Magyar dráma.
Magyar dráma. A magyar drámának éppen ugy, mint a magyar színpadnak 100 éves története van. Ami ezt megelőzte, az prehisztorikus anyag. Mert nemzeti dráma nincsen nemzeti színpad nélkül s az első magyar színpad, a kolozsvári, a XIX. sz. utolsó tizedében lett száz éves. Nem mintha az irodalomtörténet nem mutatna fel dialogizált kisérleteket, s nem is mintha nálunk is iskolákban nem tartottak volna szini előadásokat. Maga Csokonai Vitéz Mihály csurgói professzor korában írt szindarabokat, melyeket diákjaival eljátszott. Népies karácsonyi miszteriumaink is vannak többé-kevésbbé hasonlatosak azokhoz, amelyekből egy-két nyugateurópai nemzet drámai irodalmának a fejlődése kiindult. De mind e dolgok semmi összefüggésben nincsenek drámánkkal, mely nem azokból indult és nem is önállóan fejlődött. Drámánk szinpadunkkal együtt mondva csinálódott, importált szerzemény, mely még máig is csak kétes önállóságot mutat és részben idegen járomban jár. Közvetetlen megelőzte ama kor, melyben az emberek inkább hazafiságból művelték az irodalmat, semmint hivatásból. A jobbak is, mint Bessenyei, megkisérlették erejöket a drámában, de ahányan tollhoz nyultak, mind valamely külföldi iskola irányában dolgoztak. Nemzeti hagyományuk nem volt, idegen ideálokat követtek. Egész sereg ember fordít franciából, németből, olaszból, sőt latinból is. 1550-től 1570-ig a vallásbeli vitairatok szelleme keresi fel a dialogizált formát (A papok házassága, az Igaz papság tükre, Balassi Menyhárt árultatása, Debreceni disputa). A XVII. sz. elején iskolákban, főurak udvarán tartanak előadásokat; Kanizsán van nyoma a török hódoltság alatt hazafias szinjátszásnak.
Ez évszáz végén Lipót király ád engedélyt egy kolozsvári polgárnak, aki háza hiujában játszat, a közösség az utcáról nézi. Hogy mit játsztak és kik, arról nincsen adatunk. 1700 elején a jezsuiták iskoláiban játszanak drámákat, vegyest hazai és ókori témákról. Az évszáz vége felé, mikor a külföldön s különösen Bécsben nagy hirü társaságok játszának, a hazafiakat elfogja a vágy annak megbizonyítására, hogy a magyar nyelv is alkalmas a szinpadi művészetre és a magyar embernek sem becstelenség magát a szinpadon mutatni. Megalakul az első magyar szinjátszó társaság Kelemen László alatt és az első erdélyi Aranka Györgygyel az élén. Kolozsvárt megnyílik a nemzeti színház. És 1775-től egész 1825-ig egész könyvtár színmű jelenik meg magyar nyelven. A kolozsvári színésztársaságnak már 1795. háromszáz darabja van. Az irodalomba fölvett neveken kivül egész tiszteletreméltó névsor foglalkozik darabok írásával, fordításával, átdolgozásával. A pozsonyi papság áldolgozza, kiadja és eljátszatja darabjait (1790) s lendületes előszavában bocsánatot kér, hogy inkább kellemes mulattatás a célja, semmint oktatás, mely utóbbi amugy is élete célja. Plautus és Terentius, Racine, Matastasio, Kotzebue, Schröder, Castelli és mások a fordított szerzők. Zechentner Antal, «a főhaditanácsnak tiszte» (1775), Racine Fedra és Hippolitusz szomorujátékát fordítja le s általán szorgalmasan fordít 1781. a Horátziusok és Kuriátziusok jelenik meg tőle. Kovásznai Sándor 1781. egy Plautus-, egy Terentius-féle vigjátékot ad ki. Karádi István fordítja olaszból s kiadja 1796. A szép Uránia Amerikában c. érzékeny játékot. Seelmann Károly (1790), «Károlyfehérvár szabad Királyi várossának valóságos Tanátsossa» szinte rakásra fordítja a darabokat, melyek nyomtatásban is megjelennek. 1791. megalapítják az Erdélyi Játékos Gyüjteményt, melynek megjelent pár kötetét K. Boér Sándor és Bartsai László látják el fordításokkal. Nagyobb talentumu és tekintélyes írók adják a példát a kisebbeknek. 1807. Gorove László eredeti művekkel lép fel. Kiss Endre, Fogarasi Nagy Pál, Nemes-Tóti Szabó Pál lépnek a nyomába, de mind kimaradnak az irodalomtörténetből. Láng Ádám mint szinigazgató serényen dolgozik repertoárja gazdagításán fordításokkal s ő legalább a szinészet történetében helyet vív magának. Ezenközben keserves viszontagságok közepette, de kifejlődik vándorszinészetünk a törvényhatóságok védelme alatt s egyes szinészek névre és népszerüségre tesznek szert. Kolozsvárt pályázatot hirdetnek (1814) eredeti tragédiára s a pályázók közt Bólyai Farkas, az európai nevezetességü matematikus, egymaga hat darabbal szerepel. A nyertes mű, Tokoly Jánostól A pártosság tüze, rég elfelejtve, eltemetve van, de a pályázók sorában lappangott a Bánk bán szerzője, kit talentuma a Pesten játszó szinészek közé csábított. Itt kezdődik a magyar szinműirodalom.
1819. a Pesten játszó fehérvári társaság előadásait Tatárok Magyarországon című darabbal kezdte meg s országos hatást ért el. Kisfaludy Károly neve hiressé lett tőle. A szinészet, a drámairodalom döntő csatát nyert s Kisfaludy maga diadalról diadalra ment, gyors keze és szárnyas szelleme vitte. Katona Józtsef nehézkes, vaskos, súlyos lélek volt, az ő ellentéte, aki sem eredeti, sem átdolgozott darabjaival nem ktudott kortársai szivéhez férni. Őt az utókor emelte a magyar drámaírók királyi székébe. Gombos Imre, Bólyai Farkas, Fáy András, Csató Pál, Jakab István, Gaál József, Kovács Pál léptek be a Kisfaludy Károly által betört kapun az élet nagyobb világosságába. Részük van abban a sikerben, melyet a nemzeti szinház megalapítása jelent (1837). Ők Vörösmartyval együtt átjöttek drámairodalmunk ama korszakába, mely velök kezdődik. A fővárosba beplántáltatván, irodalmi kritika alá jutott Thália és rendszeres ápolásban részesült. Egységesebb ízlés kezdett uralkodni s a külföld befolyása is immár iskolák szerint érvényesült, a hazai írók is egymásra hatottak. Az előző kor irói átjöttek ez időszakba. Gaál József páratlan sikerrel vitte Peleskei mótáriusában szinpadra a népéletet. Vörösmarty Mihály valódi hivatottság nélkül megy ugyan a drámairók közé, de szebb nyelven szólal meg, mint bárki előtte. Kritikáival pedig irók, művészek és közönség ízléséfe gyakorol döntő befolyást. Bánk bánt jóformán ő juttatja koszorujához; Shaksperet, bár Döbrentei, Kazinczy és mások el nem hanyagolták, minden alkalommal magyarázza, utóbb fordítja. Akik benne a drámairót követték, egy-egy akadémiai díjat nyertek ugyan, de hatástalanok maradtak a szinpadon és műveik bére a feledés lett.
1836. kelt feltünést egy dráma: Dienes, melyet a budai társaság adott elé. Szerzője a társaság fiatal tagja: Szigligeti családi nevén Szathmáry - Ede, aki a budai társasággal együtt átköltözik a következő évben a pesti nemzeti szinházba, ahol ez intézet repertoár-irója lesz s nagy technikai ügyességének, nagy termékenységének révén szinház és szinirodalom oszlopos embere lesz negyven esztendőre. Azt az állást foglalja el az állandó szinház keretében, mely a mozgó művészetben Kisfaludyt illette. Hugo Viktor irányának győzelme adta ekkor az irányt a magyar drámairásnak is, a Szigligeti sokoldalusága mellé tulajdonságait mintegy maguk közt megosztva léptek Obernyik Károly, Czakó Zsigmond, népszinművekkel Balogh Pál, a sikértollu, de élelmes elméjü Vahot Imre. A más téren jelesek, minő Eötvös József báró, Jósika Miklós báró, szintén részt vettek a drámairodalom ez élénk mozgalmaiban, mely koncentrálva volt a nemzeti szinházban, ahol minden műfaj egy fedél alatt műveltetett, táplálva Szigligeti sokoldaluságától, aki egymaga diadalokat aratott históriai és polgári szomorujátékokkal, bohózatokkal és magasabb stilt követő vígjátékokkal, valamint az általa végkép formát nyert népszinművel. Még a nemzeti opera is szárnyat bontott ekkor s nem sok hija volt, hogy végkép meg ne alakuljon (l. Erkel F., Doppler). Ez időbe esik irodalmunk első komoly foglalkozása Shakspere meghonosításával. Lemouton Emilia akarta leforditani a nagy angolt; de ez jelentőség nélkül való volt, az is maradt. Ellenben Vörösmarty, Petőfi és Arany János szövetkezése e célra nemes gyümölcsöt termett, ámbár a siker egy további időnek volt fentartva s a nemzeti szinházban egyelőre németből szinpadi használatra, nagyobb részt szinészek által készített fordítások járták. Szigligeti és társai mintegy kétfelé nézve, nem szakadtak el az akadémikus felfogástól, de cimboraságban maradtak koruk ízlésével is. Akik ezt megvetették Teleki László, utóbb Jókai Mór, azokon koruk és az idő keresztülgázolt. Az 1848. szabadságharc mindent megszakasztott. A művészetet s az irodalmat is. Mindennek, mint a letarolt természetnek, újból kellett kicsíráznia. A régi nevek megjelennek újra és új nevek jönnek hozzájuk, de Szigeti Józsefet, Tóth Kálmán, Dobsa Lajos, Kövér Lajos csak tarkábbá és irányában bizonytalanabbá teszik a szinpadot. Nem mélyebbé, sem nem tartalmasabbá az irodalmat. Közibök hirtelen csap le 1862. aki közöttük - kivált akadémiai pályázatokon - már régebben lappangott: Madách Imre az Ember tragédiájával, mely azonban csak az ifjabb elemekre tett nagyobb hatást, közvetetlen versenytársai megcsodálták, de meg sem kisérlették követni. 1863-ra esik a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásának meginditása, a Szentivánéji álom szinrehozatala, amely eseménynek mondható az irodalomban azáltal, hogy Arany János tollából került ki. Szinházban, irodalomban és a közönség körében intenzivebb Shakspere-kultusz kap lábra. Ez talán előkészítette 1866. egy fiatal író művének, Rákosi Jenő Aesopusának a sikerét. Ez az idealisztikus darab erős hatással volt az ifjabb írókra, akik irányát tovább vitték: Dóczy Lajos, Csiky Gergely, Csepreghy Ferenc, Abrányi Kornél, Bartók Lajos léptek ezen a nyomon az arenába, sőt rátért egy pár kisérletében Szigligeti Ede is. Ez utóbbiak közül kizárólag épp oly erős drámairói talentumnak, mint nagy munkaerőnek csak Csiky és Csepreghy fejlődtek ki. Csiky a franciák befolyása alatt korának írója lett s oszlopa a nemzeti szinháznak; Csepreghy Ferenc a népszinház megnyitásával (1875) jutott levegőhöz. A két szinház két csoportra választotta a műfajokat s lehetővé látszott tenni egy erősebb kifejlődését a nemzeti drámairodalomnak. Ehhez azonban két szinház nem elegendő, és hiányzik még egy tényező: egy határozott karakterű nemzeti főváros. A mienknek nincsen még meg a saját ízlése. Keverék lakossága, soknyelvűsége és kozmopolita német szellem tulsúlya képessé teszik minden idegen szellem termékének élvezetére, ami íróit is a külföldi írók iskolájába kényszeríti. Még a legalsóbbrendü népies előadások sem magyarok s ha azok, akkor nem magyarosak. Mindazonáltal a többi irodalommal a drámairodalom is mind jobban kiszélesíti bázisát és bárha oly épület képét mutatja, amely felülről épül lefelé, kétségtelen, hogy mind mélyebbre hatol a nemzet rétegeibe. Nem magról kelt, hanem bujtatvány, ha fához hasonlítjuk; de immár útján van annak, hogy begyökeresedjék. A lefolyt 2-3 évtized jelentékenyebb drámairói közül még ide iktatjuk Tóth Edét (megh. 1876.), aki népszinműveivel nagy hatást tett és egész csoportját a szinészeknek és nem-szinészeknek e térre csábította: Herczeg Ferenc most kezdi fényesnek igérkező pályáját: jelesek: Toldy István, Berczik Árpád: egy vagy más tekintetben figyelem tárgya: Almási Balogh Tihamér, Murai Károly, Somló Sándor stb.
