pártot. 1794. tábornok lett, de Robespierrenek 1794 juliusában történt bukása az ő pályáját is félbeszakította.
Midőn 1795 őszén a felzúdult néptömeg megtámadja a feloszlani nem akaró konvenciót, N. újra előtérbe lép. Barrasnak, a későbbi direktornak ajánlatára őt bizzák meg a gyülést védő katonaság vezetésével és ő vendémaiaire 13. (okt. 5.) tüzérségével szétveri a lázadókat. Ezzel megállapította hirnevét. Előbb a belföldi seregnek lett főparancnsoka, majd az olasz sereg vezetését bizták reá. 1796 márc. 9. nőül vette Josephine Tascher de la Pageriet, Beauharnais tábornok özvegyét, ki jóval idősebb volt ugyan nála, de szépségével és előkelőségével őt teljesen elbűvölte. Már márc. 26-án Nizzában termett, hogy átvegye a körülbelül 35 000-nyi sereg vezetését. Akkori proklamációi egészen ama hadsereg szelleméhez mérvék: egyaránt tüzelik a dicsvágyat és a kapzsiságot. Több csatában legyőzte a tulnyomó osztrák és a vele szövetséges szárd sereget és az alig 27 éves ifju nemcsak seregének lelkes ragaszkodására támaszkodhatott, hanem ellenségeinek bámulatát is kivívta. Ahol szükséges volt, mint Lodinál és Arcolenál, személyes bátorságával csikarta ki a győzelmet. Négyszer küldtek ellene új sereget, de ő valamennyit visszaverte és 1797 febr. 2., miután Alvinczyt Rivolinál legyőzte, megadásra kényszerítette Mantova várát; onnét Róma felé indult, békére, nagy hadisarc fizetésére kényszerítve a pápát. Majd az Alpeseken áthatolva Bécsnek tartott. Károly főherceg hiába kisérelte meg megfogyott seregével az ellenállást. Leobenben 1797 ápr. 18. megkötötte az előzetes békét Ferenc császárral, melyet Campoformióban 1797 okt. 17. véglegesítettek. Időközben még megdöntötte a több mint egy ezredév óta fennállott velencei köztársaságot, hogy annak romjaival kárpótolja Ausztriát Lombardia elvesztéseért. Mozdulatainak gyorsasága és biztossága, fellépésének határozottsága, mindenek fölött az a tény, hogy a diadalt ő csatolta állandóan a francia zászlókhoz, már akkor megigézték a világot és bálványává tették őt katonáinak és az egész francia nemzetnek. A hosszu, válságos háborunak a forradalom leghatalmasabb és legkitartóbb szárazföldi ellensége, a császár ellen, csak az ő lángesze vetett véget. A háboru egész tartama alatt szinte függetlenül intézkedett, nem sokat törődve a párisi kormánynyal; államokat döntött mg, újakat alkotott, békéket, szerződéseket kötött, óriási hadi sarcokat rótt ki és hajtott be. Visszatérve, büszkén visszautasított minden ünnepélyt; minden erejét annak szentelte, hogyan alázhatná meg Franciaországnak egyetlen még fegyverben álló ellenségét: Angliát. Eleinte a Csatornán való átkelést tervezte, majd egy kalandos, veszélyes, de nagy következésü, a képzetelet erősen megragadó vállalatra határozta magát, az egyiptomi hadjáratra. 1786 máj.-ban 20 000 vitézzel megindult a fáraók országába. Számos tudóst és művészt vitt magával. Hajóhadának sikerült kikerülni a tulnyomó angol flottát, meglepni Maltát, mely azonnal megadta magát, és szerencsésen kikötni Alexandriában. Ama földön, mely ezredévek óta fő célpontja volt a világuralomra törő nemzetek hódításának, ugy lépett föl mint a leigázott nép felszabadítója a harcos mamelukok kényuralma alól. A piramisok alatt, «melynek fokáról 4000 év tekint le reánk», legyőzte a mamelukok lovas seregét és jul. 25. bevonult Kairóba. Azonnal kezébe vette az ország kormányát, nagy tiszteletet mutatott a a papság és a mohammedán vallás iránt, sőt arra is hivatkozott, hogy ő semmisítette meg a pápa hatalmát. A legmesszebb menő terveket kovácsolta, majd Indiába szándékozott menni, hogy ott megdöntse az angolok birodalmát, majd a görögök felszabadítására és Konstantinápoly elfoglalására gondolt. Minthogy Törökország hadüzenetnek vette Egyiptom megszállását, annak ázsiai birtokai ellen fordult. Több sziriai várost elfoglalt, de St. Jean d'Acre, melyet volt iskolatársa, Phélippeaux védett és mely az angol flottára is támaszkodhatott, visszaverte rohamát. Midőn azonban a törökök Egyiptomba törtek, Abukirnál 1799 jul. 25. teljesen leverte őket. Igy hatalma ez ország fölött megszilárdultnak látszott, midőn az európai események arra kényszerítették, hogy e nagy vállalkozást félben hagyja.
