Gnózis
Gnózis (gör.), a. m. ismeret, tudás; a bibliai és a keresztény nyelvgyakorlatban vallásismeret s hittudás. A bibilia igaz és áltudást különböztet meg. A keresztény gnózis nem egyéb, mint a kinyilatkoztatott hittartalomba mélyedés, tanubizonyságokon alapuló meggyőződés, az emberi értelem összes tehetségeinek törekvése a keresztény hitigazságoknak minél átfoglalóbb, mélyebb és tökéletesebb ismerésére. Ez a tökéletes és megbizható gnózis keresztény műveltség és életrend eszménye, a keresztény életbölcseség. A tökéletes keresztény eszményét alexandriai Kelemen gnosztikus-nak nevezi. Ennek ellentéte az ál-gnózis, melyet már szt. Pál megró (Tim. 6, 20) a γνϖσιζ, mely elhagyva a hit alapját, a hit tanításával eltávozik s a pogány bölcseletből és vallásokból veszi tételeit. A gnosztikusok gnózisukat a hittel ellentétbe helyezték, tudásukban tetszelegtek, a hitet pedig a keresztény egyház egyéb tagjainak szánták. Eleinte nem is szakadtak el a keresztény egyháztól, hanem csupán hittételeit akarták igazi eszmékre visszavezetni és a hit alapját képező ugynevezett igaz eszmék összeségét nevezték gnózisnak, felsőbb ismeretnek.
Gnoszticizmus-nak az első századok ezen álgnózisát nevezték. Főtörekvése volt az emberi elmélődés örök és kiirthatatlan tudásvágyából származó kérdésekre feleletet adni: miként gondolható a végtelen átmenete a végesbe és a teremtés kezdete? Miként lehetséges, hogy isten e tiszta szellemi lény, az anyagnak alkotója? Ha Isten tökéletes, honnan a világ tökéletlensége? Mi a rossz eredete? Honnan az emberi természet különfélesége? A keresztény vallás megfejtéseivel meg nem elégedett, a kelet bölcseletéhez fordult és a keleti népvallások és a misztikus bölcsek könyveiből válogatta össze rendszerét. A kereszténységből megtartotta a váltság és az elégtétel eszméjét, melyet különböző módon illesztett az egyes rendszerekbe. A gnoszticizmus egyébként a dualizmuson és az emanáción alapult. E kettős tanhoz ragasztották a váltság tanát Egyiptomban és Elő-Ázsiában. A gnoszticizmus fölfogása szerint Isten minden tökéletességnek önmagába zárt fölföghatatlan ősforrása; az isteni fölfoghatatlan lényeg és a véges között nem képzelhető átmenet; az isteni életnyilvánulatnak kezdet az önkorlátozás, Istennek öntudata. Valahányszor az isteni őslény ujabb oldaláról fogja föl a világot, ezen fokozatosan tudatossá váló tevékenységei személyiségekké, aionokká fejlődnek, kik együttvéve a pleromát (az isteni élet teljessége, teljes tartalma) alkotják. A fejlődés azonban lassan-lassan kimeríti az isteni életet, fokozatosan távozik az isteni élet ősforrásától és különböző fokozatokban a tökéletesség csökkenő arányában az istenséggel rokon szellemek világát alkotja. Az anyagi világ eredetének megmagyarázására a dualizmus elvéhez folyamodtak. Az örök rossz elvét kétféleképen képzelték: az alexandriaiak a neo-platonizmus tanítása szerint örökké holt, alaktalan és élettelen kaosznak, a sziriaiak a persa teologia szerint sötétség országának, mely a világosság országa ellen haragtól és ellenséges gyülölettől liheg, melynek élén a sötétség ura áll. A II. sz.-ban, mikor a szentatyák bölcseleti érvekkel harcoltak a kételvüség tana ellen, némelyek az isteni lényben valami sötét foltot vettek föl, mely az isteni lény minden kiömlésével, tehát minden teremtménynyel közli a rosszat. Hogyan jutott a jó, a szellem összeköttetésbe a rosszal, az anyaggal? Vagy ugy, hogy az isteni lény kiömlése által fokozatosan fogyott és igy végső stádiumában a rosszal érintkezhetett, vagy ugy, hogy egy fénysugár a gonosz sötét zürös anyagba tévedett és ennek éltető elemévé lett, vagy ugy, hogy az isteni élet teljéből (a pleromából) egy mag hullott, egy fénysugár érkezett a sötétség országába, ahol a sötétség hatalmai elfojták és visszatarták. Minthogy azonban ez által az isteni lényben hiány, fogyatkozás termett, az elveszett fénysugár visszavezetendő volt az isteni lényhez. Az isteni lény maga nem jöhetett közvetlen érintkezésbe a rossza anyaggal, nem alkothatta a világot, tehát vagy az isteni lényből, vagy valamely alárendelt aionból uj aion ömlött ki, ki az anyagot alkotá. Ez az uj aion a demiurgosz, a világalkotó.
