Madarak

Teljes szövegű keresés

Madarak (Aves, Aristoteles szerint Dipoda a. m. kétlábuak; l. a mellékelt képet), a gerinces állatok egyik osztálya, melyet újabb időben a csúszómászókkal (Amniota monocondylia, ébrényi burokkal fejlődő egybütykösek, v. Sauropsida gyíkalakuak) egy csoportba is szokták foglalni. A M. szabatosan határolt egészet képezve, lényegesen eltérnek a gerincesek többi osztályaitól. Zömök törzsök, repülő készülékké átalakult mellső végtagjaik, testöket borító tollazat legfőbb ismertető jelük.

1. ábra. A madár testrészeinek elnevezése.
1. orrlyukak, 2. áll, 3. szájzúg, 4. alsó állkapocstájék; 5.torok, 6. pofa, 7. fültájék, 8. halánték, 9. kantár, 10. homlok, 11. fejtető, 12. nyakszirt, 13. tarkó, 14. hátsó nyak, 15. felső hát, 16. alsó hát, 17. felső farktő, 18. alsó farktő, 19. begy, 20. felső mell, 21. alsó mell, 22. lábszár, 23. has, 24. váll, 25., 26., 27. felső, középső és alsó szárnyfedőtollak, 28. fiókszárny, 29. szárnyfedőtollak, 30. másodrendü evezőtollak, 31. elsőrendü evezőtollak, 32. végbélnyilás tájéka, 33. kormánytollak, 34. csüd, 35. láb.
A M. teste (l. az 1. ábrát) kevés hely kivételével (csőr, lábujjak stb.) tollakkal van fedve. A tollak epidermialis szaruállományu bőrképletek, a bőr egyes tüszőibenállanak és azon bőrszemölcsből erednek, melylyel tövükkel összefüggnek. Részei: a tengely (scapus) és a lobogó vagy a zászló (vexillum). A tengely alsó része a cséve (calamus), míg felső részét, amelyen a lobogó van, gerincnek (rachis) hivják. A lobogót egyes sugárkák (tollemezek), amelyeken ismét sugárkák (tollcimpák) vannak, alkotják. A lobogónak két részét, u. m. külső és belső lobogót vagy zászlót különböztetjük meg. A csévében található a toll lelke, vagyis azon sejtek megszáradt maradványai, amelyek a tollak képzésekor táplálták és amelyek a ki nem fejlett tollakban élő és tápláló nedvekkel ellátott sejtek. A tollak ugy alakra, mint alkotásra nézve, többfélék lehetnek. Általában igen rossz melegvezetők és a madár testét tömötten fedik, amire a madárnak nagy szüksége is van, mert különben a levegőben való gyors repüléskor sokkal több meleg menne veszendőbe, mint a földön való lassubb helyváltoztatásnál. Ezért a M.-nak általában kettős tollazata van, u. m. alsó pehelytollakból (dumae) álló és felső igazi vagy fedőtollakból (pennae) levő. Az igazi tollak mindig ugy vannak elhelyezve, hogy hátrafelé simulnak és igy a repülés alkalmával szorosan a testhez simulhatnak. Az igazi tollak feladatuk és nagyságukszerint valódi fedő vagy kis és csapó vagy nagy tollakra különülnek és míg az előbbiek csupán csak a test fedésére valók, addig az utóbbiak a repülésben szerepelnek. A csapótollak a szárnyban és a farkban vannak elhelyezve, az előbbieket általában evező (remiges), az utóbbiakat kormánytollaknak (rectrices) hivjuk. Az evezőtollak ismét lehetnek elsőrendüek, helyek a mellső végtagon a kéznek megfelelő részén vannak elhelyezve és másodrendüek, melyek az alkaron foglalnak helyet. Ezenkivül található még néhány kisebb csapótoll a hüvelyken, melyek a fiókszárnyat (alula) teszik. Míg az evezőtollak tulajdonképen a röpülést hozzák létre, addig a kormánytollaknak szerepe, hogy emelésöknél a madár alászáll, lecsapásokkal pedig emelkedik; a fiókszárnyaké pedig az, hogy egyik oldalon terülve ki, az állatot ellenkező oldalra kanyarítsa. A csapótollak száma, alakja, nagysága és lobogója külső, belső részének nagysága igen fontos jelleg, mert ezeket a madárnemek és fajok megkülönböztetésére lehet felhasználni. Igy a kormánytollak száma és nagysága határozza meg a fark alakját. Megkülönböztetnek: villás, erősebben, gyengébben kimetszett, lekerekített, lépcsőzetes vagy ékidomu, egyenes vagy lemetszett farkot. Az evezőtollak hosszusága és nagysága adja meg a szárny alakját, amely ismét a repülés módjával van legszorosabb összefüggésben. A fedőtollak kisebbek és általában a madár testének betakarására valók. A sugarak merevek, de rajtok horgacskák nincsenek. A testennincsenek egyenletesen elosztva, hanem bizonyos dülőkben (pterylae) vannak elhelyezve, amelyek mellett rendesen csupasz területek fordulnak elő. A pehelytollak, melyek kisebb, finomabb alkotásuak, horognélküli sugárkái lágyak és puhák, a fedőtollak alatt találhatók és különösen a vizi M.-nál, továbbá télen vannak jól kifejlődve. Ezeken kivül sok madárnál (holló) találhatók még vitorla nélküli sertetollak, amelyeknek rendesen csak sertealaku hegyes gerincök van és többnyire a csőr tövében foglalnak helyet, a tollaknak a testen való elhelyezés módját általában pterylosisnek hivják.
KÜLÖNBÖZŐ MADÁRCSŐRÖK