Anglia felhasználta N. távozását arra, hogy a győzelmei által megbontott koaliciót újjá teremtse. Nemcsak Ferenc császár fegyverkezett a francia köztársaság ellen, hanem Pál orosz cár és a szultán seregei is megjelentek az osztrák hadakkal együtt Olaszországban és onnét majdnem teljesen kiűzték a franciákat. Ugyanekkor Németországban és Svájcban is kudarcot vallottak a francia fegyvernek. Az abukiri tengeri csata, melyben Nelson angol tengernagy megsemmisítette N. flottáját, teljes biztosságban ringatta a szövetségeseket; lehetetlennek tartották, hogy az a vezér, kitől egyedül féltek, visszatérhesen Európába. Franciaország viszont csak most érezte át teljesen, mit birt benne. Nemcsak a háboru szerencsétlen menete vont reá minden tekintetet, hanem még inkább az ország kimerültsége, a folytonos financiális zavar, a direktorium teljes képtelensége. N. minderről tudott. Gyors elhatározással elhagyta Egyiptomot csak 400 embertől kisérve és szerencsésen kikerülve az angol cirkáló hajókat, 17799 október 9. kikötött Fréjusben. Azonnal Párisba sietett. A nép összetódult egész útján, hogy üdvözölhesse, ugy fogadta, mint megváltóját, mint uralkodóját. Párisban a különböző pártok egyaránt keresték kegyét, a jakobinusok katonai diktaturával kinálták őt meg. N. azonban leginkább Sieyeshez, a forradalom nagy alkotmányos teoretikusához közeledett, ki akkor tagja volt a direktoriumnak. A forradalom borzasztó rázkódásai után pihenésre volt szüksége az országnak; a pártok tusáját csak erős, a közbizalmat biró becsületes kormány fejezheté be, és a legtöbb ember, ki nem ragaszkodott ridegen a jakobinusok köztársasági formáihoz, de meg akarta őrizni a forradalom legfőbb vívmányait, N.-ban látta az egyetlen embert, ki azt megalakíthatta. Az 500-ak tanácsában a régi alkotmány hivei voltak többségben; parlamentáris módon a változás nem volt keresztülvihető. Az államcsiny eszközlésére N. átvette a belföldi hadsereg vezetését, öcscse Lucián pedig, ki mindig erős jakobinusnak mutatkozott, az 500-ak tanácsának lett az elnöke. A brumaire 18-19. (nov. 9-10.) végrehajtott államcsinyben egyenlő része volt a két testvérnek. N. katonái csak azon ürügy alatt voltak rábirhatók a törvényhozók testületének erőszakos feloszlatására, hogy ott Anglia zsoldosai vannak többségben és fenyegetik az elnököt, Luciánt. Az erőszak nyomása alatt a tanács ideiglenes végrehajtó bizottságot nevezett ki, melynek N. mellett Sieyes és Ducos voltak a tagjai. ezek aztán kidolgozták a végleges konzulátusi alkotmányt, melyet az egész nép szavazása, plebiscitum szentesített. Első konzul N. lett, társaiul Cambacéres-t, a hires jogtudóst és Lebrunt szemelte ki. Valósággal már monarkikus volt a kormány, amennyiben az első konzul kezében központosult az egész végrehajtó hatalom. Nem is tűrt maga mellett más mint politikailag jelentéktelen embereket.
Csakhamar munkához látott. A nyugaton s Vendéeben még mindig dúló polgárháborut lecsendesítette részben erőszakkal, részben a katolikus egyház iránt tanusított nagyobb türelmesség által. A szövetségeseknek békét ajánlott, és midőn ezek visszautasították, teljes erővel fogott a sereg szervezéséhez. Németországba a derék Moreaut küldte, ki brumaireben vele tartott. Olaszországba maga vezette hadát. Ott már csak Genova volt francia kézben. A marengói diadal 1800 jun. 14. egyszerre kicsikarta az öreg Melas kezéből annyi győzelemnek gyümölcsét. Már másnap oly szerződést kötött, amely ismét a franciák kezébe juttatta Itáliát. N. diadalkoszoruzottan tért haza és miután Moreau is győzedelmeskedett, hozzáfoghatott a béke munkájához és a szervezéshez. A lunevillei és az amiensi békekötések (1801 febr. és 1802 márc.) visszaadták a világnak a békét. A pápával kötött konkordatum 1802 a francia népességnek azon nagy részét, mely még mindig papi befolyás alatt állott, kibékítette az új renddel s a klérust hivévé tette a konzulnak. Mindezen alkudozásoknál épp oly nagynak mutatta magát mint a harctéren. A modern Franciaországnak azok az intézmények vetették meg az alapját, melyet konzulátusa idején ő teremtett meg erős kézzel, átható, az embereket s az állami és társadalmi életet ismerő elmével. Ez intézmények: a konkordatumon alapuló új egyházi rend, mely azonban a katolikus vallás mellett államvallásnak fogadta a protestánst, majd a zsidót is; a közoktatásügy központosítása az Université de France által 1802 máj.; az új törvénykezési rend 1800 márc., a nagy törvénykönyv, mely tán legmaradandóbb alkotása és melyet Franciaországon kivül is több állam elfogadott (Code N.); a közigazgatás szervezése, a francia bank 1800 jan. 18. és a becsület rendje. A forradalom tabula rasa-t hagyott; csak az igazi államférfiu szabhatta meg, mennyiben férnek meg az elméletek a társadalom követeléseivel és az állam nyugalmával és hatalmával. Mert kétségtelen tény, hogy bár sokan működtek közre az illető törvénycikkelyek megalkotásában, a legfőbb szempontok kitűzése és a végleges döntése minden esetben az ő műve volt. Óriási tevékenysége épp oly bámulatos mint az a belátása, melylyel az elméletek és érdekek tusájában eltalálta azt, mi legcélszerübb. Az a tény, hogy Franciaországban, ahol a forradalom óta annyiszor változott az alkotmány és a kormány formája, az általa szervezett intézmények mai napig működnek, minden másnál nagyobb bizonyítéka N. lángeszének. Ha valaki, ő volt az igazi monárka, amennyiben az egész nemzeti életet maga szabályozta. Ez állása csakhamar külső kifejezést is nyert: még 1802. élethossziglani és egyedüli konzulnak választották meg.
