Mikes-
Mikes-család (zabolai gróf), Erdélyben nagy szerepet vitt, 1693. bárói, 1698. grófi rangra emelték. Nevezetesebb tagjai: M. György testvérével, Benedekkel 1603. Székely Mózes felkelésében résztvevén, Básta fogságába került. - M. Zsigmond (II.) 1609. Báthory Gábor fejedelemtől adományt nyert, ugyszintén M. Zsigmond (I.) Bethlen követe, aki Szalánczi György magvaszakadttán 1626. Zágont kapta, ahonnan a család egyik ágának előneve. - M. Pál, Thököly párthive, kibujdosott Erdélyből, de a reá haragvó oláh vajda álnokul a császári hadak fővezérének kezébe juttattaa, aki őt Fogarason nagy kínok közt kivégeztette. - Ennek Tormai Évától való fia, M. Kelemen, az iró (l. o.). - M. Mihály 1630. testvérei segítségével meg akarta szöktetni Tarnóczi Sárát, akibe beleszeretett; de tetten érték és ki kellett menekülnie. 1639. kegyelmet nyert és visszatért. (Kemény Zsigmond Özvegy és lánya c. regényében dolgozta fel az eseményt). I. Rákóczi György őt küldte a lengyel koronáért, továbbá II. Rákóczi György is alkalmazta lengyelországi és velencei követül. 1657. kancellár lett, Barcsai Ákos fejedelem azonban száműzte. - Testvére, M. Kelemen több követségben járt, 1659. itélőmester és Háromszék kapitánya, 1662. mint Apafi Mihály hive tanácsúr és a székelység generálisa lett, Béldi Pál bukása után pedig országos elnök. - M. Mihály eleinte a bécsi kormány hive volt, Háromszék főkapitánya, kir. táblai biró és kormányszéki tanácsos. 1703. a Rákóczi mellett felkelt Háromszék elé menvén, fogságba került és majdnem megöletett, mire Rákóczi pártjára állott; a felkelés lezajlása után ismét Lipóthoz pártolt. Ő kapta a báróságot és grófságot. Megh. 1721 jan. 6. - E században M. Kelemen ezredes, mint a magyar lovasság főparancsnoka elesett Szeben ostrománál 1849 jan. 9. - M. János 1848 előtt Kolozsvárt a szinház, konzervatorium és minden művészeti egyesület buzgó pártfogója volt. - M. Benedek, szül. 1819 ápr. 24., megh. 1878 aug. 27. A vaskoronarend tulajdonosa. - M. Árpád, szül. 1838., főrendiházi tag és hirneves gazda. - M. Miklós, szül. 1841 szept. 4., főrendiházi tag.
M. Kelemen (zágoni) iró, szül. Zágonban (Háromszék) 1690 aug., megh. Rodostóban (Törökország) 1762 okt. 2. Szülei reformátusok voltak, de mostoha atyja (Boer Ferenc) hatására már gyermekkorában a kat. hitre tért át, melynek élte fogytáig buzgó hive volt. A jezsuiták kolozsvári konviktusában tanult. 1707 tavaszán II. Rákóczi Ferenc udvarához került, mint «belső inas», azaz apród szolgálván a fejedelmet, aki két év mulva «bejáró»-vá léptette elő. Még két év mulva végkép lehanyatlott Rákóczi csillaga, s a 20 éves M., aki előtt az egész élet állt még, minden kényszerítő ok v. vérmes remények nélkül, puszta szeretetből s megható hűséből elkisérte urát bujdosása útjára. Vele volt Lengyelországban, együtt tette meg vele a tengeri utat Franciaországba, ahol 1713 jan. 13-tól 1717 szept. 15-ig időztek, mikor is III. Ahmed szultán meghivására Törökországba indultak. A Párisban töltött majdnem öt évi idő elég alkalmat nyujtott M.-nek a francia kulturával és irodalommal megismerkedni. Törökország partján, Gallipoliban 1717 okt. 10. kötöttek ki, s ettől fogva a szultán birodalmában várták az európai események alakulásától, a török háborutól, a francia szövetségtől, hogy mint szabadítók visszatérhessenek az imádott hazába. Meg is jelentek a szultán drinápolyi táborában, de a háboru kedvezőtlenül folyt a törökre nézve s az 1719 nyarán 24 esztendőre kötött passzarovici béke meghozta nekik az első kiábrándulást. A fejedelem nagyra vivő lelke még mindig nem tett le a reményről, de M. az ő humoros józanságával csak sóvárogni tudott, nem remélni, s a sors neki adott igazat. Előbb a Boszporus partján szállásolták el őket Bujukderében, aztán Jenikőben, ahonnan berándultak Konstantinápolyba; sátoroztak az ázsiai parton is Bekhorban, mig végre (1720 tavaszán) a porta Rodostót űzte ki, a Marmara-tenger partján, bujdosóink végleges szállásául. Itt teltek el M. hátralevő évei, 42 esztendő, örök honvágy, egy-egyfutó remény és csendes megadás közt. Anyja a 20-as évek elején mindent elkövetett, hogy kieszközölje fia hazatérését; M.-nek csak folyamodnia kellett volna amnesztiáért, de nem akarta elhagyni az öregedő fejedelmet, kinek első kamarása volt. Később, mikor Rákóczi már nem élt, III. Károly halála után folyamodott az új királyhoz, Mária Teréziához hazatérhetésért, de sikertelenül (Ex Tturcia nulla redemptio). A hontalanság eleinte tűrhetőbb volt; a kolostori rendtartás mellett is, melyet a fejedelem a magyar telepen megkövetelt, eleinte hangosabb volt az élet, mig többen voltak; némi társas életről is lehetett szó, mig asszonyok is voltak a száműzöttek közt, néhány előkelőbb bujdosó felesége. Ekkor szövődött M. életének is idillikus regénye; szerelme Kőszegi Zsuzsi, Rákóczi fegyverhordozójának nem éppen szép, de kedves és temperamentumos leánya iránt. Vonzalmuk kölcsönös volt, de Bercsényiné halála után (1723) Zsuzsi Bercsényinek nyujtotta kezét, s mikor Bercsényi után özvegyen maradt, 1726. Lengyelországba költözött. Vele M. életének legderüsebb sugara tünt el. A bujdosók is egyre gyérülte s mikor Rákóczi meghalt (1735), M.-nek szeretetre alkotott szive legfőbb tárgyát elvesztette. Rákóczi József 1738-iki expediciójában félkedvvel vett részt; még örült, hogy a töröknek nem sikerült benyomulnia Magyarországba s a magyarok és erdélyiek közül egy valamire való ember sem sietett zászlójuk alá. 1739. Bukarestben és Jassyban járt a vajdáknál, s ez alkalommal látta hazájának legalább «köpönyegét», az erdélyi határhavasokat. Majd beleunván a porta a bujdosókkal való tüntetésbe, visszarendelte őket (1740) Rodostóba. Mikor az 1741-iki hazakéredzkedés nem járt sikerrel, M. vallásos megnyugvással vette sorsát. Unalmát könyvirással, francia vallási és szépirodalmi művek átdolgozásával űzte el. Egymásután temette el bujdosó társait; 1758 okt. 22-től, Zay Miklós báró halála után egyedül maradt; rá szállt a főnöki méltóság. E végső években (1759-1761) engedelmet nyert, hogy levelet válthasson a családjabeliekkel, Huszár József báróval, s könyveiből is küldött haza.
Legnevezetesebb műve a Törökországi levelek. 207 levélből álló sorozat ez, M.-nek egy Perában (Konstantinápoly mellett) lakó nénjéhez, P. E. grófnéhoz intézve. Az első levél 1717 okt. 10-én, a Törökországba érkezés napján, az utolsó pedig 1758 dec. 20. kelt, amikor M. már egyedül maradt és halálát várta. Átfogják tehát e levelek a törökországi tartózkodás egész idejét; s mivel M. a bujdosók sorsának és állapotának minden mozzanatáról és a maga mindent élményéről hiven tudosítja nénjét, e levélsorozat tárgyilag tekintve is igen becses kútfő a Rákóczi-féle emigráció belső életére nézve. A levelek annyi elevenséggel, közvetlenséggel, a benyomások oly frisseségével és oly kedves bizalmassággal vannak irva, hogy a levelek valóságos misszilis levelek voltak. Ma már eléggé be van bizonyítva, hogy M. soha nem küldte el a leveleket, maga P. E. grófné csak eszményi alak, s M.-nél a levél csak irodalmi forma volt, hogy a bujdosók történetét és a maga emlékezéseit megörökítse. Ám ez nem von le semmit a levelek értékéből, sőt annál nagyobbnak tünteti fel M. irói tehetségét és művészetét, hogy levelezésének a csalódásig meg tudja adni az alkalomszerüség látszatát. A levelek mivolta és célja igy is sok vita tárgya egészen mostanáig. Némelyek naplónak vélik levelekben; e nézet ellen szólnak bizonyos anakronizmusok a levelek adatai közt. Mások (levélalaku) emlékiratnak állítják, mintha M. élte vége felé, aránylag rövid idő alatt dolgoztaa volna ki művét (Toldy); ez ellen szól a levelek hangjának és stiljének nagy különbsége, s a régibb leveleknek is egészen friss alkalmisága. Egészen tarthatatlan az a nézet, mintha M. Rákóczi megbizásából irta volna meg mémoirejait a bujdosók politikai szereplésével, és nem egyéni szempontból. A mű annyira magán viseli a magán kedvtelés jegyét, hogy nem tarthatjuk egyébnek, mint M. irói természete önkéntes és szabad megnyilatkozásának. Az emlékirat bizonyos neme ez levélalakban, csakhogy M. nem egyszerre irta, hanem időnkint, többször is megszakítva. A levelekben élményein kivül bele foglalta reflexióit s jó vagy rossz kedvét is. kedélyének mélysége és változatossága, szeretete és humora, fogékonysága és könnyüsége mind ott van leveleiben, melyek egy-egy hangulatnak oly szerencsés kifejezést adnak, akár egy lirai költemény. S nincs egy levélirónk, aki egész élete menetét annyira belé lehelte volna leveleibe, mint M. Ebben az ő levelei Petőfi dalaihoz hasonlítanak. Egyik varázsa e leveleknek, hogy őszinteségökkel oly szeretetre méltó egyéniséget tükröznek. M. azonban a szerkesztésben is kitünő; minden levelének tiszta, formás és kerek kompoziciója van. S máig rejtély, honnan vett ő mintát arra, hogy a levelet mint irodalmi formát, más szóval a képzelt személyhez irt levelet, élmények megörökítésére használja fel. Bizonyos, hogy az emlékirás erdélyi szokását egyéniségének rendkivül megfelelő módon kapcsolta össze a levélirás franciás művészetével. Egyik fénypontja leveleinek a tiszta, nemes, természetes előadás is, ami stilusunk akkori latinossága és hivatalos jargonja idején egész tüneményszerü volt. Mindig szive szerint, bizalmasan, egyszerüen beszél, s éppen azért mindig, kedélylyel és fordulatosan. A levelek csak 1794. adattak ki, mikor az irodalmi felújulás már javában folyt. Hazakerülésük is rejtélyes. Hihetőleg egy Törökországban alkalmazott magyar ember, Mészáros nevü szolnoki fi hozta magával 1786. Bécsbe, ahová bevásárlások végett jött; ő a kéziratot Rákóczi Ferencnek egy Horvát nevü öreg szolgájától kapta. A bécsi magyar iróktól a lelkes Kulcsár István kezébe került a könyv, aki azonnal felismervén becsét, 1794. kinyomtatta Szombathelyen. Ez a Thaly Kálmán véleménye. Toldy szerint Tóth Ferenc báró francia tüzérhadnagy hozta volna a kéziratot Konstantinápolyból, s miután a kiütött francia forradalom régi hazájába űzte vissza, általa kerültek volna a levelek is Magyarországra, illetőleg Bécsbe a Kulcsár kezébe. Újabban Toldy Ferenc adta ki az eredeti kéziratból életrajzzal 2 kötetben (Pest 1861). Legújabban pedig Abafi a Nemzeti Könyvtárban. Eredeti kéziratuk Egerben, az érseki liceumi könyvtárban van. Másik szépirodalmi műve M.-nek a Mulatságos napok, mely azonban csak fordítása egy francia irónő, Gomezné Poisson Magdolna Angelica Les journées amusantes (Páris 1723, 4 köt.) c. keretes elbeszélésekből álló művének. A keret meséje Boccaccio mintájára van szőve. Szellemökre az elbeszélések a Franciaországban a XVII. sz.-ban divatos heroikus regények közé tartoznak. M. hat novellát választott ki, s a keretet magyar földre, a Szamos partjára tette át. Stilusa sokkal kevésbbé eredeti, mint leveleiben. E művet M. 1745. irta. Abafi adta ki a Nemzeti Könyvtárban. M. többi művei kéziratban vannak. Ezekből 15 kötet 1873. került a nemzeti muzeum birtokába. Legnagyobb részök vallásos és erkölcsi tárgyu; többnyire francia eredetiek (p. Fleury Kolos) után készültek. Legnagyobb köztük egy homiletikai mű, az egész évi vasárnapokra és ünnepekre szóló Epistoláknak és evangeliumoknak magyarázatja (4 köt. 1741-ből); a többiek: Catechismus formáján való közönséges oktatások (2 köt. 1744-ből, újabb kidolgozásban is 1752-ből); Keresztényi gondolatok (1747-ből); A Krisztus Jézus életének históriája 81748-ból); A valóságos keresztényeknek tüköre (1749-ből); Az izraeliták szokásairól (talán 1750-ből); A keresztények szokásairól (talán 1750-ből); Az idő jól eltöltésének módja (talán 1751-ből); A zsidók és az új testamentumomnak históriája (talán 1754-ből) és egy még 1724. irt, de 1741. átdolgozott mű: Az ifjak kalauz. Másutt is vannak némely kötetei, igy A keresztnek királyi útja, melyet még ő maga küldött 1760. Erdélybe. Mindezek fordítások lévén, inkább M. vallásos szellemének és az erkölcsi kérdések felé hajló irodalmi iránynak emlékei s kevésbbé értékesek tisztán irodalmi vagy nyelvi szempontból.