Marabu

Docimastes

Kanalasgém

Rhynchops

Kondorkeselyű

Veréb

Pelikán

Lángmadár

Anastomus

Galamb

Búvárkacsa

Cameroma

Rigó

Recurvirosta

Balaeniceps

Mycteria

Ibisz
KÜLÖNBÖZŐ MADÁRLÁBAK

1. Pinguin.

2. Vöcsök.

3. Pelikán.

4. Búvárkacsa.

5. Szalonka.

6. Kacsa.

7. Víztaposó.

8. Fácán.

9. Szirti sas.

10. Lángbagoly.

11. Éji fecske.

12. Lappantyú.

13. Szarvorru.

14. Ararapapagáj.

15. Borsevő.

16. Harkály.

17. Anthus.

18. Nandu.

19. Kazuár.

20. Afrikai strucc.
A tollak szinét többnyire a bennük levő festőanyagnak v. pedig sajátszerü szerkezetüknek köszönhetik. A szerkezeten alapuló szineket könnyü felismerni az általvedlés azonban nemcsak e célból történik, hanem azért is, hogy a M. ócska tollaikat újakkal cserélhessék ki. A vedlés vagy csak egyszer, tavaszszal, v. pedig kétszer, tavaszszal és őszszel történik. Az olyan M., melyek keveset v. éppen nem röpülnek, vedléskor tollaikat majdnem egyszerre hullatják ki, ellenben az olyanok, melyeknek tollaikra a röpülésnél szükségük van, lassan vedlenek. A sasoknál p. három évig is eltart a ruhaváltás. A M. bőrében verejtékmirigyek nincsenek, hanem csak a fark tövén található egy pár zsíradékot elválasztó u. n. farmirigy (glandula uropygii, püspök falat), amely arra való, hogy váladékával a madár csőrének segítségével az egyes tollakat bezsírozza és igy a tollak a nedvességtől megtámadva használhatóságukat nem veszítik el, mert a viz felületükről többé-kevésbbé lepereg. E mirigyekkülönösen a vizi M.-nál vannak hatalmasan kifejlődve, ellenben astrucoknál, tuzoknál, némely galambnál és papagálynál hiányoznak.
2. ábra. Egy madár (sólyom) csontváza vázlatosan.
1. koponya, 2. nyakcsigolyák, 3. hátcsigolyák, 4. keresztcsigolyák, 5. farkcsigolyák, 6. utolsó farkcsigolya, 7. bordák, hátrafelé néző horognyujtványokkal, 8. szegybordacsontok, 9. mellcsont tarajjal, 10. villacsont (kulcscsont), 11. hollóorrcsont, 12. lapocka, 13. felkarcsont, 14. orsócsont, 15. singcsont, 16. kéztőcsontok. 17. kézközépcsontok, 18. hüvelyk, 19. második ujj, 20. az egy ujjpercü 3. ujj, 21. combcsont, 22. sípcsont, 23. az összenőtt lábtő- és lábközépcsontok, 24. I. ujj, 25. a II., III. és IV. ujj.
Csontváz. Vázukat (l. a 2. ábrát) általában a könnyed, finomabb alkotás jellemzi; egyes csontok vékonyak, több szervetlen részt, ezek közt még kovasavat is tartalmaznak, igy tehát sokkal szilárdabbak, mint az emlősöké és kivévén a combcsontot, csontvelő helyett többnyire levegőt tartalmaznak (pneumaticitas), vagyis a M. csontváza légi életöknek megfelelően van szerkesztve. Ezenkivül az egyes csontok közt az összecsontosodás igen gyakori és még ott is, ahol más gerincesnél porc van, csont található. A csigolyák testei hátul homoruak, elől domboruak (opisthocoelicus), számuk 36-50 közt váltakozik. A nyakcsigolyák száma 10-15, sőt a gázlóknál és az úszóknál még több, p. a hattyunál 23; vagyis minél hosszabb valamely madár nyaka, annál több csigolya alkotja. A háti csigolyák felső tövisnyulványai, ágyék- és keresztcsigolyák egymással összecsontosodtak, csak a nyaki és a farki csigolyák szabadok és mozgékonyan függnek össze egymással, igy tehát tulajdonképen a madár gerincoszlop nyaki és farki részét tudja jól mozgatni. Nyakát p. repülés közben össze is tudja hajlítani, hogy ily módon a fej súlya közelebbessék a test súlypontjához. A farkcsigolyák (6-8) közül az utolsó függélyesen álló piramisalaku lemezt formál, amely az egyes kormánytollak támasztására való. A bordák száma változó. Az első pár álborda. Az egyes bordák hasi része is el van csontosodva és alkotják a szegybordacsontot (os costo-sternale), a háti részen pedig egyes horognyujtványok (processus uncinatus) találhatók s igy az egész mellkasnak sokkal nagyobb szilárdságot kölcsönöznek, mert a törzsnek a repülés alkalmával nemcsak a nagy légnyomás következtében kell erősebbnek lennie, hanem még azért is, hogy a mozgatott szárnyaknak szilárd támasza lehessen. Ennek megfelelően a szegycsontnak csak a csontos középső része van kifejlődve és