Kvassay-

Teljes szövegű keresés

Kvassay- (kvassói és brogyáni) család, egy Kwasow nevü lengyelországi nemes lovagtól származtatja le magát, ki 1150 körül Magyarországon, a mostani Trencsén vármegyében telepedett le, ahol a Vág vidékén meredek sziklákon egy róla elnevezett váracsot épített, melynek nyomai még ma is láthatók. Ennek utódai, régi családi hagyomány szerint: Dimitrew (Demeter) 1285. Trencséni Csák Máté párthive s Desiszlaw (Dezső) Stibor vajdarokona s 1396. beckói várnagy volt; Péter (nobilis Petrus de Kwasow) pedig, egy 1404 november 11. kelt okmányban, mint Kwasow (Kvassó) ura van említve. Ennek utóda, állítólag dédunokája, Kwasow Miklós, II. Lajos király udvarnoka, 1526. Mohácsnál esett el. A család, mely ezután Kwassovszky, majd Kvassóy név alatt fordul elő, a mostani nevét csak később vette fel, s ősi nemességét, királyi donációk alkalmával, Zsigmond s Rudolf, ez utóbbi 1604 okt. 28. megerősítették. K. István, ki első használta a K. nevet, 1665. Kvassóról Brogyánba (Bars) költözött, melynek, valamint idővel a vele szomszédos több helységnek birtokába a Brogyáni és gróf Forgách, később a rokon Mailáth és gróf Hunyady családok révén jutott. A család tagjai közül említendők még: István, az előbbi fia, 1687. itélőmester és alnádor; József, 1770. helytartótanácsos és altárnokmester s 1776 febr. 11. kelt kinevezési oklevél szerint, Máramaros vármegye főispánja. László, 1741. Bars vármegye alispánja és országgyülési követe, 1760. királyi tanácsos, királyi táblai ülnök és alországbiró.
1. K. Ede, szépirodalmi iró és hirlapiró, szül. Pesten 1845 febr. 15. Gyermekéveit nagyszüleinek, K. Mihálynak, s szlavniczai és bajnai Sándor Erzsébetnek brogyáni (Bars) fényes kastélyában töltötte, hol a család nagyúri háztartást folytatott. Midőn e kastély a hozzátartozó birtokokkal a K. testvérek után Elimar oldenburgi herceg tulajdonába ment át, K. anyjának, nagybélici Birly Flórának bélici birtokára, később anyai nagyatyja, Birly dr. Királyi tanácsos házába került Pestre, hol a kegyesrendiek gimnáziumában végezte az alsóbb 4 osztályt, azután a kassai katonai felső nevelőintézetbe, majd a felső-ausztriai ennsi lovassági iskolába lépett. Nemsokára huszártisztté kinevezése után azonban gyönge szemei miatt búcsut kellett vennie a katonai pályától, melyet később a köztetszéssel fogadott Cs. kir. novellákkal és Egy világfi albumában tett emlékezetessé, és az érettségi vizsgálat pótlólagos letétele után a jogi tanulmányokat végezte a pesti egyetemen. Mint első éves jogász (1863-64.) az akkori lengyel fölkeléshez akart csatlakozni, családja azonban, hogy az az időbeli politikai viszonyok közt baja ne essék, Esztergomba küldte, hol rokona, gróf Nyáry katonok közbenjárására fél évig a teologiát hallgatta. Pestre visszatérvén, buzgón működött az irodalom és a hirlapirás terén, szerepelt a főuri világ és az irói körök társadalmi mozgalmaiban, - mint később a 70-es években is, - s neve mindinkább ismertté lett, ugy hogy mint harmadéves joghallgatót Nyitra vmegye tiszteletbeli aljegyzőjévé, s mint negyedévest Hont vmegye tiszteletbeli főjegyzőjévé nevezték ki, rendszeresen azonban ez utóbbi vármegyében sohasem működött. Hosszabb külföldi utjáról hazatérvén, 1867. az alkotmány helyreállítása után Nyitrára költözött, hol két évig mint megyei aljegyző idejét a hivatali és irodalmi munkásság közt osztotta meg; mig 1869. a miniszterelnökségben elnöki fogalmazó, majd titkár lett, közvetlenül Andrássy gróf, illetőleg Lónyai gróf kormányelnökök személye mellett. Később mint osztálytanácsost a földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztériumhoz helyezték át, hol egy ideig az elnöki, majd a belkereskedelmi, legutóbb az iparszabadalmi ügyosztályt a különvált kereskedelemügyi minisztériumban vezette, mig megújult szembaja miatt, mely több évig az irodalmi működéstől is visszatartotta, 1893. saját, ismételt kérelmére nyugalomba vonult. Időközben 1880. a Petőfi-társaság egyhangulag rendes tagjává választotta, 1883-ban pedig a kamarási méltóságot nyerte. Irodalmi hajlamai már gimnázista korában nyilvánultak, verseket s apró