Halhatatlanság.
Halhatatlanság. Hogy a lélek nem vész el a testtel, hogy az ember egyénisége valamely formában a test halála után is megmarad, a vallások egyik legrégibb alkotó része, mely a különböző időkben és népeknél a legkülönbözőbb formákat öltötte. A fejlődés alsó fokán álló népeknél a megholtak lelkei szellemek és kisértetek alakjában vezsnek bennünket körül; a hinduknál s egyiptomiaknál a lélek a test halála után más testet a földön - lélekvándorlás - (l.o.) a görögöknél a halál után az embernek mintegy árnyékképe kerül a Hades-be; a három nagy monoteista vallásban a halhatatlanság a föltámadás gondolatával áll válhatatlan kapcsolatban, a lélek uj életet él s siron tul, amelyben az itteni élet diszharmoniái megoldásukat lelik. A filozofiában először Platon foglalkozott a halhatatlanság gondolatának filozofiai bizonyításával, azóta ez a spekulativ filozofiai állandó tárgya. Azok az okadatok, melyekkel a filozofiai rendszerek és iskolák a lélek halhatatlanságát bizonyítják, a következők: A lélek metafizikai természetéből merített okadat. A lélek a testtől különböző való; a lélek nem osztható részekre, mint az anyag; a lélek egyszerü, mindig maga magával azonos. Minthogy pedig a halál nem egyéb, mint a testnek alkotó részeire való bomlása: a lélek, nem állván részekből, nem is oszolhat föl részekre, tehát nem veszhet el. Ez azonban még nem biztosítaná, hogy a lélek egyszerü valójának fenmaradásával öntudata is fenmarad, hogy tehát az, amiben voltakép egyéniségünk áll, menekül meg a haláltól. Az egyéniség fennmaradását egyrészt az a gondolat van hivatva bizonyítani, hogy az öntudat lényeges tulajdonsága a léleknek, tehát mint ilyen, a testtől való elválás után is megmarad, másrészt a következő okadatok támogatják: Az erkölcsi okadat. Az erkölcsi törvénynek, melynek érvényessége föltétlen, nem volna értelme, ha nem járna az igazságosság eszméjével. Ez pedig megköveteli, hogy a földi élet diszharmoniái, milyenek a jutalom nélkül maradt erény, a megtorlatlanul hagyott bün, a tulvilági életben kiegyenlíttessenek. Egy harmadik, a teologiai okadat arra a gondolatra támaszkodik, hogy a végtelen tökéletesedés minden tehetségünk, minden erőnk belső céljának látszik: a földi élet megszakítja a tökéletesedés e folyamatát, mely a tulvilágban nyeri folytatását. Egy negyedik, a teologiai, isten fogalmából származtatja az egyéni, személyes halhatatlanság gondolatát. Isten bölcsessége, igazságossága, jkósága nem türheti, hogy életünk puszta töredék maradjon, melyben se cselekedeteink jutalmát, se törekvéseink teljesedését ne érjük el. A természet is nyujt analogiákat a halhatatlanságra, mert nemcsak semmi sem vész el benne, hanem minden halál csak uj élet kezdete. Azt is fölhozzák bizonyítékul, hogy ez a hit ősrégi, hogy minden népnél találjuk, hogy minden vallás valamelyes formában tanítja. Azerkölcsi személyiség öntudata, melylyel annak tudata jár, hogy az anyagi természet fölött állunk, mindig minden kételkedés ellenében fentartotta a személyes halhatatlanság hitét. Maga ez a kételkedés azonban majdnem egykoru a filozofiai gondolkodás kisérleteivel. A halhatatlanság gondolata megfért majdnem minden filozofiai iránynyal, s hasonlókép minden táborában a filozofiának találkoztak, akik e hit ellen küzdöttek. Voltak materialisták, akik a személyes halhatatlanságot legalább nem lehetetlennek mondották, s voltak s vannak idealisták, spiritualisták, akik e hitet elvetik. A filozofiai és vallási gondolkodás egyik legmélyebb és legbonyolultabb problemája ez, mely nem kiszakítva a többi problemákkal való összefüggésből, hanem csak egy rendszeres világnézet keretében fontolható meg. L. még Halál.
