Japáni művészet.
Japáni művészet. A japáni nép művészeti járatossága és ízlése a keresztény időszámítás első századaiban a fejlettségnek még igen alacsony fokán volt. Ezt bizonyítják a többnyire ásatások révén napvilágra került művészeti termékek, melyek éppen oly esetlen formájuak és egyszerü diszüek, mint a műveltség kezdetén álló számos más nép készítményei. Igy p. agyagedényeik gömbölyded alakuak voltak, s vonalak, pontok v. ritkábban állati alakok diszítették; növényi diszítmény nem fordul elő rajtuk (l. Indiai művészet). Ázsiában a fejlettebb művészeti gyakorlat Indiából indult ki és kelet felé haladva Khinába, onnan Koreán át Japánba is elért. Ez a keresztény időszítás X-XI. században történt és ez időtől kezdve fejlődött ki a mai J. A művészetben több száz éven át Khina volt mestere és mintája a japáni népnek, amelynek bámulatos utánzási képesség, alkalmazásbeli ügyesség, de csekély önállóság és alkotó képesség a fő jellemvonása. Mesterét mindabban, amit tőle eltanult, jóval felülmulja. E tagadhatatlan tény utánzásbeli képességének, s annak az ügyességnek az eredménye, amelylyel mindent, amit lát, fölhasználni tud. A J. hideg számítással, szabatosan utánozza a természetet és a mellett szabadjára ereszti képzelme szeszélyes játékát. Ebből következik, hogy a J. termékeit a természetszerü szép iránt való élénk érzék mellett a szabálytalanság, aránytalanság, az u. n. groteszk iránti hajlam, a meglepően csapongó szeszélyesség, a szimmetriaellenesség, a bizarr fölfogás jellemzi. A nyugat-ázsiai és az aurópai népek művészetében vezérszerepet visz az építészet, a művészet többi ága hozzá alkalmazkodik; a kelet-ázsiai művészetben az építészet helyzete alárendelt, alkotásai tartóssággal nem biró faalkotmányok, s csak kivételesen birnak az emlékszerüség jellegével (l. Építészet). Miként az építészeti, ugy az iparművészeti művek arról tanuskodnak, hogy a J.-ben a szerkezeti érzék kevéssé van kifejlődve, de annál nagyobb a díszítményben való kedvtelés. A J. a diszítményül alkalmazott természeti tárgyak: a növények, madarak, rovarok, hüllők, négylábu állatok u. m. a majom, a nyul, a patkány stb., a felhők, hegyek, sziklák, tájak természetszerü utánzásában bámulatos járatosságu. A rajz szabatos, éles, határozott, kifejezés és mozdulat tekintetében hűen visszaadja a valóságot; e sajátságaival, valamint gyöngéd és könnyed kimunkáltságával megragadja a szemlélőt. Ebben rejlik a J.-nek egyik vonzó ereje. A síkdiszítményben a görbe vonalu elemek fölött az egyenes vonaluak uralkodnak. Az utóbbiak közt előfordul a meander, a kampós kereszt (szvasztika), a gammadion, s egyéb geometriai alakok. A J. részletesebb történetét maguk a japánok sem ismerik; fejlődésének kezdete a Kr. u. X-XI. sz.-ba esik, virágzásának kora a XVII. sz. elejétől, a XIX. sz. közepéig tart. A J. első sorban a vallás szolgálatában állott és azért Buddha templomai és kolostorai számára készültek a legkiválóbb művek. A XVII. sz.-tól kezdve a vallás mellett a nemesség is hathatós ápolója a J.-nek. A J. több ízben éreztette hatását az európai művészettel. A XVI. sz. előtti hatás eddig ismeretlen, nem lehet azonban kétséges, hogy már akkor számos japáni készítmény jutott Európába részint tengeri, részint szárazföldi uton. A XVI. sz.-ban a portugál hittérítési vállalatok révén ismerkedett meg Európa a japáni művészettel, a nélkül azonban, hogy ez szembetünő hatást gyakorolt volna az európai művészetre. A XVII. sz. elejétől kezdve Hollandia, a XIX. sz.-ban ismét a különböző kiállítások révén érvényesült a J. hatása, s az európai díszítményt több tekintetben megtermékenyíté s az iparművészet egyes ágainak (keramika) váratlan fölvirágzását idézte elő.
