Halál,
Halál, az élet véglege megszünése. A végelgyengülés és a betegségek következtében bekövetkező H.-t természetesnek nevezik. Megkülönböztetésül az erőszakos H.-tól. Az élet feltételét a rendes anyagcsere (l.o.) képezi. Ennek megszünése következhetik be, ha az anyagcserét fentartó vegyületek hiányzanak, ez történik az inaniciónál; ugy, ha az anyagcsere vegyfolyamatainak végbemenetéhez szükséges légzés szünik meg, a fuladásnál; vagy ha az anyagcseréhez szükséges anyagokat hordozó vérkeringés akad fenn, szivszélhüdésnél, elvérzésnél. A szervezet összes működéseit az idegrendszer kormányozza, azért az arra történő rendkivüli erős behatások szintén az élet megszünéséhez vezethetnek. Az anyagcsere megszünése a test egyes részeiben azok elhalását vonja maga után, ha az illető részek működése nem okvetlen szükséges a többi szervre nézve, az egyén halála nélkül (l. Üszkösödés). A H.-t többnyire halálküzdelem előzi meg (l. Agonia). A H. a különböző szervekben nem egyszerre következik be. Igy a sziv a légzés megszünése után még egy ideig lüktethet. A H. bekövetkezése után a test hőmérséke, néha egy rövid ideig tartó emelkedés után, a külső körülmények szerint változó gyorsasággal leszáll és a környezetével egyenlővé válik. Az izmok működésének megszünésével a hullarészek lágyak lesznek és súlyuknak megfelelő helyzetbe kerülnek. 6-12 óra mulva az izomállományban létrejövő megalvadás következtében ezt a lágyságot a hullamerevség váltja fel, amely először a fej, azután a felső végtag izmaiban lépve fel, végre az összes izomzatban jelentkezik. Következményét az egyes testrészek egymáshoz viszonyított mozgékonyságának megszünése képezi; 24-48 óra mulva a hullamerevség megszünik és az izmok lágysága, a végtagok hajlékonysága visszatérnek. A H. után egy pár órával (rendesen 8-10 óra mulva) a test mélyen fekvő részein zöldes vagy kékes, vörösbe játszó foltok, hullafoltok, lépnek fel, amelyek a mélyen fekvő részekben összegyülő vér festenyének a szövetekbe való szivárságásából származnak.
A szentirás három halálról tesz említést; természeti, lelki és örök halálról. A természeti vagy testi H.-t: feloszlásnak (dissolutio), álomnak, nyugalomnak nevezi. A lelki H. kétféle. A gonoszoknál jelenti a meghalást a jóra nézve; az igazaknál pedig a bünre nézve. Az örök H.: az örök kárhozat, örök büntetés. A katolikus egyház tanítása a H.-ról ez: 1. Ha Ádám nem vétkezett volna, nem halt volna meg; mert isten testi halhatatlanságra teremtette. 2. E halhatatlanság nem természetes állapot, hanem Isten kegyelmének adománya volt. 3. A halhatatlanság az ember erkölcsi állapotától függött, miután Ádámnak szabad választása volt a jó és rossz között. h az első bün az oka az isteni kegyelem elvesztésének s a H.-nak is, ugy az isteni kegyelem elvesztése maga után vonja a testi halhatatlanság elvesztését is. 4. A H. törvénye általános, mert a bün is általános. 5. A H. mint a bün büntetése az isteni igazságosság műve. Az ember a bün által Istentől elidegenedett, vele meghasonlott, minek következménye a lélek és test között való kapocs széttépése volt, aminek további folyománya azon tudat, hogy igaz élet csak Istenben van, kivüle s nélküle csak mulandóság, romlás és halál létezik. 6. Amint bizonyos a H., oly bizonytalan az ideje, helye és módja. A H. ezen bizonytalansága s az, hogy vele együtt az érdem és érdemtelenség szerzése ideje is megszünik, hogy eljön az idő, amidőn senki sem munkálkodhatik, alapítják meg erkölcsi fontosságát.
A görög művészek a H.-t (Thanatos), az éj fiát, az álom testvérét, legtöbbnyire derültebb felfogás alapján ábrázolták: komoly ifjunak, aki kezében lefelé fordított fáklyát tart. Ez az ábrázolás semmikép sem felelt meg a görög költészet felfogásának, mely a H. « kemény szivü » istenében az alvilág egy sötéten öltözött, palossal felfegyverzett áldozópapját látta. A derültebb felfogás alapján készült ábrázolatok mindazáltal a későbbi görög korból valók. A későbbi római költők a H.-t fogait vicsorító szörnyetegnek ábrázolták, mely véres körmökkel tépi szét áldozatát. Az etruszk vázákon és sarkophagokon is komor, sötét, gyászos démonnak látjuk feltüntetve a H.-t. A középkor művészete a H.-t iszonyu, denevérszárnyas szörnyalaknak rajzolta. Németországban a H. a haláltáncok (l.o.) első ábrázolataiban lépett fel többedmagával. V. ö. Wessely, Die Gestalten des Todes und des Teufels in der darstellenden Kunst (Lipcse 1876).