ez is pajzsalaku és rendesen, kivévén a futókat, ahol lapos (platysternae, ratitae), vagy szegytarajjal (crista sternalis), ahonnan ered a tarajosmellü M. (Oxysternae vagy carinatae) elnevezés, van ellátva, hogy jól reája tapadhassanak a repülésre szolgáló izmok ( . pectoralis major és m. pectoralis minor, fehérhús). A taraj kifejlődése szoros összefüggésben áll az illető madár repülő képességével, amennyiben minél nagyobb a madár repülő tulajdonsága, annál hatalmasabb, annál nagyobb. A vllövet rendesen három csont alkotja. A lapocka vékony, sarlóalaku és hátrafelé görbült, elől összefügg a hollóorrcsonttal és a kulcscsonttal. A két kulcscsont elől összenő egymással és alkotja a sarkantyut v. a villacsontot (furcula); a jól kifejlődött hollóorrcsontok pedig a mellcsonttal függnek össze. A villacsont erőssége és két ágának görbülete az illető madár repülő képességével áll arányban és a szegytarajjal vagy szálagok, vagy ízület, vagy pedig összecsontosodás útján függ össze. Legerősebben van kifejlődve a nappali ragadozóknál, míg a futóknál a villacsont hiányzik és a kulcscsont csak a lapockának megfelelő nyujtványát teszik. A kivinél pedig a hollóorrcsontok hiányoznak. A mellső végtagok, melyek repülő szervekké, szárnyakká alakultak át, hasonlóan vannak szerkesztve, mint az emlősöké. A felkart egy, az alkart két (orsó és sing) csont alkotja. A singcsont erősebb, mint az orsócsont, mert reája tapadnak a másodrendü evezőtollak izmai. Leginkább eltér még a végrész, amely kevesebb számu csontból van összetéve és nem annyira szélességben, mint hosszuságban fejlődött ki, azért, hogy az elsőrendü evezőtollak izmainak tapadási helyül szolgálhasson. Különben csak két kéztő csontja van, melyek közül az egyik az orsó-, a másik a singcsonttal függ össze és egyedül a kazuárnál hiányoznak. A kézközépcsontok összenőnek egymással és rajta található a tövön az első, tetején pedig a második és a harmadik ujj. Az első ujj csak egy ujjpercből áll, a strucnál és a kacsánál azonban kettőből, a pinguinnél ellenben teljesen hiányzik. A második ujj a leghosszabb és 2-3 tagból áll, míg a harmadik ujjat csak egy ujjperc alkotja. A medenceöv elől rendesen - kivévén a strucot - nyitott, tehát a farízület hiányzik; a far- és az ülőcsontok lefelé és hátrafelé irányulvák, a csipőcsont pedig a keresztcsigolyákkal összecsontosodik (sinostosis sacroiliaca); ugy hogy az egész medence csak egy darab csontból állónak látszik.
A M. hátsó végtagjai nagyon különböznek a lábaktól. A combcsont rendesen igen rövid és közvetlenül a törzs mellett található. A lábszárt a sípcsont alkotja, a szárkapocscsontnak csak a felső része van, ez is durványos és vagy vele összenőtt, vagy pedig csak nyujtványt, karcnyujtványt képező. A lábtő- és lábközépcsontok egybeolvadtak és a hatalmas csüdet teszik (ostarso, metatarsus). E részt nevezik a közéletben hibásan lábszárnak, míg a lábszárt combnak, a combot pedig combja tövinek hivják. E csonttal összefüggnek azután a lábujjak, melyeknek száma 2-4. Az 1. ujj 2-, a 2. ujj 3-, a 3. ujj 3- és a 4. ujj 5-ujjpercből van alkotva. Az ötödik ujjmindig hiányzik. Legtőbbmadárnak 4, egyes úszó és gázló madárnak 3 (2. 3. 4. ujj), sőt az afrikai strucnak csak 2 (a 2. és 3.) ujja van. Az egyes ujjaknak ezen nagyobb ízeltsége teszi lehetővé, hogy a M. ujjaikat jobban be tudják hajlítani, mint az emlősök. Amadár lábának nagysága és alkata mindig az életmódtól függ, annak megfelelően az életmódhoz van szabva. A lébak alakja igen különböző és két fő csoportba, tollas és csupasz lábszáruak csoportjába oszthatók. Tollas lábszáruakhoz, midőn a lábszár egészen a csüdig tollas, tartozik: a) kapaszkodó láb, midőn a láb gyenge és mind a 4 ujj előre áll (kőszáli fecske); b) kúszó láb, midőn két ujj előre, két ujj pedig hátrafelé irányult, p. a harkály; c) hasadt láb, midőn az egymagasságból eredő ujjak közül 3 előre és 1 hátrafelé néz; a gyenge láb ujjai különben nincsenek v. csak igen gyenge hártyával összekötve, p. a galamb; d) ülő lábnak hivjuk az olyan