Méhészet.
Méhészet. Hazánkban a házi méhtenyésztés nyomban felvirágzott, ahogy őseink a keresztény hitre tértek. Már I. István királyunk meghagyta 1019. adománylevelében, hogy a zalavári apátságot földjei, szőllői, halászata és méhtartásában senki se háborgassa. Az apátságnak akkorában a Dráva vidékéről is évenként tizenkét font viasz járt. Kolostoraink az Árpádok korában nagyban méhészkedtek s a méhészek külön osztályul (apes custodes, curatores apiarios, apiarii vagy mellidatores néven) gyakran felemlíttetnek régi okiratokban. Baranyában a bodvölgyi posszesszió birtokában 1370-ig királyi méhészek éltek. A szászoknak a Szepességbe és Erdélybe történt bevándorlásával a nyers méhtermékeket feldolgozó iparok is felvirágozásnak indultak, igy a viaszcsinálók (cerarii), méhsör-készítők és mézesbábosoké. A szebeni szászok 1370. kieszközölték maguknak Nagy Lajos királytól azt az egyedárusági szabadalmat, hogy városuk pecsétjével ellátott viaszt a székesfehérvári piacon árusíthassák. E szabadalmat 1374. Brassóra is kiterjesztette. Ők is eladhatták vagy kicserélhették viaszlepényeiket a székesfehérvári piacon, ha pedig készletük ott el nem kelt, tovább vihették, s tényleg Velencében is kereskedtek vele. A középkori magyar sok mézet fogyasztott, de még a borát is sokszor édesítette mézzel, a méhsört pedig szintén kedvelte. Az isteni szolgálatnál általában viaszgyertyákat használtak, az elhunytak emlékének viaszgyertyákkal áldoztak, az oklevelekre viaszpecséteket alkalmaztak, mi mind fokozta a viasz nagy keresettségét. Nagy szerepet játszott továbbá a viaszadó templomi birságoknál, a mesterjog elnyerésénél s általában a céhek életében. Nevezetes szerepe jutott az élő méheknek a papi tized és nemesi kilenced szedésénél, mely utóbbit csak az 1836. XII. t.-c. szüntette meg. A török hódoltság idejében a mézzel való adózás nagy mérveket öltött. Baranyában p. az adó jelentékeny része mézben szedetett be, a spahik méhek helyett mézet szedtek s az nem ritkán a császári adóknak is kiegészítését tette. A XVII. sz. közepén a budai török piacon egy keresztény foglyot egy pint mézért lehetett vásárolni. E kornak kóbor lovagjai, az u. n. rabok, Felső-Magyarországról hozott mézzel is kereskedtek a török hódoltságban levő alföldi városokban, melyeknek néha napján ugyancsak meggyülhetett a bajuk: honnan teremtsék elő a tőlük követelt mézmennyiséget? A budai pasa 1586 febr. 1. a kőrösiektől 1000, a kecskemétiektől 2000 oka mézet követelt, az osztrák biztos pedig ugyanez évben a kőrösiektől 200 okát. Az 1696. Kecskeméten állomásozó osztrák ezredesnek pedig személyes használatra minden héten 1 pint méz kellett. Erdélyben a méhészetnek ottani nagy közgazdasági jelentőségéhez képest I. Rákóczi György 1631. a méz- és viaszkereskedést monopolizálta s az 1653. kodifikált erdlyi törvénykönyv részletesen intézkedik a mézbeli tizedszedés, adásvevés, ki- és bevitel módozatairól. A mézesbábos ipar terén e korban Brassónak egész délkeleti Európában az a szerepe volt, mint p. Nürnbergnek Németorságban; mellette virágzott ezen ipar Kolozsvár, Torda és Kézdi-Vásárhely városokban, mely utóbbi most is élénk kereskedést űz ezen iparcikkel Moldva felé. Felső-Magyarországon Besztercebánya, Kassa, Eperjes, Rozsnyó és Rimaszombat voltak ezen ipar fő helyei, a méhsör-készítés dolgában pedig Rozsnyó és Lőcse. Nevezett városok II. Ferdinánd királytól nyerték szabadalmukat és mikor a cseh Éger a méhsör készítésének titkát régen elvszítette, a lőcsei aranysárga méznektár még mint a csemegeborok vetélytársa szerepelt s a városnak jelentékeny jövedelmet hozott. Azonban alföldi városokban sem volt ismeretlen ez az ipar. Debrecenben, hol jövedelme szintén a várost illette, a XVI. sz.-ban nyert nagyobb jelentőséget.
Bár a méhészet hanyatlása általában a protestantizmus terjedésével áll kapcsolatban, hazánkban még sem következett be oly rohamosan, mint egyebütt. Egyrészt a bőséges virány biztosította az olcsó termelést, másrészt a céhek szigoru intézkedésekkel soká föntartották mézesbábos iparunk jó hitelét. Nevezetes istápolásban részesítette a méhészetet Mária Terézia, noha megelőzőleg is Perlas gróf a Bánságban a méz és viasz jobb értékesítése végett egy társulatot létesített. Legjelentékenyebb volt a mult század második felében a méhtartás az u. n. Bánságban és Erdélyben, különösen a Mezőségen és a Bárcaságban. 1796.-iki méz- és viaszkivitelünk 759 896 forint értéket képviselt s e század utolsó felében hárs- és akácfa-ültetésekkel is kivánt az udvari kancellária a méhészeten segíteni. E tájban Festetich György gróf a méhészet oktatását is elrendelte volt az áltla alapított Georgiconban s akkor méhészeink ugy az elmélet (Szuhányi), mint a gyakorlat (Csaplovics) terén is figyelemre méltó tevékenységet fejtettek ki. A jelen század első felében azonban általános pangásnak indult a méhészeti elmélet és gyakorlat, mi visszatükörződik az e kor szakirodalmán is. Csak a Bárcaságból van nyoma, hogy ott vándorméhészetet is űztek s a társulásra törekedtek, nevezetesen Höltevényben Foith J. lelkész 1844. husz taggal alakított méhészeti egyesületet. Mig a mult században Marienburg magában Erdélyben a méhkasok számát fél millióra becsülte, 1850. az egész osztrák-magyar monárkiában csak 1 408 200 méhtörzset számítottak össze, miből a szorosabb értelemben vett Magyarországra csak 225 000, tehát egy km2-re alig 3/4 darab esett. Az 1870. összeirásnál a szorosb értelemben vett Magyarországon 415 411, Erdélyben 122 418 méhtörzset találtak, jeléül, hogy Dzierzon dr. által 1848. hirdetett új elmélet, noha hazánk értelmes méhészeiben buzgó követőkre talált, nem volt képes a méhtenyésztés számbeli emelkedését eredményezni, bár kétségen felül a minőségi termelés igen szép javulásnak indult, kivált mióta élén egy felügyelővel hat méhészeti vándortanító terjeszti az igét, kik 1887 óta a méhészetre vonatkozó statisztikai adatok gyüjtésével is foglalkoznak. 1887. mozgó szerkezeti kaptárban 60 186 méhcsaládunk volt, 1894 őszén 137 051 méhtörzs, mihez hozzáadva a közönséges kasok és köpükben tartott 403 896 családot, méhállományunk 540 947, teát egy negyed század alatt számbelileg nem gyarapodott, de technikailag szép lendületnek indult. 1887-94. évig bezárólag méhészetünk közepes számítás szerint 5 millió forintot jövedelmezett összesen. Méhészeti termékeink évi értéke újabban becslés szerint az utolsó években 772-950 ezer frt közt mozgott. Ebben a jövedelemben lefelé menő sorrendben a következő vármegyék osztozkodnak leginkább: Torontál, Máramaros, Szatmár, Vas, Szolnok-Doboka, Bács-Bodrog, Pozsony, Bihar, Krassó-Szörény, Temes, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Zala, Nyitra, Beszterce-Naszód, Hunyad, Somogy, Baranya, Torda-Aranyos, Brassó, Szabolcs, Alsó-Fehér, Maros-Torda, Szepes, Nagy-Küküllő, Zemplén, Gömör-Kishont, Borsod, melyek méhészeti jövedelme 33 és 10 ezer frt közt mozog. Mézkivitelünk 1894-ben 10 296 q-t tett (463 320 frt értékben), minek tulnyomó része Ausztriába irányult, valamint hogy a (401 760 frt értéket képviselő) 2511 q viaszkivitel is első sorban Ausztriába, lemenő sorrendben Oroszország, Románia és Németországba irányult.