Ez a demiurgosz az alexandriaiak szerint az előforduló anyagból öntudatlan fensőbb eszmék szerint alkotá a világot, a gonosz elv tiszta lényegéből a sátánt és a gonosz szellemeket, egyébként a különböző lényekben a különféle módon osztá meg a jót és rosszat. Innen az embernek háromféle osztálya, u. m.: a szellemi emberek gnosztikusok, lelki emberek katolikusok, anyagi emberek a pogányok. A demiurgosz kormányozza a világot, ő az ószövetség szerzője, a zsidók Istene. A sziriaiaknál is demiurgosz a világ-alkotó, csakhogy ellenséges, korlátolt és korlátozó lény, aki az istenség csiráit a sötétség országában lekötve törekszik tartani. A természet tehát nem tükrözi vissza az istenséget. A demiurgosz az ószövetség törvényeit és a tiz-parancsolatot végből szerezte, hogy az embereket és a felsőbb lényeket elfogultságuk tömlöcébe zárva tartsa, a bennök élő isteni szikra ismeretét akadályozza és elnyomja. A megváltást illetőleg közös tanuk vala, hogy a világfejlődés célja a kezdetben is különvált jó és rossz elveknek ujból való elkülönítése, a pleroma részeinek a látható világ tömlöcéből való megszabadítása, a váltság gondolata Istennek legfőbb vágya. Ezen megváltó aion a Σωτηρ, majd Jézus, majd krisztus. Az alexandriaiak szerint kettős lény, az anyagból alkotott ember és aion, ki a keresztségben egyesült az emberrel és szenvedése idején elhagyta; a sziriaiak szerint a megváltó anyagtestet nem ölthetvén, csak látszólag birt testtel (dokéták) és nem is szenvedhetett. A megváltó nem támadott föl, az emberek sem fognak föltámadni, mert az anyag nem juthat az isteni élet teljébe, a pleromába. A világ célja és vége az, hogy a pleromából kivált részek visszajussanak. Amint ez megtörténik, az anyag visszahull ős élettelen állapotába, a sötétség országa önmagára hagyatva leend.
Az elméleti tanoknak megfelelő erkölcstanuk. Az alexandriaiak mérsékeltebb irányt követtek, a törvényeknek engedelmeskedtek, a házasság méltóságát megőrizték; a sziriai iskola világgyülöletet hirdetett, a nemesebb lelkek szigoru aszketikus életet folytattak, a világtól teljesen elzárkóztak, megtiltották a házasságot és a bor élvezetét, a nemtelen, érzéki emberek pedig lábbal tiporta minden erkölcsi törvényt (enkratiták, antitaktok vagy antinomisták). Kalandos, ábrándozó tanaik és képtelen erkölcstanuk igazolásául a szentirásra és a hagyományokra hivatkoztak. Az ószövetséget elvetették, az ujszövetséget pedig önkényesen használták, elválasztván azt, amit a menynyei aion mondott, attól, mit a földi ember mondott. Külön titkos kinyilatkoztatásra hivatkoztak. Istentiszteletöket titkolták, miért is alig tudunk róla valamit, legföljebb annyit, hogy nagy pompával történt. A gnoszticizmus kutforrásaiban idősebb a kereszténységnél, virágzásának tetőpontja a II. sz.-ra esik, III. sz.-ban már hanyatlásnak indult, mégis a sziriai gnoszticizmushoz hasonló manicheizmus különféle változatokban (priscillianusok, paulicianusok, bogomilek, albigensek) egészen az ujabb időkig fönmaradt. Ellene irtak: János apostol, ki evangéliumának nagy részét ezen tévelyek kiirtása céljából irta, antiochiai Ignác, szt. Irén, Lyon püspöke (Contra haereses), alexandriai Kelemen (Stromata), Tertullian és Origenes.
Gnosztikusok: A legrégiebbek Simon mágus és Menander, Cerintkus és az Apokalypsisben megemlített nikolaiták. (Zsidóskodók: Cerinthus, Basilides, Valentin, Bardesanes; a pogányság felé hajlók: nikolaiták, simonianusok, sethianusok, kainiták és ophiták, Carpocrates és fia Epiphanes; az önálló kereszténység felé hajlók: Cerdo, Marcian, Tatian, és Saturninus). A későbbiek közül megemlítendők: alexandrinusok: Basilides és Velentinus, Herakleon, Ptolemaios, Marcus, Colorbasus, Secundus, Bardasanes, Harmonius, Florinus és Bastus; sziriaiak: Saturninus, Tatian, az enkratisták feje, a severianusok, Cassianus, Lucanus, Apelles, az ofiták, setianusok és archontikusok. Az antinomikus irányt főképen Carpocrates és fia Epiphanes képviselik. V. ö. Kuncze J., De historiae gnosticismi fontibus (Lipcse 1894). L. még Filozofia.