lábat, melynek 4 ujja közül 3 ujj előre és 1 hátrafelé áll; az ujjak tövét hátya köti össze és a hátrafelé nyuló ujj rendesen magasabban áll (tyúk); e) ragadozó láb, hasonlít az előbbihez, csakhogy az erős ujjak vége hatalmas, sarlóformáju karmokkal ellátott, p. a baglyok és a sasok; f) járó láb, midőn a 4 ujju végtagnál 3 előre és 1 hátrafelé áll. Az előre álló ujjak közül a külső és a középső tövét hártya köti össze; g) lépdelő láb olyan 4 ujju láb, ahol 3 ujj előre és 1 hátrafelé néz, csakhogy a külső és a középső ujj felénél tul vanösszenőve, p. a jégmadár; h) vetélő ujju láb, midőn a 4 ujju végtagnál rendesen a külső ujj tetszés szerint előre vagy hátra tehető, p. a bagoly. - Csupasz lábszáruakhoz sorolják: a) a gázló láb, midőn a csüd többnyire hosszabb a madár törzsénél, az előre álló ujjak közül kettő v. mind a három tövükön v. félig hártyával vannak összekötve. A hátsó ujj hiányozhatik is; ilyen lábuk van a vizben és mocsárban keresgélő gémeknek, gólyáknak, szalonkáknak és más gázlóknak; b) úszóláb, midőn a csüd rövidebb a törzsnél és az ujjakat egészen összeköti a hártya, hogy ily módon a sík vizeken élő madarak (buvárok, kacsák stb.) a vizbenjól tudjanak úszni; ez ismét lehet valódi úszóláb (kacsa, lúd, hattyu stb.), midőn a 3 előre álló ujj van összekötve úszóhártyával, a hátrafelé álló ujj pedig szabad; evezőláb (pelikán, károkatona), midőn mind a négy ujjat összeköti a hártya, és hasadt láb, midőn az egyes ujjakat csak bőrlebeny veszi körül, p. a vöcsök. A M. meghatározásánál még fontos a középső ujjnak a csüd hosszával való összehasonlítása. Ha lábszáron levő tollak meg vannak hosszabbodva (némely ragadozó), akkor gatyás lábról beszélünk. A csüdöt szaruállományu boríték fedi, amelynek táblás v. pikkelyes kinézése szintén tekintetbe jön a határozásnál. A M. feje többnyire kicsiny, hogy a röpülésnél és az állásnál a test súlypontja nagyon előr ne eshessék. A koponya csontjai nagyon hamar összehőnek, igy köztük varratok nincsenek. A nyakszirtcsonton csak egy bütyök van, az ikcsonton már kifejlődve találjuk a török nyerget (sella turcica), a falcsontok inkább hátrafelé helyezvék, a két homlokcsont pedig igen nagy, a szemüreg falának nagy részét teszi. A könnycsontok igen jól vannak kifejlődve és némely nappali ragadozónál még szemüreg feletti csontok (ossa supraorbitalia) is előfordulnak. Az alsó állkapocs a négyszögcsonttal függ össze mozgékonyan a koponyával; a szájpad, a röp, a négyszögjárom és a járomcsontok helyzete, összefüggési módjuk változó és ezt némely buvár osztályozásijellegül is használja (schizo-, desmo-, dromaeo-, aegithognathae). Az alsó állkapocs, felső állkapocs és az áll közötti csontok a jelenleg élő M.-nál fogatlan, míg egyes kihaltaknál (lásd Fogas madarak) beékelt fogak voltak találhatók. E csontok azután megnyulva a szaruállománynyal bevonva együttvéve alkotják a madár csőrét, amelyen megkülönböztetjük a felső és az alsó kávát. A káváknak egymásfelé fordított szélei a csőr élét vagy szélét teszik. A csőr alakja és nagysága szoros összefüggésben van az illető madár táplálékával és táplálkozási módjával. Igy a ragadozóknál horgas, a magevőknél kúpos, a rovarevőknél áralaku, a fecskénél hasadt, mert a rovarokat levegőben fogja el stb. A felső káva szélén néha szaruállományu fog (némely ragadozó), vagy harántul álló szarulemezek (kacsa) találhatók. A két káva közt van a szájhasadék. Ha a felső káva tövén lágy és eltérő szinü hártya van, akkor viaszhártyáról beszélünk, rajta találhatók még v. a tövön, v. középen, v.néha a csúcs felé közel az orrlyukak, amelyek néha gödörben is (orrgödör) lehetnek elhelyezve. A felső káva felső szélét a csőr ormának hivjuk és ennek hossza, különösen valamely más testrész hosszával összehasonlítva, néha igen fontos fajmegkülönböztető jelleget ád. És végül a szakcsontnál a testből egy pár 2-3 tagból álló szarv nyulik ki, a testtel pedig mell felé a két pár drbból álló nyelvcsont, hátul pedig egy hegyesen végződő végrészszel (urohyale) függ össze.