Sohasem volt nagyobb, boldogabb, mint a béke e rövid közében. De természete nem tűrt korlátokat. Nem engedte, hogy Anglia megakadályozza azon területváltozásokat, melyeket az addigi békekötések ellenére foganatosított. Igy már 1803-ban újra kitört a háboru Anglia ellen. Egyúttal ellenségeivel, ugy a republikánusokkal, mint a királypártiakkal szemben is keményen kezdett fellépni. Több orgyilkossági kisérlet, melyet ellene elkövettek, feljogosította őt a világ szine előtt a szigoruságra. Moreaunak menekülnie kellett; az enghieni herceget, a Bourbonok királyi véréből, ki Franciaország közelében tartózkodott, elfogatta és 1804 márc. 15. agyonlövette. Hogy végkép kimutassa, hogy többé a Bourbonoknak nincs kilátásuk Franciaország trónjára, 1804 máj. 18-án a szenátus által magára ruháztatta a császári imperátori hatalmat és a «felség» címet. Ebben a régi római cézárok példáját követte. Midőn aztán 1804 dec. 2-án VII. Pius pápa jelenlétében fejére tette a koronát, Nagy Károly példája lebegett szeme előtt. Azóta az addigi alkotmányos hatalmak, amennyiben korlátozhatták önkényét, csak névszerint léteztek, vagy egészen eltöröltettek. Uralma valóságos abszolutizmus lett, melyet katonai erő, titkos rendőrség, a szabad szó és sajtó elnyomása biztosított. A nemzetközi viszonyokba is bevitte a korlátlan uralom ezen ideáját. Angliát ugyan nem alázhatta meg, de sorban megdöntötte azokat a koaliciókat, melyeket Anglia pénze s befolyása szervezett. Soha nem volt Európa térképe nagyobb és hirtelenebb változásoknak kitéve, mint az 1805-10. terjedő időközben. 1805. legyőzi Ausztriát és Oroszországot (Ulm, Austerlitz, pozsonyi béke). 1806. magához vonja a német fejedelmek nagy részét s megalkotja a rajnai szövetséget, mi a római szent birodalom megszünését vonta maga után. 1806-7. legyőzi a poroszokat és oroszokat, a megalázott porosz királynak alig hagyja meg birtokai felét. Sándor cárral pedig szövetségre lép (Jena, Eylau, Friedland, tilsiti béke). Poroszország lengyel birtokait a szász királynak adja, mint varsói hercegséget, a nyugatiakat pedig Hessennel, Hannoverával együtt vesztfáliai királysággá egyesíti legfiatalabb öcscsének, Jeromosnak uralma alatt. Még 1807. elfoglalja Portugáliát és Toscanát. 1808. ravaszsággal és erőszakkal lemondásra birja IV. Károly spanyol királyt és annak fiát, Ferinándot és bátyját Józsefet nevezi ki Spanyolország és India királyának. 1809. ismét legyőzi Ausztriát (Regensburg, Aspern, Győr, Wagram) és Schönbrunnban előirja a békét. Ez a háboru azonban már más jellegü mint az előbbiek. Nemcsak az udvarok, a nemzetek fegyverkeztek már ellene és az asperni csatában először hagyta el őt a szerencse. Ekkor adta ki hires felszólítását a magyar nemzethez, hogy szakadjon el Ausztriától, tartson ősi módon gyülést a Rákoson és válaszszon nemzeti uralkodót. 1810. Hollandiát és a Hansa városokat egyesítette birodalmával. Még csak Anglia állott fegyverben ellene és a spanyol nemzeti felkelést, melyet Wellington serege támogatott, még az ő személyes jelenléte sem tudta elfojtani. Hatalma akkor állott tetőpontján. A szárazföldi hatalmasságok, amennyiben még megmaradtak, versenyeztek kegyéért. N. dinasztia megalapítására gondolt. Jozefinnel való házassága gyermektelen maradt. Ezért 1809. szenátusi határozattal felbontotta e házasságot és 1810 ápr. 1. nőül vette Mária Lujzát, Ferenc császár leányát. E házasságból született fiát (1811 márc. 20.) N. a régi német-római császárok módjára a római királyi címmel ruházta fel.
Ennyi diadal után mi sem látszott reá nézve elérhetetlennek. Anglián addig nem birt erőt venni. Az angol hajóhad meggátolta a francia sereg átszállását a büszke szigetre és a trafalgari tengeri csata óta, melyben Nelson legyőzte az egyesült francia-spanyol hajóhadat (1805 okt. 21.) N.-nak alig volt flottája. A legkisebb tengeröböl megállíthatta diadalmenetét. Mivel Angliához más módon nem férhetett, kereskedését, iparát akarta sujtani. A kontinentális zár elrendelése által nemcsak a francia területen tiltotta el az angol áruk behozatalát, hanem ugyanarra akarta kényszeríteni szövetségeseit is. Sándor cár azonban nem volt hajlandó lemondani függetlenségéről N. kedvéért és megtagadta közreműködését. 1812. N. minden eddiginél nagyobb, körülbelül félmilliót számláló sereget vezetett Oroszország ellen. Birodalma akkor Hamburgtól Rómáig nyult. Tőle függő testvérei és rokonai ültek Spanyolország, Nápoly, Vesztfélia trónjain. Azonkivül rendelkezett még a rajnai szövetségnek (Bajorország, Württemberg, Baden, Szászország stb.) és a varsói hercegségnek hadi erejével. Poroszország és Ausztriai és kénytelenek voltak segédcsapatokat kiállítani. E népvándorlás élén 1812 jun. 24. lepte át a Nyemen folyót, aug. 7-én győzött Szmolenszknél, szept. 7-én Borodinónál és szept. 14. diadalmasan bevonult Moszkvába. De Moszkva felgyujtása megosztotta őt azon reménytől, hogy ott kipihentesse fáradt seregét és békére kényszerítse a cárt. A visszavonulást az oroszok üldözése, még inkább a fagy és az inség csakhamar vad futássá változtatták. A «nagy ármádiá»-nak csak romjai jutottak el ismét a Nyemenhez. N. kevesedmagával ért Párisba dec. 19.