szindarabokat irogatva. Az irodalomba első éves joghallgató korában Vadnay Károly vezette be, kinek Szerdahelyi Kálmánnal szerkesztett Szinházi Látcső c. lapjába, majd a Fővárosi Lapok-ba számos kisebb-nagyobb elbeszélést irt. A 60-as és 70-es években rendes dolgozótársa volt több más lapnak is (Magyarország, Pesti Napló stb.) és számos publicisztikai, kereskedelmi szakbeli, főleg pedig tárcacikkeket irt. Legnagyobb sikerrel a szépirodalmat művelte, s újabb regény- és novellairóink közt előkelő helyet vívott ki magának. Önállóan megjelent művei: Rövid éjek, rövid álmok, novellák (Pest 1866), az 1863-64-iki lengyel szabadságharc epizódjaival; Tankréd lovag meséi, elbeszélések (Pest 1869); Ahol az ember kezdődik, regény (2 kötet, Pest 1870); e műben a magyar főuri világot rajzolja divatos léhaságaival, úrhatnám parazitáival és fertálymágnásaival együtt, gúnyosan szinezett tanulmányfői nagy feltünést keltettek. Egy világfi albuma, rajzok stb. (1876); Megtörték egymást, elbeszélés (Budapest 1868, 1869, 1881, 1882); e műve először a Fővárosi Lapokban jelent meg 1868., s még további három kiadása van, legutóbb Aigner Lajos Magyar könyvesházában; élénk hűséggel rajzolt háttere az 1859-1860-iki olasz szabadságharc a magyar légió szereplésével. A vármegye szava, a regény, a Petőfi-társaság kiadása (1884); az előbbi mellett K. legjobb műve, mely egy komoly szerelmi történet keretében az 1860-iki rövid tartamu alkotmányos érát festi sok lélekkel és helyenként erős szatirával; hűsége és elevensége miatt korrajzi becse van. Irt K. több vigjátékot is, melyek közül az Egy Nimród baklövése címüt a pesti nemzeti szinházban 1866. adták elő. Német nyelven megjelent A kollega eszményképe c. elbeszélése (Das Ideal meines Kollegen c. Silberstein Ötvös Adolf fordította 1870). Általában K. tartalmas, gondos és szellemes iró, különösen szerencsés mint elbeszélő, aki gyakran megkapó drámai erőt tud kifejteni; specialitása a társadalmi állapotok és alakok eredeti megfigyeléseken alapuló rajza, kivált a főuri körök életét mai elbeszélőink közt a legtöbb hivatással rajzolja.
2. K. Edéné, családi néven Szentpéteri Kun Melanie, irónő, szül. Pesten 1864 dec. 9., megh. veresegyházi birtokán (Pest) 1884 szept. 23. Fiatal gyermekasszony létére, szépség, szeretetreméltóság, vagyon és előkelő társadalmi állás birtokában, folytonos irodalmi munkában töltötte idejét. Irt két nagyobb regényt: Sötét pontok (2 kötet, Budapest 1884, előbb a Pesti Napló tárcájában jelent meg 1883 végén), A sors kegyencei (3 köt., Budapest 1884). Irt ezenkivül számos kisebb-nagyobb elbeszélést csaknem valamennyi fővárosi és sok vidéki lapba. Egy hosszabb elbeszélése Soha címmel az Egyetértésben (1884 ápr.) jelent meg. A közönség érdekkel olvasta s a kritika is elismeréssel fogadta érdekes leleményü műveit, melyekben az izzó, néhol igen merész képzelet s kivált az élénk, szines leirások bája kárpótol az élettapasztalat hiányaiért. Általánosan irodalmi csodagyermeknek nevezték. A megfeszített szellemi munka azonban tönkre tette idegzetét. Még halálos ágyán is dolgozott és jegyezgetett, és a Csak egy rózsa volt címü elbeszélésének közlését a Nemzet épp azon időben kezdte meg, midőn már a ravatalon feküdt. V. ö. Beöthy Zsolt meleghangu nekrologját (Fővárosi Lapok 1884 szept.); Arcképe, férjeével együtt: Ország-Világ, 1884.
3. K. Ferenc, K. Ede atyja szül. Brogyánban (Bars) 1810 jul. 24., meghalt Kolozsvárt 1875 márc. 25. Földbirtokos és egy ideig főszolgabiró. Az 1848-49-iki szabadságharc után, mely alatt nemzetőrtiszt volt, 8 évnél tovább tartózkodott Angliában és Amerikában. Visszautaztában hajótörést szenvedett, de megmenekült. Ő volt egyik úttörője a magyar borok megismertetésének a külfölddel és távolabbi világrészekkel. Külföldön való tartózkodása alatt ismerkedett meg Ruspoli herceggel, ki gróf Esterházy-leányt birt feleségül. Ez felkérte K.-t az erdélyi Esterházy-féle birtokok ügyének rendezésére. Irodalmi téren is működött. Kisfaludy Sándor Himfy szerelmének számos dalát, Vörösmarty és Petőfi néhány hazafias költeményét s Grillparzer Ahnfrau tragédiáját angolra fordította.
