Itélet
Itélet (iudicium, propositio), a logikában két fogalomnak egy tudatban való összefoglalása, illetőleg minthogy két fogalmat többféle módon foglalhatok egy tudatban össze, az összefoglalásnak az az eredeti, másra vissza nem vezethető módja, melynél fogva ezt az elmebeli visszafoglalást objektive érvényesnek gondolom. Azt a fogalmat, amelynek igy valami jegyet tulajdonítok, külön névvel jelöljük, ez az alany, szubjektum, mig amit az alanynak tulajdonítunk, tulajdonítmánynak v. állítmánynak nevezzük. Némelyek az állítmánynak az alanyhoz való eme viszonyítását, röviden: az alany s állítmány viszonyát külön I.-résznek tekintik és kapocsnak, kopulának nevezik. Az I.-eket több szempontból lehet beosztani. Ha az állítmány az alanyhoz tartozónak mondatik, származik az igenlő, ha nem hozzátartozónak mondatik, a tagadó I. Ez az I.-ek minősége. Ha az állítmány az alany egész körére vonatkozik (igenlőleg v. tagadólag), származnak az egyetemes (universalis) I.-ek (minden ember halandó), ha annak csak egy részére, a részleges (particularis) I.-ek. Némelyek még egyedi I.-eket is megkülönböztetnek, amidőn az alany egy egyes dolog. Ez az I.-ek mennyisége. E két beosztás kombinációjából származik négy fajtája az I.-eknek: egyetemesen igenlő és tagadó, részlegesen igenlő és tagadó I. Ha az I.-ben az állítmánynak az alanyhoz való viszonyát tekintjük, akkor vannak I.-ek, melyekben az állítmány föltétel nélkül, vagy föltétellel kapcsoltatik, v. pedig olykép, hogy az állítmányok egy sorozatából az egyik megilleti az alanyt a többiek kizárásával; ezek a föltétlen (kategorikus), föltétes (hipotetikus) és szétválasztó (diszjunktiv) I.-ek. Ebben van az I.-ek relációja. Ha az I.-ben kimondott kapcsolatot ténylegesnek, kérdésesnek vagy szükségesnek tudom keletkezik az állító (asszertorikus), kérdéses (problematikus) vagy szükséges (apodiktikus) I., s ez az I.-ek modalitása. E négy szempont megkülönböztetését, ezzel a rendszerességet Kant állapította meg. Tőle származnak még ma is igen elterjedt nevek egyéb megkülönböztetések jelzésére. Igy különbséget tesz analitikus (elemző) és szintetikus (összetételező) I.-ek közt. Elemezőknek nevezi, melyekben az állítmány már benfoglaltatik az alanyban, vele együtt gondoltatik, ugy hogy az ily I. csak elemeire szedi, amit ugy is tudtunk már. Összetételezők olyanok, melyekben az állítmány mint uj valami hozzájárul az alanyhoz; ilyenek Kant szerint az összes tapasztalati I.-ek, de mások is, p.: Az egyenes vonal két pont közt a legrövidebb ut. Azonkivül vannak a priori I.-ek, melyeket nem a tapasztalatból merítünk; és a posteriori I.-ek, melyek a tapasztalatból erednek. Ezt a két beosztást is kombinálni lehet: szintetikus I.-ek, melyek vagy a priori-ak vagy a posteriori-ak. Az analitikus I.-ek azonban szerinte mind a priori-ak. Kant eme meghatározásait azonban nagyon vitatják (l. Kant). Ha két I. közül az egyik ugyanazt igenli, amit a másik tagad, e két I. egymásnak ellentmondó; ha két I. e tekintetben a legmesszebbre távozik egymással, akkor ellentéteseknek nevezzük. Összetett itéletek egyszerü egymás mellé vagy alárendelt I.-ekből állanak. Ettől különbözik az a viszony két I. közt, melynél fogva az egyik a másiknak alá van rendelve. Az I. elmélete az ujabb német logikákban beható vizsgálatok tárgya. V. ö. főleg Lotze, Sigwart, Wundt és Erdmann Benno rendszeres logikával foglalkozó műveit.
I., a törvénykezési eljárásban az a birói akaratnyilvánítás, mely a peres ügyet érdemileg eldönti (l. Határozat). Társas biróságnál az I.-et egyszerü szavattöbbséggel hozzák meg. Némely külföldi jog szerint szükséges, hogy az I. kihirdetés előtt irásban kidolgozva legyen. Mások szerint, és minálunk is, az irásbafoglalás követheti a kihirdetést. Csak a sommás eljárásban kell, hogy a kihirdetés az I. rendelkező részének felolvasása által történjék; az indokok irásbafoglalása itt is utólag történhetik. Minden I.-et indokolással kell ellátni, amely egyrészt az alapos birói megfontolás ellenőrzésére, másrészt a jogorvoslatok indokolásának kiindulási pontjául szolgál. A francia és a német jog szerint, a szóbeli eljárás természetéből kifolyólag, az I.-nek az u. n. tényállást, vagyis a szóbeli tárgyalásnak és a tárgyalás tartalmának feltüntetését is kell tartalmaznia. Magyar jog szerint a sommás eljárásban s «az indokolásban a tényállás szintén röviden előadandó». Ugyanezt megállapította a birói gyakorlat a szóbeliségen alapuló büntető eljárásban. A polgári rendes (irásbeli) eljárásban a tényállás előadása föltétlenül nem, és legfeljebb annyiban kivántatik meg, amennyiben az indokolás megértésére szükséges. Vannak elkülönített végitéletek, melyek az egy eljárásba egyesített több per közül csak az egyiket döntik el; részitéletek, melyek az egy keresetben egyesített több követelés közül csak az egyikre, viszontkereset esetében csak a keresetre vagy viszontkeresetre, vagy az ebbeli követeléseknek csak egy részére terjednek; közbenszóló I.-ek, a követelés alapja és mennyisége szerint elkülöníthető vitáknál az alap fennállása tárgyában; feltételes I.-ek, melyek szerint a vagylagosan kijelentetett birói akaratnyilvánítás egyik vagy másik részének bekövetkezése a megitélt eskü le- vagy le nem tételétől függ. Az, amit az I. megállapít, az eredetileg volt peres viszony helyébe lép; az I.-nek tehát meg kell állania, még akkor is, ha az anyagi valóságos joggal nem egyezik (res judicata pro veritate accipitur). Jogilag kell, hogy az itélet ezzel a hatálylyal birjon, habár az anyagi jogot tényleg nem szabad megváltoztatnia, hanem csak tisztára hoznia. Miután azonban a per eredménye lényegileg a felek perbeli cselekvőségétől függ, az I. csakis a felek (és jogutódaik) javára és ezek ellen lehet hatályos: res judicata jus facit solum inter partes.