Izomrendszer. A M. izomzata kifejlődött. Különösen a bőrizmok és a mellizmok erősek, amenynyiben ezeknek a röpüléskor részint az egyes tollak, részint pedig a szárnyaknak le- és felfelé vonása következtében igen nagy munkát kell kifejteniök. A bőr alatt igen kiterjedt vékony bőrizmok vannak, melyek a bőr összehúzásával a tollak felborzolását eszközlik. Továbbá majd minden csapótollnak 4-5 külön kis izma van, melyek segélyével a tollat minden irányban mozgthatja, a kacsányk p. 120 000 ilyen kis bőrizmocskája van együttvéve. A hátsó végtag izmai hosszu ínakban folytatódnak, melyek a csüdön végig haladva, az ujjakra tapadva azok hajlítását és feszítését eszközlik. Ha az állat térdét behajlítja, az ujjak is behajolnak, anélkül hogy a megfelelő izmok összehúzódnának. Ebből magyarázható, hogy az alvó madár nem esik le a fáról. A diaphragmát a tüdőizom helyettesíti, amely azonban még a mell- és hasüreg közt nem képez teljes válaszfalat. Különben az egyes izmoknak szerkezete, elhelyezése és elnevezése nagyjában megegyezik az emlősökével.
Idegrendszer és a külérzéki szervek. Többé-kevésbbé hasonlóan vannak kifejlődve, mint az emlősöknél. Igy az agy féltekéi nemcsak az előttük fekvő kis szaglási karélyokat, hanem még a közti- és a középagyat is fedik. A közti agyban pedig megjelennek már a látótelepek és a csíkolt testek, melyek a csúszóknál még nincsenek kifejlődve. Hasonlóan a középagyban is fellépnek az ikertestecsek és agyacst átmetszve, az életfát is előtünteti, de az agy felülete még teljesen sima, rajta tekeredvények nincsenek. A szem mozgatására szolgáló, különösen a szemtávoztató ideg igen erősen van kifejlődve a látás szervénél, az iris izomelemei csupa harántcsíkoltakból áll és a retina csapjainál azok belső-külső végükön gömbölyded, átlátszó, nagyon fénytörő, zsírnemü testecskék találhatók, melyek többnyire világos, narancssárga, rubinvörös szinüek, melyek állítólag a madár tollazatának a szinével lennének összefüggésben. A retinák központi gödre, kivévén a varjuféléket, ahol 1 és a sólymokat, ahol kivételesen 2 van, nincs. A szaruhártya igen domboru, az ínhártya mögött pedig 12-20 cserépzsindelyszerüen egymással összefüggő lemezekből álló csontgyűrü van, amelyhez némely madárnál még a látóideg belépésénél egy hátsó is csatlakozik.Az érhártya mellső felületén sok madárnál tapetum van, és kivévén a kivit, rajta a szem belsejébe növő, néha egészen a jéglencséig terjedő (gázlók) állítólag fény elnyelésére szolgáló ugynevezett fésü található. Nevezetes továbbá a Crampton-féle izom, mely a szemgyűrü mellső részére és az ínhártyára tapadván, összehúzódásával a szaruhártya domborulata csökken. A két szemhéjon kivül még külön pislogó hártyája is van, továbbá ennek külön mozgatására külön két izom, a négyszögü- és a piramisizom szolgál. A szemek különben rendesen a fej két oldalán vannak elhelyezve, csak baglyoknál vannak elől, ahol még sugarasan álló tollakkal is körül vannak véve. Ez a fátyol. Hallási szervök igen éles és sok tekintetben nagyságra még az emlősökét is felülmulja. Fülkagylójuk nincs, egyeseknél (fülesbagoly) tollakkal fedett billentyüszerü bőrredő helyettesíti. A külső hangjárat rövid, a dobüreg aránylag kicsi. A három hallási csont helyett csak egy, a kengyelnek megfelelő oszlopocska (columella) van. A három ívjárat igen nagy, a csiga nem csavarodott, hanem kigörbült és belül egy válaszfal két részre osztja. A szaglás szervénél a külső orr hiányzik. A három orrkagyló porcos és a tyúkoknál a középső, a verébalkatuaknál az alsó és a ragadozóknál a felső van legjobban kifejlődve. A mellső, azaz a külső orrlyukak helyzete a csőr felső káváján az egyes M.szerint változó. A tyúkoknál és a galamboknál külön porcos billentyükkel is elzárhatók; a keselyüknél és némely vizi madárnál pedig az orrsövény hiányzik, amidőn keresztülható orrlikakról beszélünk. Igen sok madárnál még külső orrmirigyek is vannak. A nyelv igen különböző. Többnyire egészen sima és vastag hámréteg borítja, szemölcsei csak edényburkokat tartalmaznak, másoknál ismét (galamb) még idegekkel is el vannak látva az egyes papillák és igy az ízlés székhelye tulajdonképen a szájpadlás, mert a nyelv más célokra, p. a táplálék megragadására, a hang módosítására stb. szolgál. A nyelv végét, mely szaru-állománynyal van bevonva, pipnek hivják.
