Kaláka
Kaláka. Magyarországszerte, de kivált Erdélyben s itt is főkép a székelység közt elterjedt szokás, amely abban áll, hogy «az arra való meghivás után az atyafiak, szomszédok, sőt az egész falu, valakinek egyszerre, minden fizetés nélkül dolgozni mentek s ugy a meghivó dolgát egyszerre végezték. Ezen K.-k a gazdasági szakosztályok szerint többfélék voltak: házfahordó, arató, kaszáló, gyüjtő, szántó, kendernyüvő, háztöltő, trágyázó, kőhordó s télben a nőknél fonó K.-k» (v. ö. Jankó J., kalotaszeg magyar népe 184. l.). A K.-ban végzett munkáért az illető, akin vele segítettek, az önként és sszivességből megjelent segítőmunkásokat megvendégeli. E vendégség rendesen tánccal jár (v. ö. Ipolyi, Magyar myth. 535.). E szokás a szlávságnál és a litvánoknál is megvan s neve is a szlávoktól való kölcsönvételre vall nálunk. Különben a primitiv gazdálkodás fokának egy általános, népközi jellemvonása, amelynek ma már gyérülő maradványai többnyire csak rendkivüli körülmények közt elevenülnek fel. Igy p. elemi csapások következtében szükségessé vált társas segítségadás (tűzvész, vagy árviz stb. utáni házépítés), időjárási viszonyok folytán kivánatos gyors betakarítás (p. szénagyüjtés stb.) alkalmával. Néhol a gyámoltalan özvegyek és árvák jószágát ily K. útján gondozzák és e szép szokás alakjában is él az ősi, kollektiv munkára való szövetkezés. A K.-k jó alkalmai egyúttal a mesemondásnak és a népdal-éneklésnek s más jellemző népéleti és népköltési hagyományos emlékek felelevenítésének. V. ö. Hunfalvy P., Magyarország Ethnographiája 252. old.
