Falkép
Falkép az a festészeti ábrázolás, mely az épület falán, illetőleg a falat burkoló vakolaton van előállítva. A még nyirkos vakolatra festett kép al fresco, a száraz vakolatra festett kép pedig al secco. A kétféle falképnek ez olasz elnevezését minden nyelv elfogadta. A falkép a fallal, melyet diszít, szoros, benső kapcsolatban van, annak, illetőleg a vakolatnak egy részét képezi, onnét tetszés szerint nem távolíthatjuk el, tehát hely tekintetében az állandóság, a tartósság jellegével bir. Ez egyik fő ismertető jele. E szempontból falképnek vehetjük a mozaik-képet is, mely a fal fölszinéhez tapasztott szines üvegkockákból van összeállítva.
Az al fresco falkép következő eljárással készül. A falat vastag és szilárd vakolattal burkolják. Ha ez megszáradt, föléje finomszemü, salétromtól egészen mentes homokból és mészből készült igen vékony rétegü vakolatot vetnek, azt jól lesimítják és a nagyobb homokszemeket belőle gondosan eltávolítják. E felső réteg minőségétől függ a fresco kép tartóssága. Ha a felső réteg annyira megszáradt, hogy az ujjal nem lehet benyomni, de még elég nyirkos, akkor lehet rá festeni. A nagyon nyirkos rétegen a festék könnyen szétfolyik. A fresco-képet tehát csak darabonkint lehet festeni és igy is gyorsnak kell lenni a munkásnak, nehogy a réteg megszáradjon. Ha megszárad, el kell távolítani és ujat készíteni. Önként következik ebből, hogy a művésznek, mielőtt a munkához fog, tudnia kell, hogy mit és miként akar festeni. Azért mondta Michel-Angelo, hogy az olajfestés asszonyoknak és gyermekeknek való; egyedül a fresco-festés méltó a férfihoz. A fresco-festés előmunkálatának másik, mellőzhetetlen része az ábrázolásnak megállapítása. Ez ugy történik, hogy a művész az ábrázolást olyan nagyságban, amilyen nagy képet akar a falra festeni, papiron megrajzolja. Ha ez készen van, akkor a rajznak a vonalait finom tüvel sürün átbökdösi. Ez a rajz neve: karton. A nagyobb rajzot több darabra szokták metszeni. A rajzot a már elkészített vakolatra fektetik és szénporos pemettel a vonalok mentén megveregetik, ugy hogy a szénpor a rajz lyukacsain át a vakolatra jut és azon megjelöli a rajz vonalait. Nagyobb biztosság kedveért a pontok nyomán a vakolaton éles szerszámmal barázdát vonnak. XV. századbeli frescokon észrevehetők a barázdák. A művész a falra akkora vakolatot készíttet és a rajznak akkora darabját viszi át ekként a vakolatra, amennyit a képből egyszerre megfesteni akar. A festéshez csakis ásványi festéket lehet használni, mivel a szerves (állati és növényi) festékanyagot a vakolatban levő mész elpusztítja. Ebből következik a fresco-képnek ismét egy jellemző vonása: az, hogy a művésznek a szinek összeválogatásában nincs szabad keze. Az ásványi festékanyag vizzel van higítva. A nyirkos vakolat a vizes festéket magába szivja, tehát ismételten és addig kell a festéket egy és ugyanazon helyre ráfesteni, mig a vakolat lyukacsai tele nem szivódtak. Ha a művész a munkát abban hagyja, a vakolatot, mely nincs befestve, el kell távolítani és másnap ujat készíteni. Ilyen eljárással az árnyalatok finomabb átmeneteit nem lehet előállítani; hasonlóképen lehetetlen a részletesebb kimunkálás; végül nem lehet a festményen javítani. Megkivántatik tehát, hogy a művész biztos kezü legyen. De ha még oly biztos is a keze a fresco festésü ábrázoláson, soha sem érheti el a természethüségnek azt a fokát, amelylyel például az olajfestmény dicsekedhetik. De a művésznek erre nem is szabad törekednie: először azért nem, mert anyagilag lehetetlen, másodszor, mert