Zsigerszervek. A M. legnagyobb része mag- vagy rovarevő.Az eledelt többnyire egészben, nyállal alig keverve nyelik, épp azért táplálócsövük szerkezete is ez életmódnak megfelelőenalakult. Igy nyálmirigyeik kicsinyek v. ha erősen is ki vannak fejlődve, ugy egészen más célra, p. a fecskénél a fészek építésénél a sár összetapasztására szolgál. A nyelőcső kitágult csövet formál, és alsó részében gyakran a lenyelt, különösen magból álló táplálék megpuhítására szolgáló begyet (l. o.) formál. A begy után következő gyomor (l. o.) gyakran két részből áll, u. m. az elő- v. mirigyes gyomor- és a valódi izmos gyomor- v. a zuzából. A zuza különösen a magevőknél van jól kifejlődve és vastagfalu kemény hártyával van bélelve, s az eledel összezúzására való. Hogy a magvakat még jobban tudják összezúzni, apró kavicsokat is nyelnek le a M. A vékonybél hosszu, vakbél mindig kettős és a végbél kloakába nyilik. A máj- és a hasnyálmirigyek jól kifejlődtek. A máj rendesen két fő lebenyre, jobb- és balra oszlik. A jobb többnyire kétszer-háromszor oly nagy, mint a bal és mindegyik gyakran még apróbb lebenykékre is oszlik. Az epehólyag a galamboknál, papagájoknál, kolibriknál, a kakuknál és a strucnál hiányzik. A hasnyálmirigy valamennyi gerincesek közt a M.-nál legnagyobb, legtöbbnyire két, ritkán 1 vagy 3 karélyu és többnyire 2-3 vezetékkel nyilik a vékonybélbe. Az egész táplálócső hossza és szerkezete különben a táplálék minőségétől függ. Piros, meleg vérüek. A test hőmérséklete valamennyi állat közt a legnagyobb, a kakasnál p. 41°C. Szines vérsejtjeik kicsinyek, elliptikus formájuak és magtartalmuak. Vérkeringésök és szivöknek szerkezete különben az emlős állatokéhoz hasonlít, csakhogy a szivben a tricuspidalis billentyüt hártyás billentyü helyettesíti és aorta-ívük jobboldali. Érverésük az intenzivebb lélekzésüknél fogva sokkal élénkebb és gyorsabb, mint az emlősöké. Lélekzési szervük a tüdő, mely azonbannem fekszik szabadon a mellüregben, mint az emlősöknél, hanem hátsó része egészen a gerincoszlophoz tapadva, mintegy a bordák közé be van ékelve, ugy hogy a tüdőt kivéve, rajta a bordák okozta mélyedéseket mindig fel lehet ismerni. A jobb és a bal tüdőfél egyes karélyokra sohasem esik szét, felületén azután kisebb lyukak találhatók, amelyeken át azután a levegő a testüregbe és a testüreggel is összeköttetésben levő léghólyagokba, továbbá a velőtlen csontokba is behatolhat és ily módon a madár testsúlyát nagy mértékben csökkentheti, ami ismét a repülést segíti elő, sőt egyes esetekben (kondor) e levegő alkalmasint még a magasban tartalékul is szolgál. A légcső gyakran a nyaknál is hosszabb és azért lefutásában hurkot képez, amely v. a bőr alatt a mellen (süketfajd, némely fácán), v. pedig a szegytarajban (daru, hattyu) található. A légcső egyes porcos gyűrüi gyakran el is csontosodnak és az emlősökkel ellentétben teljes gyűrük. Kettős gégefőjük van, egy felső (larynx) és egy alsó (syrinx), amely utóbbi a hörgöknél található s gyakran külön izmokkal ellátva, a M. éneklő készülékét teszi. A fekete-vörös vesék nagyok és mélyen bent feküsznek a medence felső részeiben, ugy hogy egészben való kivételük igen nehéz. Gyakran harántbarázdák következtében mindegyik fél 3-3 lebenyre oszlik. Húgyhólyagjuk nincs, a húgyvezetékek a kloaka hátsó részeibe nyilnak. A húgyot fehéres pép alakjában ürítik ki. Hasonlóan a kloaka hátsó részén nyilik a Bursa Fabricii nevü mirigy, melynek jelentőségével még nincsenek tisztában, alkalmasint a fiatal korban szerepelnek. Az ivarszervek a csúszókéhoz hasonlítanak. A herék kicsikék és bent feküsznek a vesék előtt; a mellékherék alig vannak kifejlődve és a belőlük eredő ondóvezetékek a húgyvezetékek külső oldalán, azok mellett haladnak és a kloaka hátsó részén levő két piramisalaku papillában nyilnak. Himvesszőjük nincs, csak egyeseknél (nagyobb ragadozó és vizimadaraknál, kacsa, lud, hattyu, továbbá struc) fordul elő. A nőivarszervnél a jobboldali petefészek mindig visszafejlődik, habár a madár-embriónál még mind a két petefészek feltalálható.
