Jambus
Jambus (gör.), a verselésben egy ütemfaj neve, melynek mind gyönge, mind erős részét csak egy-egy szótag fejezi ki, a gyönge van elül, az erős hátul s ez utóbbi kétszer oly hosszu, mint az első; ritmikai műnyelven szólva: páratlan részü, emelkedő ütemfaj, a trochaeus ellentéte. Közönségesen ugy határozzák meg, hogy egy rövid és egy hosszu szótagból álló versláb, pedig az is fontos, hogy egy gyönge és erős szótagból áll. A J. sokkal kevésbé éneklő forma, tehát közelebb áll a közbeszédhez, mint a szintén ereszkedő, de taktusonkint három mozzanatból álló daktylus; másfelől viszont emelkedő szerkezeténél fogva erélyesebb, izgatottabb, mint a szintén két mozzanatból álló, de ereszkedő trochaeus. Feltalálójának Archilochost tekintik (l. o.), ki ezzel nemcsak a verstechnikát gazdagította, hanem a költői hang fejlődésének is uj irányokat nyitott, nevezetesen alanyi és szatirikus irányban (l. Jambusos költészet). A jambusi ritmusfajt leginkább összetett ütemekkel mérték, azaz egy pár jambusi lábat (dipodiát) vettek egységnek (metronnak), azért dimeter iambicus a. m. négyes J., trimeter a. m. hatos J.; azonban bizonyos jambusi sorokra nézve az egyszerü ütemek számával való jelzés volt inkább szokásban, p. hármas J., ötös J., hatos J.. Ma egyszerüség kedvéért ez utóbbihoz tartjuk magunkat. Mivel két-két jambusi láb egy kis ritmusi rendet alkotott, s minden rend kezdő thesise közös lehet, azért a jambusi sorokban a páratlan számu lábak gyönge része lehetett nemcsak rövid, hanem hosszu szótag is (amint közönségesen mondják, a jambusi sorokban a páratlan számu lábak lehetnek spondeusok is); a páros számu lábakban megkivánták a szabatos jambusi lejtést. Ez a görög költészetben állandó szabály volt, a latin költők azonban nem igen tisztelték. A mi költőink is sokszor áthágják e szabályt, noha bizonyos, hogy nyelvünkön is jobb hangzásu az olyan J., melyben a páros számu lábak, továbbá az utolsó teljes láb tiszta J.-ok. A J. antik formái közül legnevezetesebb volt a trimeter (hatos J.), az antik dráma híres versalakja, melynek feltalálását szintén Archilochosnak tulajdonítják: a csonka tetrameter (nyolcadfeles, azaz 15 szótagu J.); a dimeter mind teljes, mind csonka alakjában (négyes és negyedfeles J., azaz 8 v. 7 szótagu); az anakreoni vers (negyedfeles) stb. Igen nagy szerepe van a J.-nak a modern nyugateurópai irodalmakban is. Igy a németben valamennyi versfaj közt a legelterjedtebb. A modern J. főbb alakjai: az ötödfeles, a négyes J., vagy ezeknek összetétele (rimesen), továbbá az ötös és hatodfeles vegyes rimtelen J., a mai dráma versalakja (l. Blankverse). A hosszabb és rövidebb sorokból rendkivül nagy változatosságban állítunk össze versalakokat. A rövidebb soru, sürü rimes formák általános lirai versalakok. Szokásos azonban a szakozatlan és vegyes soru jambusi vers is, kivált a divatos alanyi elbeszélésekben. A mult század végén, mikor költészetünk megnyilt a nyugati formáknak, hozzánk is beözönlött a J., és ma legnépszerübb versalakja költői technikánknak. Drámánk amennyiben verses, jambusos; lirai elbeszéléseink is rendszerint J.-ban mennek, hasonlókép a rendes lirai költemények. Még az annyira magyaros Petőfi is verseinek fele részét J.-ban irta. A mai magyar lira kevés kivétellel J.-ban zeng. Kedveltségét elősegíti a német hatás, továbbá az a sajátsága, hogy ritmusa jobban eltér a prózai hangsúlyozástól, mint magyar formáinké, a mellett kevésbé éneklő és nyugatias. Modern ódánknak ez a versformája. A szonettet, stanzát, nibelungi verset is J.-sal irjuk.