4. K. István, szül. 1854 ápr. 5. Tanulmányait Budán és Bécsben a keleti akadémián végezte. 1880. konzuli növendék és már 1881. alkonzul és a sarajevói kormányzó elnöki titkára. 1884. osztrák-magyar konzul s két éven át helyettes főkonzul Konstantinápolyban. 1891. miniszteri tanácsosnak és helyettes kormányzónak nevezték ki a magyar tengerparti és tengerészeti hatósághoz Fiuméban. 1895. a kereskedelmi minisztériumban szakosztályfőnök lett.
5. K. Jenő, kiváló mérnök, szül. Budán 1850 jul. 5. A középiskolát 1870. Győrött, a műegyetemet 1874. Budapesten végezte, hol mérnöki oklevéllel egyenértékü abszolutoriumot nyert. A gazdasági ismeretek megszerzése végett az 1874-1875. tanévben mint ösztöndíjas mérnök a magyar-óvári gazdasági akadémiát hallgatta. 1875. okt. állami ösztöndíjjal külföldi tanulmányútra ment. Beutazta Bajorországot, Württemberget, Badent, Elzász-Lotaringiát, Svájc egy részét, Franciaország nyugati, közép és déli részét, majd Piemonton és Lombardián át, 1876 őszén tért haza. Ez útjában megismerkedett a kor leghiresebb vizimérnökeivel és főként a talaj megjavításának különböző módjait tanulmányozta. Működését a temesvári Begacsatorna-hivatalnál kezdte meg, majd 1878 jan. 2. kulturmérnöknek nevezték ki. Ez állásában szervezte az országos kulturmérnöki hivatalt, melynek élére 1880 jan. 20. állították. 1884. miniszteri osztálytanácsossá lépett elő s mint ilyen kiváló részt vett az 1885. XXIII. t.-c. megalkotásában; főként az ő liberális gondolkodásának érdeme, hogy a vizjogi törvény a folyóvizeket köztulajdonná tette. 1885. a III. osztályu vaskorona-rendet kapta. 1890. az újonan szervezett országos vizépítészeti és talajjavító hivatal főnökévé tették. 1892. a miniszteri tanácsosi címet és jelleget kapta, majd 1894. valóságos miniszteri tanácsos lett. Működése a hazai földmívelésügy és folyószabályozás új korszakát jelöli. Főereje a műszaki elvek és irányok biztos kijelölésében s ama törhetetlen kitartásban van, melylyel ez elveket diadalra juttatja. A mérnöki gyakorlat s adminisztráció mellett kiváló irodalmi tevékenységet fejtett ki. 1879. Mezőgazdasági vizműtaná-val elnyerte a magyar tud. akadémia 3000 frtos Fáy-féle pályadíját. Könyve az akadémiai jelentés szerint «berendezésére és előadására nézve egyaránt kitünő, abszolut becsü munka, mely európai szinvonalon áll». 1888. Csekély esésü folyók szabályozása munkájával ismételten akadémiai pályadíjat (1000 frt) nyert. További önállóan megjelent munkái: A műegyetem (1874); Vizeinkről (1875); Rétmívelés (1877); Note sur le moulinet de Woltmann (1877); Über Natron- und Székboden (1880); Kommentár a vizjogi törvényhez (1886); A Tiszavölgy szabályozásáról (1888); Emlékirat vizszabályozásaink ügyében (1888). Ezenkivül számos cikke és értekezése jelent meg a bel- és külföldi lapokban és folyóiratokban. A földmivelésügyi minisztérium Vizügyi Közlemények címü kiadványa is az ő érdeme. Lefordította De la Grené francia mérnöknek a belhajózásról irt alapvető nagy munkáját: Hajózás a szárazföldi vizeken (1885-88).
6. K. László, országgyülési képviselő, szül. Kvassón (Trencsén) 1834 május 6. Tanulmányait Zsolnán és Trencsénben, a jogot a budapesti egyetemen végezte, ahol ügyvédi oklevelet is nyert. Trencsén vármegye közéletében mint a törvényhatósági bizottság tagja, jelentékeny részt vett. 1867-ben a kiszuca-újhely-várnai kerület országgyülési képviselőjévé választotta, mely kerületet három országgyülésen át (1876-ig) képviselte, amikor is betegeskedése miatt a politikai közélettől egészen visszavonult. K. jelenleg nyitravármegyei nagybélici birtokán él.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT