Hinár
Hinár, magyar mitoszi szó. A nép hitében vizi rém, magyar Scylla és Charybdis, akinek a kedve abban telik, hogy a fürdő gyermeket vagy a jószágot a vizbe rántja és belefojtja. Általában nagy terjedelmü vizi növénymassza, a viz vagy az áradás szokta valahová magával vinni, a vizszinéhez közel messzire elnyulik, de a vizből csak a virága emelkedik ki, maga a viz tetején barnul, sürü rakást vagy zátonyt alkot, a vizbeli közlekedés, uszás, halászás stb. közben alkalmatlankodik, és bajos belőle kivergődni, kiszabadulni. Valóságban a H.-nak a fonalmoszatok tömött halmaza felel meg, mely helyenként, mint békanyál, töméntelen s a viz leapadása után vizi vagy tiszapamut lesz belőle. H. továbbá általában hosszu, vékony, hajlékonyszáru, vizben uszó s a vizzel együtt lebegő virágzó növények halmaza, melynek levele gyakran keskenyke, v. keskenyke sallangu, csak a Potamogeton fajainak egyrészéé (P. perfoliatus, P. lucens) szélesebb. Több H. alkalmazkodó képessége azzal nyilatkozik, hogy szárának cikkjei tetemesen megnyulnak, azért a H. vizáradás esetén, a mélyebb (5 m. a Wörthi-tóban) vizben is boldogul. Minthogy a H. nem ritkán seregesen nő együtt, sőt egymással összevissza is kuszálódik, a vizben való gázolást v. haladást gátolhatja, ezért veszett rajta a vizi labirintus-féle értelem. A virágzó növények közül a legkülönbözőbb családbeli, tehát virágát tekintve, gyakran nagyon eltérő, egész sereg él a vizbe lemerülve s a viz színével mintegy párhuzamosan elterülve. Az ilyen lemerülve himbálódzó növénysereg a hinár-formációt alkotja. A H. fogalmának felel meg a külföldi irodalomban a szargasszó-tenger v. az Atlanti-oceán uszó szigete, a németek Wasserpestje (l. Átokhinár), sőt a magyar zsombékja, uszó szigete és ingólapja is mind hinárféle veszedelmes hely.
Hinár.
Diószegiék H.-nak a Naias-t nevezték. Ez azonban törékeny száru növény és hosszura nem tud megnyulni. Ujabb időben a balatoni H.-ral csaptak elég ok nélkül lármát, mely mint vizi szörnyeteg ellepné és elmocsarasítaná a szép Balatont. Ez a balatoni H. sem egyféle növény, hanem kétféle: a süllőfű meg a Potamogeton perfoliatus. Ezek másutt sekélyebb vizben usznak, a Balatonban pedig a szárok hosszura (1-5 m.) megnyulván, helyenként, főleg a bakonyi part csendesebb helyein, töméntelen nő együtt, s olykor-olykor a fürdő vendéget, a lábára csavarodván megijeszti. Mind a két H. legjobban szeret a csendes vizü, iszapos öblökben, tehát a fürdőkben tanyázni, ahol a szél a vizet kevésbé bolygatja, tehát a nagyobb hullámcsapás vékony szárát össze nem tépdesi, zavartalanul virágozhatik és gyümölcsözhetik, mert hogy termékenyülés idején virágjuk s később a fejlődő gyümölcsük a vizbe lerágattassék, életmódjuknak kedvező általában nem lehet. Mind a kettőnek a szerencsés alkalmazkodó képessége, hogy a szára a viz emelkedtével tetemesen megnyulik, tehát áradás után is nemsokára a vizszinére bukkan. Ezen belül magról is, sarjakról is töméntelen módon bir szaporodni, csaknem kiirthatatlan, s a tó sekélyebb részének fenekén egész hinárrétet sarjaszt. A Potamogeton-hinár szaporodásának nagysága csaknem páratlan, minden ép darabkája iparkodik ezt a vizi szörnyet ujra alkotni és növeszteni. A H.-tól való félelem és a H. ellen való panasz azonban teljesen alaptalan. A H. a tónak és tavi életnek kiegészítő része. A Potamogeton valamennyi faja hasznos a haltenyésztésre, mert a hal közte szeret ívni. Magvát a vad ruca szereti. Füvével disznót etetni jó, de a tehén meg a juh nem eszi. Ha seregesen nő, trágyának használható. Mint minden más vizi növény, tisztítja a megromlott levegőt. A süllőfű aquariumba is ajánlatos. A H. általában sok állatnak menekülő, buvó, sütkérező, v. költő helye, sőt eledele is. A halak tápláléka is gyakran a H. közt él, tehát a halak élete a H.-ral szorosan összefügg. V. ö. Borbás, Tanulmányok a Balaton H.-ról (Földrajzi Közlem. 1891). - Sárga-H., l. Utricularia; bökős-H. a. m. sulyom; H. szilvafalevelü, a Potamogeton perfoliatus, l. Átokhinár, Csillaghinár, Büzhinár, Borzhinár és Alkalmazkodás.
