Krisztus-képek,
Krisztus-képek, legelőször a II. sz.-ban merülnek föl egy gnosztikus eretnek-felekezetben. Krisztusnak eredeti arcképe nem létezik; az egyházatyák majd visszataszítónak (Ján. 52, 13; 53, 1, 3, 12), majd ideálisan szépnek tartották őt. A Konstantin előtti időkben allegorikus alakokban (pásztor, hal, bárány) ábrázolták Krisztust; a II. sz.-ban idális szépségü ifjunak festették, de már a IV. sz.-ban realisztikusabb felfogással rajzolták, s ettől kezdve méltóságteljes, komoly alak maradt. A VIII. sz. közepe felé Damaszkusi János, állítólag hiteles régi források alapján, ilyen képet adott Krisztusról: termete magas, íves szemöldei összeérnek, szemei szépek, orra rendes és szabályos, haja göndör, szakálla fekete, arcszine kissé sárgás, mint anyjáé stb. A középkorban Krisztus alakját még ünnepélyesebbé, méltóságosabbá igyekeztek tenni: a művészek ihletét a világ urának eszménye dominálta; ellenben a renaissance (XV. sz.) ezt a rideg komolyságot gyöngedébbé tette, anélkül, hogy az alak fönségét ezáltal csökkentette volna. A klasszikus művészet legszebb Krisztus-képeit a renaissance-korban festették; hirsek a Leonoardo (Az utolsó vacsora), Rafael (Krisztus sírbatétele) Krisztus képei, továbbá a magyar eredetü Dürer Krisztus-feje a töviskoszoruval és Tiziano számos tanulmányfeje (részben kartonokon is). A későbbi korban Guido Reni és Carracci (Ludovico) tünnek ki egyéni felfogással eszményített Krisztus-képeikkel. A plasztikus K. legszebbjeit szintén olaszok készítették; hires a Brunnelleschié (Crocefisso) a Sta Maria Novella-templomban Firenzében és a Michelangelo (Piéta) vatikáni csoportozata; az újabb szobrászok közt Thordwaldsen és Dannecker mintáztak szép Krisztus-fejeket. Az újabb festők közül a német Hoffmann és Gotthard fölött messze kimaraslik Munkácsy (Krisztus Pilátus előtt. Krisztus keresztrefeszítése, Krisztus a keresztfán), kinek koncepcióiban a realisztikus erő a gyöngéd finomsággal egyesül.