Sokkal több és hatalmasabb érdeket sértett addig, semhogy hirtelen balsorsa ne vonta volna maga után egész állásának megrendülését. Attól kellett tartania, hogy a többi nemzet is felkel ellene, az oroszt és spanyolt követve, hogy lerázza igáját. Ennek megelőzésére Franciaország teljes erejének megfeszítésével 1813 elején új hatalmas sereget állít talpra. Poroszország elszakadását már nem akadályozhatta meg, III. Frigyes Vilmos királyt magával ragadta népének felbuzdulása. De Poroszország és Oroszország ellen elég erős volt ő maga. Lützennél (1813 máj. 2.) és Bautzennél újra győzött. E győzelmei azonban korántsem voltak oly döntők, mint az előbbiek és ezért fegyverszünetet kötött és elfogadta Ausztria közbenjárását. Metternich oly felvételeket szabott, melyek szerint Olaszország továbbra is N.-é marad, Németország felé pedig a Rajna legyen a határ. N. azonban bizott csillagában és teljesen belátta, hogy az olyan uralmat, minő az övé volt, csak a folytonos siker tarthatja fenn. Méltán tartott attól, hogy minden engedmény aláássa hatalmának igazi alapját: a legyőzhetetlenségébe vetett hitet. Visszautasítása Ausztriát is a koalicióhoz szorította. Még egy nagy diadalt aratott Drezdánál 1813. aug. 26. és 27., de azóta a veszteségek egész sora érte. Alvezéreit sorban legyőzték, ő maga is derékhadával a lipcsei nagy csatában (1813. okt. 16-19.) teljes vereséget szenvedett. Német szövetségesei, a szász királyon kivül, most elpártoltak tőle, de mégis sikerült hadának maradékával kivágni magát és Franciaországban új erőt gyüjteni. Újabb békealkudozások kezdődtek és csak miután ezek meghiusultak, léptek át a szövetségesek 1814 elején a Rajnán és szállották meg Svájcot és Hollandiát. Helyzete annál veszélyesebbé vált, mert egy angol-spanyol sereg Wellington alatt dél felől szintén átlépte a határt. Franciaország már megsokalta az örökös véradót és a császár a törvényhozó testületben határozott ellenzékre talált. De akarta győzött, előteremtette a háboru eszközeit, hogy legalább országa földjét védhesse meg.
Az orosz és német háboru vezetése ellen sok kifogást tesznek a katonai szakértők. Tevékenységének csökkenését, lángeszének hanyatlását betegségének tulajdonítják. Hanem az a hadjárat, melyben trónját védte, ismét teljes ragyogásban mutatta hadvezéri képességét. Egymásután megtámadja és legyőzi a külön-külön vonuló osztrák és porosz hadosztályokat. Annyira bizik végleges győzelmében, hogy a Chatillonban és Chaumontban folyó békealkudozások ismét nem vezetnek célhoz. Pedig országa kimerült, katonasága sem volt a régi, annak java Oroszországban és németországban pusztult el. Végre a szám győzött. A szövetségesek főserege ellenállás nélkül haladt előre Párisnak, és akkor sem tért el szándékától, midőn hire jött, hogy N. az ellenség háta mögött a keleti határ felé tart. A főváros nem volt hajlandó magát N. ügyéért feláldozni. Parancsnoka Marmont és Talleyrand békét kerestek. N. visszasietett ugyan, de a kapitulációt már nem akadályozhatta meg. Fontainebleauba vonult vissza és ott, mint mondják, öngyilkosságot kisérlett meg. De ez nagyon ellentmond jellemének, egész pályájának. Mindvégig bizott sikerében, az emberek és a viszonyok fölötti uralmában. Fonatinebleauban előbb fia javára mondott le, és csak később, április 11-én mondott le teljesen. A szövetséges fejelemek Elba szigetét a toscanai part mellett adták neki fejedelemségül. Két millió évi jövedelmet határoztak részére és megengedték, hogy 400 gárdistája elkisérje őt száműzetése helyére. Elbában rendes életmódját folytatá, nem szünt meg hadi terveket koholni és katonaságát begyakorlani. Midőn arról értesült, hogy a bécsi kongresszuson Lengyelország és a szász királyság felosztása miatt nagy az egyenetlenség a szövetségesek közt és Talleyrand ügyes diplomáciája már-már szembeállította Franciaországot, Angliát és Ausztriát Oroszországgal és Poroszországgal; midőn továbbá megtudta, hogy Franciaországban általános az elégedetlenség a Bourbon-uralom ellen: elhatározta a visszatérést. Nagy csendben megtette erre az előkészületeket és 1815 márc. 1-én 1100 katonával kikötött a provenceban. Bizott nevének varázsában, tudta, hogy katonái, vezérei, kik most XVIII. Lajost szolgálják, nem harcolhatnak bálványuk, a «petit caporal» ellen. A kormány csapatokat küldött ellene; azok nagy lelkesedéssel mind hozzá pártoltak. Márc. 20. bevonult Párisba. Trónját most alkotmányos intézményekkel akarta megerősíteni és az új szabadelvü alkotmány megalapításában különösen Benjamin Constant tanácsát vette igénybe.
Bár Franciaország egészen hozzá csatlakozott, jól érezte, hogy egész Európával meg kell vívnia. A szövetségesek mindjárt szökésének első hirére megújították ellen frigyöket, kijelentették, hogy nem bocsátkoznak vele alkuba és őt átok alá helyezték 1815 márc. 13. De mivel seregeik már távol voltak a francia határtól, N.-nak maradt ideje a készülődésre. Jun. 14. körülbelül 150 000-nyi sereggel betört Belgiumba. Lignynél és Quatrebrasnál jun. 16. legyőzte az angolokat és a poroszokat és jun. 18. megtámadta Wellington fő hadi állását, Waterloot. Hanem a francia vértesek és a gárda rohama megtört az angol gyalogság nyugodt ellenállásán, és a döntő pillanatban, midőn Wellington a tulnyomó erő ellen már alig tarthatta magát, megjelentek segítségére a poroszok Blücher alatt. Igy a francia sereg teljes vereséget szenvedett, s N. maga futással menekült. Párisba érve, újra tapasztalta, hogy trónjának egyedüli alapja a hadi szerencse volt. Ismét lemondott fia javára. Látta, hogy szerepe véget ért és álnév alatt Amerikába szándékozott utazni. Hanem az angolok szemmel tartották a francia kikötőket és ő, látva, hogy nem menekülhet, régi ellenségéhez, Angliához fordult vendégszeretetért. Egy angol hadi hajóra, a Bellerophonra szállott. Itt közölték vele Európa határozatát, hogy a világrész nyugalmának érdekében Szt. Ilonára, az Atlanti-óceán egy magános sziklás szigetére, körülbelül közepén Afrika és Amerika közt, kell őt átszállítani. Néhány hű tábornoka oda is elkisérte. Szt. Ilona szigetén egy Lowood nevü majorban élt, multjának emlékeit állítva össze, már életében mitoszi alakká válva és társaival együtt szerkesztve saját legendáját. Utolsó éveiben beteges volt és életét még jobban elkeserítette Hudson Lowenak, az angol kormányzónak, ki őrizetével volt megbizva, folytonos akadékoskodása. Tetemeit végrendelete értelmében 1840. Párisba vitték és ott nagy ünnepélylyel elhelyezték az invalidusok palotájában. Ott nyugszik «a Szajna partján, azon nép körében, melyet annyira szeretett».
