Jellem
Jellem (karakter, görögből), általában valamely dolognak ama velős, állandó, bélyegző sajátossága, mely minden egyéb dologtól megkülönbözteti. A mi erre világot vet, jellemzőnek mondjuk. Mégis a magyarban inkább csak emberekre alkalmazzuk, élettelen dologra a hasonló (uj alkotásu) jelleg (jellemző) szóval élvén. Beszélünk ugyan egy korszaknak, tájéknak, irodalmi műnek jellemző vonásairól, de ezek összességét nem szoktuk J.-nek mondani, habár az irodalmi használat kezd erre hajlani. Az embernél is rendszerint nem véralkatának, tehetségének uralkodó vonásait nevezzük J.-nek, hanem leginkább akaratának (l. o.) minőségére alkalmazzuk. Csirája megvan a gyermekben, de az élet fejleszti, élet alatt értvén az összes behatásokat, melyek az akaratra teljes kifejlődésig hatnak. Ebben az értelemben minden embernek van J.-e, azaz meghatározott természetü akarata, azaz az akaratnak az egész belső élettel való meghatározott kapcslata. Mégis jellemtelennek mondjuk azt az embert, aki változékonynak, ingadozónak, megbizhatatlannak mutatkozik; de voltakép nem a rossz embert nevezzük jellemtelennek, hanem azt, kit mi jónak tartottunk, holott bebizonyult, hogy nem az. Egyrészt tehát lefoglaljuk a J. kifejezést a szilárd akaratu J.-re, másrészt pedig azt nevezzük jellemtelennek, kinek J.-ét nem ismertük, illetőlg félreismertük. A J. tudatos, ha akaratunkat tudatos elvek szerint kormányozzuk, ugy könnyebben óvjuk meg az ingadozás csábításai elől, innét a nagy szerep, melyet az elvek hűséges megóvása vagy hitehagyott megtagadása a J. kérdésében visz. A J. erkölcs is, ha ezek az elvek egyszersmind az erkölcsi ideálnak megfelelnek. De van erkölcstelen J. is, ha amaz elvek nem erkölcsösek és van tudattalan J. is, erkölcsös vagy erkölcstelen, ha az illető akaratának mivoltát nem tudta tudatos elvek formájába foglalni. A J. bizonyára nem változatlan; alakulsára befolyással van életünk tapasztalása, amely irányt, tartalmat ád neki. Sőt az élet későbbi folyásában is megváltozhatik, változik a korral, lassan, természetes uton, de változhatik gondolat- és érzelmi világunk valamely nagy forradalma folytán is. A nevelésnek nem volna értelme, ha a nevelő nem irányozhatná az akaratot lélektani és erkölcsi tekintetben, gyakorlat, szoktatás és értelmi és érzelmi világ céltudatos és erős kormányzása utján.
J., a művészi alkotás egyik főcélja a jelentős cselekmény megalkotása után. A J.-ben a művészet az embert, az ember eszményét, az emberi eszme szétágazó tipusait adja vissza. A J. leginkább a költészetben, itt pedig az époszban és drámában (l. o.) játszik főszerepet, de nagy jelentőségü a festészetben és szobrászatban is. A dráma a jellemnek etikai tartalmát teljesen kimeríti és az emberalkotásban egészen az egyéniség festésének látszatáig megy. A középerejü dráma sablonokat teremt és a J. különbségeit vagy maszkokra mint az olasz népdráma (l. Commedia dell'arte), vagy szerepkörökre (l. Dráma) szorítja. A J.-et sok poéta elhanyagolja és inkább a mesére, a cselekmény leleményességére fektet súlyt. Ez a mulandóbb faja a művészetnek. Másrészt a cselekményt jellemzés kedvéért hanyagolják el. Ezek maradandó, de kevésbé szórakoztató műveket alkotnak.
