Jancu
Jancu (ejtsd: -ku) Ábrahám (Avramu Jancu), «az erdélyi havasok királya», az 1848-49. évi oláh lázadás vezére, szül. Felső-Vidrán 1824., hol atyja jómódu csebres móc volt. Elemi iskolába Abrudbányán és Zalatnán, gimnáziumba Balázsfalván járt, bölcsészeti és jogi tanulmányait Kolozsvárt végezte s a legjobb tanulók közé tartozott, kivált a mennyiségtanból. Jól tudott magyarul s valóságos mesternek tartották a furulyázásban. Maros-Vásárhelyen 1847. a kir. tábla előtt ügyvédi vizsgálatot tevén, gyakornok lett a szebeni kincstárnokságnál. Már ekkor élénk részt vett a román nemzetiségi mozgalmakban s 1848 május 15. a balázsfalvi gyülésen a nemzeti kormány tagja, majd Dácia legtekintélyesebb prefekturájának, a topánfalvinak prefektusa s az első, u. n. legio prima montana tábornoka lett. Mint ilyen főkép ő juttatta Horák tábornokot abba a helyzetbe, hogy Gyulafehérvárt élelemmel lássa el. Többnyire guerilla-harcokat folytatott s döntő ütközetet egyet sem nyert. 1848 dec. 7-én Nagyszeben alatt Bánffy alezredes megverte s ez időtől fogva J. főkép az Aranyos völgyének megvédésére szorítkozik. A nép bálványozta, minden oldalról nagy tömegben gyülekezett körébe s a hir 40 000 főre tette seregének számát. A mócok hite szerint maga V. Ferdinánd engedte át neki Erdélyt, mint császárságot; ő magát a havasok királyának nevezte. Mint arcképe alá később jegyezte, népe a német bolondja s ő népéé. Valóban, nem akarta kiszolgáltatni oláhjait a bécsi politikának. 1849 ápriljában Csutak Kálmán ezredessel, a zarándi csapatok parancsnokával, a kibékülés és fegyverletétel iránt alkudozásokba bocsátkozott. Ő volt Erdély egyetlen román forradalmi embere, ki a szabadságért s magasabb politikai célokért valóban hevült s ki szivesen fogadta a havasföldi forradalmi bizottságnak azt a felhivását, hogy az oroszok ellenében a magyarok s az összes elnyomott népek ügyét mozdítsa elő. Mialatt Bolliac Caesar lapot alapított e célra, rajta kivül Rosetti, Borlea stb. is fegyveresen csatlakozott a magyarokhoz. «Nu cread neamtului!» (Nem hiszek a németnek!) volt J. jelszava is. Szivesen fogadta tehát Balcescut, ki öt társával őt a romániai emigráció nevében Topánfalván a magyarok megsegítésére szólította fel. Amint 1849 ápr. 23. megkapta Kossuth küldöttének, Drágosnak levelét, Axente s mások ellenzésével nem törődve, azonnal alkudozni kezdett. Buteantól s Dobrától támogatva, ápr. 25. a mihályfalvi értekezleten el is fogadta a magyarokkal való békét s a fegyverletételt s ettől Axente és Bálint tiltakozása után sem állt el. Május 5. Drágos Kossuth nevében megerősítette a föltételeket s másnap J. Abrudbányán kitüzette a magyar nemzeti zászlót. Hatvani őrnagy azonban (l. o.) még az nap bevonulván a városba, azzal mint hódított helylyel bánt s Dobrát azonnal, Buteant pedig utóbb Jószáshelyen főbelövetvén, égetett és gyilkolt. Erre J. máj. 9. Topánfalváról az áruló ellen indult, megverte s Abrudbányán Drágost és a magyarokat felkoncoltatta. Az az állítás, hogy az itt és Zalatnán zsákmányolt kincseket magának tartotta volna meg s hogy a telkén még 1894. is talált aranyokat ő rejtette volna el, teljesen valószinütlen. J. tisztakezü és jóhiszemü ember volt. Az abrudbányai kiábrándulás után a kormány Kemény Farkast küldte ellene, ki jun. 11. győzött ugyan, de J. tulnyomó seregével szemben nem tarthatván fenn magát, Zalatna felé vonult vissza. J. Kolozs vármegyébe nyomult s 1849 jul. 6. a mariseli csatában Vasváry Pált csapatostul levágatta. Másrészt azonban kereste a debreceni kormánynyal való összeköttetést és dolgozott az unió érdekében. Aug. 8-án Kossuth Aradról már utasította Stein és Inczédy ezredeseket, hogy semlegességet igérő mócok ellen nem működjenek s ugyanakkor (v. ö. Czetz, Bem's Feldzug, 350.) J. hajlandó volt tábornoki ranggal belépni a magyar hadseregbe, ha tisztjeit maga nevezheti ki s teljesen önállóan vezényelhet. Bem azonnal Facset alá rendelte őt, a világosi fegyverletétel (aug. 13.) azonban ez elkésett békülést is megakasztotta. J. el sem fogadta a számára felajánlott érdemkeresztet s 1852 juliusában meg sem jelent a Topánfalván átutazó ifju császár előtt. A bécsi kormány, mely Bécsből egyszer már kiutasította őt, ezek után összeesküvéstől tartott s vigyáztatott reá. Fölösleges volt; a népe sorsában csalódott ember csöndes őrültségbe esett, elzüllött s furulyázgatva járta be a havasokat, melynek népe egykor annyira rajongott érte. Elhagyatva halt meg. Sirja fölé Cebén Borlea állíttatott egyszerü homokkő-keresztet, e felirattal: «Avram Jancu, Adv. Pref. Leg. Gem. Rom. in anu 1848-9. † 1872.»