N. Korunknak az az alakja, mely tüneményes tulajdonságainál és csodálatos pályafutásánál fogva legjobban megragadta az emberek képzelődését. Csak a nagy vallásalapítók tudták annyira lelkesíteni hiveiket, mint ő nemcsak katonáit, hanem lehet mondani, egész Európát. E hatását, mely mai napi sem szünt meg, nem lehet csupán annak a kornak tulajdonítani, melyben élt, azon viszonyoknak, melyek kifejlődését elősegítették. E hatásnak csak óriási egyénisége, személyének súlya adja meg a nyitját. A gyakorlati észnek, a politikai téren való tevékenységnek annyi tehetsége alig jutott Caesaron kivül más embernek osztályrészéül, mint neki. Tudta, hogy uralomra van teremtve és az emberek szivesen ismerték el őt vezérökül. Mint Széchenyi irja: «kényelmes volt ám olyan legényre támaszkodni, minő N. volt». Az uralom eszméjének alárendelt minden mást és azért erkölcse nem ért fel szellemi rétékével, bár azok a borzasztó elbeszélések, amelyeket ellenségei kegyetlensége és bujasága felől terjesztettek, szintén nem állhatnak meg a kritika előtt. Mind abban, amit tett és beszélt, a számításnak volt a legnagyobb része. Fellépésében, beszédében mindig számított a külső hatásra is, és ez a pose csökkenti igaz nagyságát. Néha azután kibugygyan az erőszakos, heves déli vérmérséklet, megszegeti vele az illendőségnek szabályait és alkalmat ad ellenségeinek arra, hogy benne a felcseperedett kalandort gyülöltessék meg. Katonai lángeszének eredményeit még maga látta összeomlani: államférfiui alkotásai azonban mind mai napig fennállanak, hirdetik dicsőségét és kilátást nyujtanak utódainak a francia trón újabb elfoglalására.
2. N. (II.), római király, reichstadti herceg, az előbbinek és Mária Lujza császárnénak egyetlen fia, szül. Párisban 1811. márc 20., megh. Schönbrunnban 1832. jul. 22. Atyja mindjárt születése után kinevezte római királylyá. A legyőzött Napoleon le akart mondani fia javára, de kérlelhetetlen ellenfelei föltétlen lemondást követeltek és mig Napoleon azután Elba-szigetre távozott, Mária Lujza fiával Schönbrunnba tért vissza atyjához. 1914. elején a bécsi kongresszus a parmai hercegséget ruházta Mária Lujzára azzal a megjegyzéssel, hogy fia majdan örököse lehessen e kis országban. Mária Lujza erre parmába távozott, fiát azonban nagyatyjánál hagyta vissza. A waterlooi csata után I. Napoleon fia javára lemondott trónjáról, de a szövetségesek ezt figyelembe sem vették és midőn Mária Lujza 1816 tavaszán újra és most véglegesen parmába költözött, fiát Bécsben hagyta vissza. Ferenc császár unokáját 1818 jul. 22. hercegi rangra emelte és a parmai hercegség helyett a reichstadti hercegi címmel és uradalommal kárpótolta. 1822. nagyatyja hadapróddá, 1828. kapitánynyá s 1831. őrnagygyá tette. Ugyanekkor a tüdősorvadás jelei mutatkoztak rajta. 1832 elején ez a betegség annyira megtörte a herceg életerejét, hogy kivánsága szerint anyjáért kellett küldeni, akinek karjaiban azután elhunyt. Ugyanabban a szobában halt meg, amelyben atyja fénykorában (1809) Ausztria és az Egyházi állam sorsára oly vészthozó rendeleteket irt volt alá. A kapuciunus-templom sírboltjába helyezték nyugalomra. III. Napoleon császár trónralépése után megparancsolta, hogy a reichstadti herceget II. N. néven Franciaország uralkodói közé felvegyék.
3. N. (III.), francia császár, született Párisban, a Palais Royalban 1808 ápr. 20., mint Bonaparte Lajos hollandi király és Beauharnais Hortensenak fia, megh. Chislehurstben 1873 jan. 9. A kis N. anyjánál nevelkedett, ki a császárság bukása után Genfbe, majd Augsburgba és végre Arenenberg kastélyba (Turgau svájci kantonban) költözött. A család anyagi viszonyai akkoriban nagyon kedvezőtlenek voltak és a fiu nevelésére nem fordították a kellő gondot. 1831 elején N. és bátyja, Bonaparte Napoleon Lajos (l. o.), Itáliába indultak és részt vettek Menotti felkelésében. De ez a kisérlet dugába dőlt, az osztrákok a felkelést a Romagnában elfojtották és N.-t magát is majdnem hogy elfogták. Két hónappal később az öregebb testvér elhalt, N. pedig Arenenbergbe vonult vissza, hol a következő éveket is töltötte, mignem mint tüzér-hadnagy a svájci nemzetőrségbe lépett. 1832. mint iró tett kisérletet (Considérations politiques et militaires sur la Suisse és Manuel d'artillerie). A reichstadti herceghalála (1832 jul. 22.) a politikai pályát nyitotta meg számára, a bonapartisták immár őt tekintették a család fejének és a francia trón jogos örökösének és N. nem késett a Reveries politiques c. röpiratban trónjelöltségét hangoztatni és politikai hitvallásának sarktételeit (néhány demokrata frázist) közhirré hozni. De csak 1836. lépett a gyakorlati politika mezejére, amidőn okt. 30. Strassburgban néhány megvesztegetett katona segélyével felkelést tervezett. De ez a «strassburgi pucs» nevetséges véget ért és börtönbe juttatta rendezőjét. Lajos Fülöp nagylelküen Amerikában száműzte a fiatal trónkövetelőt és N. csakugyan el is ment Amerikában, de 1837. visszatért és Arenenbergben telepedett le, ahonnan azonban (anyja halála után) a francia kormány felszólítása következtében 1837 okt. kiutasították. Erre Londonba költözött, hol forradalmi elemekkel érintkezett, titkos társulatokban agitált és az 1839. közzétett Idées Napoléoniennes c. röpiratában nagybátyjának nagy mondásai közül néhányat fölelevenített. Midőn a francia kormány 1840. beleegyezett, hogy I. N. tetemei Szt. Ilonáról haza hozassanak és a N.-kultusz Franciaországban szemmel láthatóan új életre ébredett: N. megérkezettnek vélte az időt egy újabb pucsra. Több francia tábornok és tiszt igéreteiben bizva, átkelt 1840. aug. 5. a csatornán és okt. 6. Boulogneban fölkelésre szólította a helyőrséget. De ez alkalommal is elfogták és most a iparkamara itélete alapján Ham várba vitték élethoszsziglani fogságra. Itt bizonyos Conneauval osztván meg celláját, öt évet töltött, mig végre néhány angol hive s egy dúsgazdag angol hölgy pénzével kiszabadították. Egy Badinguet nevü, a várban munkát végző kőmivessel ruhát cserélt és 1846 máj. 26. Hamból szerencsésen megugrott és Angliába futott. Itt nyomoruságos viszonyok között töltött két évet, mialatt számos olasz, francia és német forradalmárral barátságot kötött és egyre konspirált, egyébiránt pedig türelmetlenül várta sorsának jobbra fordulását. Az 1848 febr. forradalom hirére Franciaországba sietett, melynek ideiglenes kormánya azonban távozásra szólította fel. El is ment, de midőn szept. Párisban és azonfelül négy départementban képviselőnek választották (mit nevének köszönhetett), visszatért és szept. 26.-án belépett a nemzetgyülésbe. 1848 dec. 10. elnökké választották. Dec. 20. letette az esküt a köztársaság fentartására és megvédelmezésére. Az új választások (1849 márc.) a mérsékelt köztársasági párt vereségével végződtek, és midőn a szocialisták jun. 13. torlaszokat emeltek Páris utcáin, N. meghitt tábornokai kartácstűzzel nyomták el a felkelést. Most már csak a nemzetgyüléssel való harc volt még hátra, melyben a többséget egyébiránt monárkisták alkották, csakhogy ezek a trónövetelő családok között megoszlottak. 1851 dec. 1. és 2. közötti éjjel államcsinyt követett el, a parlament összes vezérférfiait lakásaikon elfogatta és számkivetésre itélte; a nemzetgyülést feloszlatta, az alkotmányt felfüggesztette, s ostromállapotot hirdetett, midőn pedig az elvhű köztársaságiak (Baudin) Páris utcáin felkeléssel választották e gazságra, a katonaság vérözönben fojtotta el a mozgalmat. A diadalt tömeges deportációk követték. A jól előkészített plebiscitum napján (dec. 10) a bourgeoisie, a papság, a parasztok, sőt még a munkások egy része is N. mellett nyilatkozott, akit 7 437 216 szavazattal 640 757 ellenében 10 évre a köztársaság elnökévé választották.
Ezt az állást N. katonai diktatura megalapítására használta. Az 1852 jan. 14. kihirdetett új alkotmány értelmében az elnöki hatalmat monarkikus jogokkal és teljhatalommal ruházta fel a szenátusnak és a törvényhozó testületnek csakis tanácsadó szerepet juttatott, némely esetre nézve pedig kimondotta a pelbiscitum alkalmazását, hogy a demokrácia fennmaradásának látszatát megóvja. Megalakult az új udvar és testőrséget is szerveztek az elnök számára, aki beutazván az országot, rég nem látott fénynyel és pompával vakította el a népet, a demokrata császárság-féle jeligével pedig a választókat ámította és a Bordeauxban hangoztatott L'empire c'est la paix frázissal a külföld elismerését hajhászta. Az új préfetek gondoskodtak arról, hogy a lakosság sok helyt császárnak üdvözöljék a gondviselésszerü férfiut; mihelyt pedig N. visszatért Párisba, a szolgalelkü szenátus nov. 7. felszólítást intézett a nemzethez, melyben a császárság visszaállítását hozta javaslatba. E felszólítás visszhangot keltett a francia nemzetben, mely N.-t nov. 21-22. 7 839 552 szavazattal (254 501 ellenében) örökös császárrá választotta. Az államcsiny évfordulóján, dec., 2. azután III. Napoleont ünnepélyesen császárrá proklamálták.
N. nemcsak a névre, hanem a kormányszellemére nézve is az első császárság nyomdokaiba lépett. Az alkotmányt 1852 jan. 14. teljesen megnyirbálta, ugy hogy mind a szenátusnak, mind a törvényhozó testületnek csak árnyékhatalmat hagyott. A külföld9 hatalmak közül Nápoly, több-kisebb állam és Anglia ismerték el N.-t először törvényes fejedelemnek, Oroszország (I. Miklós császár) és Ausztria (I. Ferenc József) csak 1853. követték ezek példáját. Ekkor N. már menyaszszonyt keresett, de a hatalmasabb legitim családok kikosarazták, harmadrangu hercegnőt pedig ő keveselt és igy végre 1853 jan. 29. a szép, de nem igen előkelő Montijo Eugéniet vette nőül (l. Eugénie), akitől 1856 márc. 16. a várva várt trónörökös, IV. N. született. Egyébiránt a mezőgazdák és a munkásosztály érdekeit folyton ajkain viselte és tett is mindenfélét az anyagi jólét emelése céljából; utakat építtetett, csatornákat ásatott stb., ugy hogy az ipar és kereskedelem, különösen az 1860. Angliával kötött kereskedelmi szerződés hatása alatt, csakugyan lendületnek indult. De az udvarnak és kormánynak tekintélye sehogyan sem akart emelkedni. N. jól tudta, hogy csak győztes háboruval szilárdíthatja meg alapos trónját és már ebből az okból is keresett alkalmat, hogy Franciaország hadi hirét megújítsa és annak tekintélyét a régi monarkikus Európa rovására felemelje. Ez okból indította meg a krimi háborut (l. o.), mely a büszke Miklós cár vereségével ért véget. A párisi kongresszuson (1856), az összes nagyhatalmak követei hódoltak a felkelő napnak, Ausztria és Anglia is a császár szövetségeseinek vallották magukat és ezóta Franciaország birta újra az első helyet Európában. Páris lett nemcsak az élvezet, a fény középpontja és a divat irányadó helye, hanem az európai politika szálait is itt szőtték és itt egyenlítették ki a felmerülő viszályokat. A franciák immár sütkérezhettek a gloire sugarain.
Az 50-es évek vége felé N. újabb eszköz után látott, hogy fölényét és hirnevét még jobban érvényre juttassa. Megragadta a nemzetiségi eszmét és az elnyomott olasz nemzet védelmezőjének, az olasz nemzetiegység előharcosának szerepére vállalkozott és amint előbb az abszolutisztikus Oroszországgal, ugy most az abszolutisztikus Ausztriával készült leszámolni, ami különben az 1859 jan. 1. Hübner báró osztrák követhez intézett szavaiból is kiviláglott. Mellesleg abban a reményben is ringatta magát, hogy szabadelvü politikájával le fogja fegyverezni köztársasági ellenfeleit és az olasz szabadság kivívása által lehetőleg jóvá teszi a francia szabadság elkobzását. Pianori és Ballamare merényletei (1855), valamint Orsini pokolgépe (1858 jan. 14.) és a börtönből irt levele N.-t számkivetése idején elvállalt kötelezettségeire intették és megérlelték benne ezt a népboldogító politika tervét. 1858 óta szövetségesek után látott és az európai hatalmakat barátságos neutralitásra iparkodott birni. 1858 jul. Cavour szárd miniszterrel a polombieresi fürdőben védő- és támadó szövetséget kötött Ausztria ellen, melyet közös erővel akartak Olaszország földjéről kiszorítani. Kivánatosnak tartotta továbbá a magyar emigráció közreműködését és miután Kossuth előbb Napoleon herceggel és Pietri rendőrfőnökkel érintkezett, 1859 máj. 5. a császárral magával is megbeszélte a közreműködés célját és annak föltételeit. Mialatt azután Kossuth a neutralitás érdekében fáradozott Angliában, Teleki L. és Klapka a magyar-olasz légiót kezdték szervezni Olaszországban. 1859. (május) megkezdődött a francia-szárd-osztrák háboru, melyben a szövetségesek az osztrák hadsereget Montebello, Magenta és Solferinónál legyőzték. De a Mincio-vonal, illetőleg a várnégyszög előtt N. egyszerre csak megállott és megfeledkezvén a hadi manifesztumban hangoztatott igéretéről («Olaszországnak szabadnak kell lennie az Alpoktól a tengerig»), Villafranciában I. Ferenc Józseffel (Jul. 11.) fegyverszünetre lépett, melynek alapján a harcfelek azután a zürichi békét kötötték. N. ugyan az annektált Szavója és Nizzával növelte Franciaország területét, de a feleúton cserben hagyott olaszok előtt népszerüségét már-már eljátszotta. A francia nemzet és Európa szemében azonban továbbra is fényes állással és tekintélylyel dicsekedett a franciák szerencsés császára, aki az 1859 aug. 16. kihirdetett közbocsánattal személyes ellenségeit is iparkodott lefegyverezni. 1859-től 1864-ig tartott N. hatalmának fénykora.
1864. a szerencsétlen mexikói expedició siettette a hanyatlást, melyet N. állítólag a latin fajnak és Franciaország tulsúlyának Amerika földjén való megállapítása kedvéért indított mg, tényleg azonban néhány befolyásos kormányember és jobber kedvéért kezdte. Ez a vállalat pedig pillanatnyi külső sikerek után, az Unió beavatkozása folytán szégyenteljes vereségre és visszavonulásra vezetett. Franciaország politikai szupremáciája ezzel véget ért; anyagi jóléte terén pedig már hosszabb ideig pangást és hanyatlást észleltek. Az 1866. osztrák-porosz háboru küszöbén Bismarck neutralitásra birta rá N.-t, aki csak a háboru után ismerte fel e politikának hibáját és most már sehogy sem akadályozhatta meg azt, hogy Poroszország az egységes Németország és saját hatalmának alapköveit lerakja. A háboru lezajlása után N. ugyan kompenzációt követelt Bismarcktól a Rajna balpartján, de a porosz miniszter most gúnyosan visszautasította. Ettől fogva a császárság napja végképen leáldozott. Az ellenzék (melynek 1868 óta Gambetta is tagja volt), egyre hevesebben támadott és Rochefort Lanternje még a császári párnak magánéletét sem kimélő cikkeivel közhirre juttatták a Tuileriák szennyjét. 1868. már köztársasági tüntetésekre is került a sor és hasztalan indított a kormány politikai pöröket, ezek csak az 1851. államcsiny áldozataira terelték a figyelmet. Az 1869. választások után 116 kormánypárti és középpárti képviselő a miniszteri felelősséget és a kezdeményezés jogát követelte. Rouher azt akarta, hogy N. e követelést visszautasítsa, de a megrettent fejedelem jul. 19. megadta a kivánt engedményeket, nov. 29. pedig maga nyitván meg az új ülésszakot, azt hangoztatta, hogy egyaránt óhajtja a békét és a szabadságot. Ezzel a személyes uralomnak látszólag vége volt, Rouher visszavonult és Ollivier Emil, az eddigi ellenzéki képviselő alakított bonapartistákból új kabinetet (1870 jan. 2.), melynek az volt a feladata, Franciaországban alkotmányos és parlamentáris kormányt inaugurálni. A máj. 8. megejtett plebiscitum alkalmával 7 350 142 szavazattal 1 538 825 ellenében a reformokat helybenhagyta. E plebiscitumból N. saját népszerüségére következtetett s a személyes uralomhoz készült visszatérni, ugy hogy a tervezett reform megfeneklett, a reform-kabinet helyzete pedig nevetségessé lett. Ennek előreláthatólag még nagyobb politikai válság lett volna a következménye, melytől a már nagyon is fatalisztikus császár csakis egy győzedelmes háború segélyével remélhetett menekülést. Környezete és a hadi párt kereste tehát ezt a háborut, noha tudták, hogy a hadseregnek Niel hadügyminiszter által kezdeményezett, költséges reformja az országos korrupció következtében nagyobbrészt irott malaszt maradt. Midőn 1870. tavaszán egy Hohenzollern herceg spanyol trónjelöltsége mozgásba hozta a kedélyeket, N. nem érte be a herceg lemondásával, hanem a porosz királytól a jövőre nézve is követelt garanciákat és midőn Vilmos király Benedetti követet ezzel a követeléssel elutasította, a hadi párt, az Ollivier-kormány és az ezek által feltüzelt törvényhozó testület «könnyü szivvel» háborut izentek Poroszországnak (1870 jul. 15.), melyből francia-német háboru fejlődött. Már az első vereségek hire elsöpörte az Ollivier-kabinetet, de a Mountauban (Palikao) minisztérium sem menthette meg a császárságot a bukástól. A testileg megtört császár nem mert Párisba jönni és Mac Mahon táborában időzött, kivel azután szept. 2. Szedánnál a németek fogságába esett. A szedáni kapituláció hirére szept. 2. Párisban kikiáltották a köztársaságot és a Bonaparte-családot örökre letettnek nyilatkoztatták (szept. 4.). Mig Eugénie császárné ezer bajjal Angliába menekült, N.-t a németek hadifoglyul Wilhelmshöhe kastélyba vitték, ahonnan az excsászár a béke megkötése után (1871 márc.) Angliába indult. A Bordeauxba összegyült nemzetgyülés, szitkok kiséretében, még egyszer letettnek nyilatkoztatta (1871 márc. 1.), mi ellen N. (márc. 6.) tiltakozott. Azóta nejével és fiával többnyire Chiselhurstben töltötte napjait. Egyedül olasz földön állították neki emlékszobrot (Milanóban).
N. mint iró is tevékeny volt. Politikai és katonai művei közül még említendők: Politique de la France en Algérie (Páris 1865); Carte de la situation militaire en Europe (1868); Progre de la France sous le gouvernement impérial (1869); Forces sous le gouvernement impérial (1869); Forces militaires de la France (1872). A tüzérség multja és jövője c. művecskét Theisz Gy. ford. magyarra (Olcsó Könyvtár). Történeti munkái között a Histoire de Jules César a legfontosabb (Páris 1865-66, 2 köt.), melyet minden művelt nyelvre lefordítottak (magyarra Greguss Ágost fordította). Ebben a több történetiró és tábornok közreműködésével szerkesztett munkában N. Julius Caesart (a maga politikai előképét) dicsőíti; másrészt azonban Vercingetorixnak, Gallia utolsó nemzeti hősének is állított emlékszobrot és ezzel is iparkodott a franciák nemzeti hiuságát kielégíteni. Munkáiból teljes gyüjtemény is jelent meg: Oeuvres de Napoleon III. (Páris 1854-69, 5 köt.; németül Richardtól, 4 köt.). Halála után jelentek meg az Oeuvres posthumes et autographes inédites de N. III. en exil (London és Páris 1873). Újabban De la Ferriere, közlött tőle leveleket: Lettres politiques de N. III. (Nouvelle Revue 1894 aug.).
4. N. Jenő Lajos János József herceg, az előbbinek fia, másként Lulu herceg avagy «Franciaország gyermeke»; született Párisban 1856 márc. 16., elesett Afrikában 1879 jun. 1. Szülei gondosan nevelték és vérmes reményeket fűztek egyedül fiukhoz. Az 1870-iki háboru kitörésekor atyja magával vitte a táborba, hol a herceg aug. 2. Saarbrücken előtt az első mitrailleuset sütötte el. Midőn a háboru szerencsétlen fordulatot vett, atyjával Metzbe, majd Chalonsba vonult. Innen atyja Belgiumon át Angliába küldötte, hol a herceg azután Párisból odamenekült anyjával találkozott. Atyja halála után a woolwichi tüzériskolát látogatta, 1874 márc. 16. pedig anyja és Rouher számos bonapartista képviselő és szenátor jelenlétében chiselhurstben nagykorunak és egyúttal francia trónörökösnek nyilvánították. Ezóta N. több alkalommal hangoztatta trónigényeit (noha szerény és őszinte jellemének ez a szerep nem igen volt inyére), és arát keresett a legitim uralkodó családok sorában, de ilyen nem akadt. Hogy párthivei várakozását és saját becsvágyát kielégítse, 1879 tavaszán az angol kormány engedelmével déli Afrikába ment, hogy a zulu törzsek ellen indított háboruban részt vegyen. Ott történt azután, hogy a herceg egy, az Itioliosi folyam mentén végbement krémszemle alkalmával néhány angol tiszt társaságában hadosztályától elvágatott és a zuluk dárdái alatt elvérzett. Tetemét vigasztalhatatlan anyja kivánságára Chiselhurstbe hozták, 1887. pedig III. Napoleon hamvaival együtt a farnboroughi mauzoleumban helyezték nyugalomra. V. ö. Barlee, Life of Prince imperial of France (London 1880); Hérisson gróf, Le prince imperial (Páris 1890).