a festmény természetével a finomabb, részletesebb kimunkáltság nem is egyeztethető össze. A falkép ugyanis rendszerint nagyobb terjedelmü, ugy hogy messzebbről kell nézni, ha az egészet áttekinteni akarjuk. Sőt a falkép akárhányszor a mennyezetet diszíti, tehát meg sem közelíthetjük. Másfelől azonban megkivántatik, hogy a falképen az alakok és csoportok elrendezése egyszerü, világos, könnyen érthető legyen. E sajátság pótolja az élénk szinezés, a részletes kimunkáltság hiányát. Az előállítás fáradságos voltáért viszont a kép tartóssága nyujt kárpótlást. Az al secco falkép előállításánál elesnek mindama nehézségek, melyeket a fresconál a vakolat nedvessége okoz. Szinezés tekintetében azért is korlátozott, mivel szintén a szervetlen ásványi festékekre szorítkozik, azzal a különbséggel, hogy a festék viz helyett enyves folyadékkal van higítva. Lionardo da Vinci a milánoi S. Maria delle Grazia kolostor ebédlőjének falára az Utolsó vacsorát ábrázoló hires képet olajfestékkel festette. A kisérlet azonban nem sikerült, amennyiben a kép rövid idő mulva romlásnak indult és utóbb annyira elpusztult, hogy ma alig lehet fölismerni.
A falfestés legrégibb emlékei azon al secco festésü képek, melyek az egyiptomi sirok belsejét diszítik, a köznapi élet foglalatosságait ábrázolják. A legrégibbek a memphisi dinasztiák idejéből valók és egykoruak a nagy gulákból. Meglepő, hogy e festmények szinük üdeségét hatezer éven át megőrizték. Az asszir paloták romjai közt is akadtak falfestmények nyomaira, de a festékek a levegő hatása alatt azonnal elpusztultak. A görög művészetben nagy szerepet játszottak a falképek, melyek a mithoszból és hősök történetéből vett jeleneteket ábrázoltak és nyilvános épületek helyiségeit diszítették. Különösen nevezetesek voltak Polygnotos falképei Athénben és Delphiben. Görög falképek nem maradtak fen. A klasszikus művészetnek e nembeli emlékei Olaszországban az etruszk sirokban, a Rómában és környékén, továbbá a Vezuv által eltemetett campániai városokban, jelesül Pompéjiben fölásott épületek falain fönmaradt falképek. A görög-római művészet utolsó korszakában a mozaik-képek általánosan el voltak terjedve, de inkább padozat diszítésére használták. Ezek javarészben fresco-falképek, melyekre a vakolat megszáradása után egyes részeket enyves festékkel festettek. A keresztények már a legelső századokban gyakorolták a falfestést, egyszerü előállításu falképek a hit igazságainak jelképeit ábrázolták a katakombákban. Ugyanitt találkozik nehány mozaik arckép is. A mozaik falképek Bizancban a tökély magas fokát érték el. A román művészet korában általánosan el volt terjedve, amennyiben a templomot csak akkor tekintették befejezettnek, ha belsejének falait képek borították. Ilyen emlékek hazánkban is szép számmal maradtak fen, névszerint: Zalamegyében a Pécöli, a turnicsei, Vasmegyében a dömölki, a valaméri, a martyáncsi, a tótlaki, Szepesmegyében a zregvai, Ugocsamegyében a fekete-ardói, Mármarosmegyében a mármaros-szigeti, Erdélyben a székelyföldön a derzsii, a sepsi-bessenyői, a sepsi-kilényi stb. XIII., XIV. és XV. századbeli falképek. Az olasz festészet XV., XVI. századbeli legkiválóbb alkotásai fresco-képek. Kivételt Velence képez, ahol a tenger párolgása megrongálta a fresco-képeket, azért ezeket vászonra olajfestékkel festett képekkel váltották fel. A fresco-képek divatja még a mult században is általános volt. Ujabb időben gyakran vászonra vagy deszkára festett olajfestményekkel helyettesítik. L. még Falfestmények és Festészet.