Szaporodás, életmód, elterjedés. A M. petékútján szaporodnak. Petéiket közönségesen tojásoknak hivják. Az egyes peték igen nagyok és sok szikanyagot tartalmaznak. A futó M.-é aránylag sokkal nagyobb, mint a repülőké (l. Tojás). A M. párzási és költési ideje rendesen tavaszszal van. A hideg és mérsékelt égöv alatt többnyire csak egyszer, a melegebb vidékeken pedig, különösen a kisebb éneklő M., évenkint többször is költhetnek. Egyszerre több tojást költenek ki: a tojások száma azonban a fajok szerint változó. A nagy M. aránylag többet (a struc 12-20), a kisebbek (a kolibri 2-3) rendesen kevesebbet költenek ki. Tojásaik számára gyakran mesterifészket (l. Fészek) készítenek és tojásaikat rendesen testök melege által, az egyes fajok szerint különböző idő alatt költik ki. (l. Költés). Nem átalakulók. Ha a kicsikék kikelve azonnal eledel után nézhetnek és nem szorulnak szülőik támogatására, akkor fészekhagyóknak neveztetnek, ellenben ha gyámoltalanok, akkor szülőiknek táplálniok kell őket s akkor fészeklakóknak hivatnak.
A M. életmódja igen változó. A fészeképítés, valamint a költés ideje alatt igen élénkek, ekkor harsan meg rendesen a himek versenyző dala, amely kizárólag csakis a M. tulajdona. A fiókák felnevelésével többnyire a dal is elnémul és kezdetét veszi a vedlés és azután mindazon M.-nak, melyek a táplálék hiánya vagy megszerzés nehézsége folytán a hidegebb időszak alkalmával létrejött melegveszteséget pótolni nem tudják - vándorlása (l. o.). És aszerint, mint megmaradnak vagy meg nem maradnak a M. szülőföldjükön, lehetnek: költözködő, átvonuló, helyenként áttelelő, északi költözködő, meghonosított, helyet változtató, kóborló, rendkivüli kóborló, vendég, vándor, ritkán fészkelő és állandó M. Az állatvilág legmozgékonyabb tagjai, amelyek földünk minden lakható részén találhatók. A fajok száma a sarkok felé gyérül, legszámosabbak az egyenlítő vidékein, de észak felé azután a fajok számát az egyének sokasága pótolja. A jelenleg élő madárfajok száma Sclater szerint az 1880. közzé tett összeállítása szerint 10 139, amelyek közül több mint a fele, 5700, a verébalkatuakra esik. Gray szerint 1871. 11 162, Wallace szerint 1876-ban 10 200 és Brehm szerint csak 9000 faj ismeretes. Hazánkban Frivaldszky János kimutatása szerint 325 fajnak biztos előfordulása van megállapítva. Ezenkivül ismeretes még vagy 200 fosszil madármaradvány, amelyek jobbára a tercier korszakban a felső krétarétegben fordultak elő. Egyike a legrégibb alakoknak az archeopteryx (l. o.).
Felosztás. Az összes M.-at négy alosztályra oszthatni, u. m. A) fogas M. (Odontognathae, Odontornithes), amelyek kihalt ősvilági M., jellemző madárcsontvázzal, tarajnéküli mellcsonttal, rövid farkkal és fogas állkapcsokkal, p. Hesperornis, Ichtyornis. B) Gyikfarku M. kihalt ősvilági tollas M., beékelt fogakkal és gyikidomu, 20 csigolyából álló farkkal, mely fark két sor hosszu tollal volt szegélyezve, p. Archaeopteryx. C) Lapos mellüek (Platysternae, Rafitae), jelentékeny nagyságu tollas M., tarajnélküli lapos mellel, durványos szárnyakkal. Ide tartozik egyedül a futók (Cursores) rendje. D) Tarajos mellüek (Carinatae,Oxysternae), tarajos mellel, rendesen jól kifejlődött szárnyakkal, különbözőképpen módosult fognélküli csőrrel és lábakkal. Felosztattatnak 7 rendre, u. m.: úszók (Natatores), gázlók (Grallatores), tyúkok (Gallinaceae), galambok (Columbinae), verébalkatuak (Passerinae), kúszók (Scamores) és ragadozók (Raptatores).
