Jelentés,
Jelentés, jelentéstan. A szóknak jelentéséről való tudomány csak a legujabb nyelvészetnek egyik föllendülő ága. A nyelvtan azelőtt a szónak csak alakjait tárgyalta, a J.-sel csak a retorika törődött, amennyiben megállapított bizonyos fordulatokat, trópusokat, melyek szerint a szók értelme módosulhat. Korunkban azonba, mikor a szófejtés módszeres tudománynyá fejlődött, természetesen mindig világosabbá lett, hogy a szók J.-e nemcsak retorikai célokra módosul, hanem hogy mindennapi beszédünk is tele van rég elfelejtett, elkoptatott trópusokkal, képekkel. A mai szófejtés, de az összehasonlító mitologia is, azonfelül az u. n. szinonimika tényleg folyvást kutatja és elemzi a szók J.-ét, sőt történtek már kisérletek a jelentéstannak rendszerezésére is, noha ezek még nem vezettek végérvényes eredményre. Legegyszerübb az a fölosztás, melyre a nyelv maga utal bennünket azáltal, hogy némely jelentésváltozásokat alakváltozással köt össze, másokat pedig nem. Ha p. az elvont fogalmat konkrét fogalommá, v. a konkrétot elvonttá módosítjuk e módosítást majdnem mindig képzővel jelöljük, teszem szép: szépség, nevetség: nevetséges. Ellenben ha p. valamely szónak J.-ét, a fogalomnak körét megszorítjuk, akkor nm alkalmazunk képzőt; ha a jószág szót nem értem mindennemü birtokomra, hanem csak nyájaimra, akkor is jószág marad, noha tartalma, a fogalomnak anyaga, alkotó részei, jegyei részben megváltoztak. Az egyiket alaki, amásikat anyagi jelentésváltozásnak mondhatjuk. Az alaki jelentéstan körében első és legfontosabb az ige és névszó közti különbség, s ugy aztán tovább a különféle igefajok s a névszók neveinek megkülönböztetése (. a Beszédrészek, továbbá az Igékről, Névszókról, Igeképzésról, Névszóképzésről szóló cikkeinket). Az alakiaknál sokkal bonyolódottabbak és szövevényesebbek az anyagi jelentésváltozások, melyet sokszor annyira mennek, hogy a szó eredeti J.-étől egészen elütő, sőt vele ellentétes értelmet vesz föl. Az anyagi jelentésváltozások két főosztályra oszlanak. Az elsőban a fogalomnak tartalma nagyobbrészt megmarad, csak egyes jegyekre nézve változik, amennyiben uj jegyekkel bővül, ugy hogy szükebbkörü fogalom lesz belőle, vagy viszont elveszt egy-egy jegyet, tehát általánosabb fogalommá válik. A második főosztály az átvitel, melyben a fogalomnak tartalma nagyobbrészt megváltozik, csak egyes jegyei maradnak meg. Az átvitelre vagy olyan képzettársulás ád alkalmat, mely a fogalmak hasonlóságán alapszik, v. pedig olyan, hogy a két fogalomnak vagy tárgynak akárminő más kapcsolatán vagy együtt való előfordulásán alapszik. A jelentésnek megszorítására nézve a legfőbb tényező az az állandó helyzet, melyben a beszélőknek egyes kisebb-nagyobb csopotjai élnek. Már maga a beszélőknek lakóhelye, a vidék, melyen megfigyeljük valamely szó használatát, nagy befolyással lesz ennek különösebb jelentéseire. A megszorításnál sokkal ritkább az általánosítás, de szintén elég gyakran kerül elő s elégtermészetes jelenség. A gyermek az ismert tárgyak nevével appercipiálja a hozzájok hasonló tárgyak képzetét; azért gyakran megesik, hogy a gyermek kiterjeszti a szó használatát olyan tárgyakra is, melyekre a köznyelv nem vonatkoztatja, p. karácsonyfának nevez minden fenyőfát stb. efféle. Az általánosításnál ismét sokkal közönségesebb a metafora, a hasonlósági átvitel, vagy képes beszéd, mely a nyelvnek költői elemét teszi. Mindnyájunk beszéde költészettel van tele. Csakhogy mig a költői és irodalmi nyelv nagyrészt szándékosan, céltudatosan alkalmazza ama költői elemet, a metaforát: a közbeszédben szándék nélkül, magától megterem. Az átvitelnek másik neme a metoimia, vagyis kapcsolati átvitel; mint neve mondja, a dolgoknak valami feltünő kapcsolatán alapszik, még pedig rendesen a különféle oksági viszonyokon, melyek a reális világnak és gondolkozásunknak tárgyait egymással összeköti. Ez a jelentésváltozás talán épp oly közönséges, mint a metafora, s legfelötlőbbek itt is természetesen az olyan esetek, melyekben a gyermeknyelv vagy a népnyelv eltér a köznyelvtől. Az Ormánságban a lent és a kendert rokkának mondják, sőt rokkaföldnek nevezik a kenderföldet. (Tud. Gyüjt. 1828, 2. füzet), tehát a fonó eszköz nevét átviszik a fonni való tárgyra. De számtalan metonimiát találunk a köznyelvben is, ámbár az állandó használat elkoptatja s elhomályosítja őket, épp ugy mint a metaforákat. Ismeretes p. az egész és rész névcseréje (melyet a retorika szinekdokénak nevez) s ennek különösen az a faja, mely a feltünő rész nevét az egészre alkalmazza. Igy használjuk a fő nevét az egész személy jelölésére és szegény feje a magyar nyelvszokás szerint a. m. a szegény ember v. asszony. - J. továbbá a hatósági kiküldött által a megbizatás tljeítéséről s eljárásának eredményéről a kiküldő hatóságnak tett előterjesztés.