A hazai madártan ismertetése. Azon buvárokat, kik a M.-kal tudományosan foglalkoznak, általában ornitologusoknak hivják és magát a madártant ornitologiának. Nem számítva Magyar Lászlót (Ladislaus Ungarus), ki Nagy Lajos korában latin nyelven irt a solymászatról, a legelső nagyobb munka az 1653. Utrechtben megjelent Apáczai Csere János Encyclopaedia címü műve,amit azonban benne ir, azt nem saját kutatásain, hanem az akkori kor szelleméhez hiven, csodaszerü és babonás dolgokkal keverve, mások nyomán adja. Ugyanabban az évszázadban, 1690. Francius Farkas Historia animalium sacra címü munkáját Egy jeles vadkert stb. cím alatt Miskolczi Gáspár fordította le, mely 1702. és a második kiadása 1769. jelent meg. Munkája, dacára annak, hogy erkölcsi és bibliai képekkel tele van, mégis sok tekintetben, különösen nyelvészeti szempontból véve, igen érdekes. 1727-ben Marsigli Danubius-Pannonico-Mysicus c. alatt kiadott tudományos munkának 5. kötetében a vizi M.-at tárgyalja irásban és képben. 59 faj gázló és úszó madarat ismertetett, ezek közül 15-nek még fészkét és tojásait is leirta és már a kettős nomenklaturát is alkalmazta helyenkint. Kramer 1735. irja, hogy Tatán olyan tyúkok mutatkoztak, amelyek csupán hártyával borított tojásokat tojnak, azokat mindamellett mégis kiköltik. 1749. Schmidhauer András ismét De institutione ac venatu falcorum cím alatt a sólymászatról irt; 1773. a pápai származásu Csermák László Gröningenben kiadott Dissertatio inauguralis medica de respiratione volucrum címü munkájában már a pneumatikus csontok létezésére is reá mutat. 1777. pedig Benkő József Transsylvania címü nagy munkájában a M.-at Linné rendszere szerint adja és általában munkája rendszeres alapokon nyugszik. Nemsokára 1780-ban Molnár János Physiologicon complexum Historiae Naturalis animalium c. munkája látott napvilágot, melyben magyar, német és francia nomenklaturával és versekben Linné és Plinius rendszerét tárgyalja. Ugyanebben az időben Rassinai Huszti Zachariástól Der ungarische Trappe és Pillertől 1783. Iter per Poseganum stb. jelent meg. Ezen kisebb és nagyobb jelentőségü munkák után végre 1693-97. az éles eszü jezsuita, Grossinger János alapvető munkája (Universa Historia physica regni Hungariae secundum tria regna naturae di gesta) második kötetében, majd 500 oldalon tárgyalja az Ornithologia sive historia avium Hungariaet. Terjedelmes, még pedig magyar, német és szláv nyelvü népies elnevezések gyüjtése, nagy értékü megfigyelései sok tekintetben igen figyelemre és bámulatra méltók. Ezenközben egymásután több kiváló és részben a magyar ornisra nézve alapvető munkák jelentek meg Kralovánszky Andrástól (Naturalis historiae compendium 1795), Schönbauer Józseftől (Conspectus Ornithologie hungaricae, 1795, melyben 6 családba tartozó 270 madárfajt sorol fel), Gáti Istvántól (első magyar természetrajzi munka A természet historiája, melyben az ásványoknak, plántáknak és állatoknak három világa stb. legelőször magyar nyelven adatik, Pozsonyban 1795), Földi János (Természeti historia a Linné systemája szerint, első csomó az állatok országa, 1801), Markovics Nep. János (hypomnemata de migratione avium 1802), Schönbauer Vince (Icones et descriptiones partim rariorum venustissimum avium Hungariae, 1806), és végül Leonhárd Józseftől (Systematica mammalium ac avium transsylvanicarum enumeratio, Nagyszeben 1812). Ezen munkákkal bevégződik a magyar ornitologia első szaka, és Petényi (l. o.) János Salamonnak (1799-1855) felléptével új korszak veszi kezdetét, amelynek mozgalmai Magyarország tudományos szellemére is nagy hatással voltak. Petényi halála után különösen Herman (l. o.) Ottó fejt ki kiváló nagy tevékenységet a magyar ornitologia terén és szerez tiszteletet és becsülést a külföld előtt a magyar természettudományoknak. Herman mellett még kiváló érdemeket szereztek Madarász Gyula dr., a nemzeti muzeum őre, Chernel István, Lovassy Sándor, Csató János, Lakatos Károly stb., kik szintén önálló megfigyelések alapján készült dolgozataik alapján nem csekély mértékben hozzájárultak a hazai ornis felvirágoztatásához. Végül még felemlíthetem, hogy a II. nemzetközi ornitologiai kongresszus 1891. nagyszámu külföldi tudósok jelenlétében Budapesten tartatott meg.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT