Emlékérem | A Pallas nagy lexikona

Teljes szövegű keresés

Emlékérem (franciául medaillon, l. a mellékelt képet). Igy nevezik azokat az érmeket, melyek nem arra voltak és vannak szánva, hogy mint pénz legyenek forgalomban, hanem oly célból készültek, hogy általuk és rajtuk nevezetes eseményeket és személyeket örökítsenek meg, vagy tegyenek emlékezetessé. Az E.-k keletkezése és előállítása a klasszikus ó-korba vezet, az uj-kor művészei már csak meglevő minták után dolgoztak mindössze is más irányban és más céllal. A görögöknél a külön emlékérmek használata még ismeretlen volt, forgalmi pénzeiken örökítették meg a kiváló történeti események emlékét. A római forgalmi pénzeken is igen gyakran találkozunk történeti tárgyu s a nyilvános élet nevezetesebb mozzanataira vonatkozó előállításokkal, de a római érmeknek már van egy csoportja, amelybe tartozó érmeknek megvolt ugyan a római pénzlábhoz arányosított sulyuk és egységük, de alakuk feltünő nagy volt, előállításuk nemesebb, kivitelük gondosabb és anyaguk majdnem mindig arany volt, ami mind arra mutat, hogy rendeltetésük is más volt, mint a többi érmeké. Eckel után ezeket medaillonoknak nevezik (l. o.).

A mai értelemben vett emlékérmek a reanissancenak köszönik eredetüket. Az E.-k bölcsője és sajátképeni hazája Olaszország, hol jeles festők, szobrászok és ötvösök foglalkoztak velök különösen a XV-XVI. sz.-ban s hoztak létre közülök sok igazi művészi becscsel birót. Az első emlékéremnek Carrara Ferenc, Padua uráét szokták tartani, melyet a XIV. sz. végéből, 1390-ből valónak tartottak, azonban ez az érem kétes s nagyon valószinü, hogy későbbi restituált érem, annál is inkább, mert e korai időben nagyon magában áll, s csaknem félszázad mulva kezdik készíteni a nagy öntött emlékérmeket, még pedig először Pisanus Viktor, veronai festő, kinek emlékérmein még inkább, mint festményein, látszik szabad felfogása; ezekben nyilatkozott realizmusa a legnemesebb formában. Követői közül egy sem érte utól. Ezután is csaknem két századon keresztül Olaszország adta az első rangu éremvésőket, kik közül nevezetesebbek: Mathäis de Pastis, Sperandeus, Andrea, Gian Christophoro Romano, Quarzalotti, Baldu, Joh. Marescotti, Cellini, Leone Leoni, Trezzo és Poggini Caraglio és Mosco, Abondios, Primavera. kik közül nem egy készített magyar vonatkozásu emlékérmeket is, különösen Abondio és Leone Leoni. Sokan közülök nemcsak olaszoknak, de külföldieknek is dolgoztak; l. Mátyás királyunk emlékérmei is olasz művészet termékei.

A XVI. sz.-ban Németországban egy sajátos külön stil fejlődik ki e téren. A német éremkészítők u. i. ötvösök, nem festők. Ezek az érmeket nem szabadon mintázták, hanem azoknak modelljeit puszpáng-fába vagy zsirlakőbe faragták, s az igy készült elő- és hátlapokat összeillesztve, homokkőmintába zárták s a felül hagyott nyiláson át öntötték a forma kivájt részeibe a fémet. A nyert öntvényt vésővel gondosan átdolgozták (cizellálás). Innen van, hogy minden egyes példány külön jelleggel és eredetiséggel bir; nem oly egyformák, mint a modern érmek, melyeknek formáját acélba vésik s aztán verik őket. Az E.-k készítésének e módja Németországban a fafaragásból fejlett ki egészen önállóan az olaszországitól, honnan csak a szokás származott át 1510 táján. A legrégibb emlékérmek rendesen egylapuak (p. nálunk: Schmidt Dániel, Redern és Kaiser Mátyás emlékérmei). A hátlapot redesen üresen hagyták, legfeljebb nehány sor irást véstek arra, mintegy magyarázatul az előlaphoz; kisebb cimerpaizsok vagy figurális előállítások csak 1526 táján kerülnek a háti lapra s ettől fogva azok bizonyos kiszabott formák szerint készülnek.

A famodellekbe néha feliratokat is véstek. A legrégibb viaszmodell 1569-ből való. A legjelesebb német viaszmintázok Knopf Henrik (Conterfeier in Wachs), Braun János Bertalan, Bossirer és különösen Braun, szül. Pfrundt Anna Mária, kiről azt mondják az egykoriak, hogy «im Wachspoussiren unvergleichlich geübt», a viaszmintázásban felülmulhatatlan. Csontból faragott mintákat csak a XVII. sz. tájékán kezdtek készíteni s akkor is ritkán. Kevés ilyen maradt ránk. Jeles e nemben Báthory Zsigmond csont-medaillonja Münchenben. Az E. anyaga rendesen bronz volt, s mert a vörös és sárga rezet az öntésre érdesnek találták, egy könnyebben folyó ötvényt, a harangércet használták (Glockenguss), mely 100 rész vörös réz és 20 rész horganyból állt eleinte, de később sokféleképp változott. A XV. sz.-ban használták az ólmot is cinkkel ötvözve, végül a tisztított rezet és a nemes fémeket. A jelesebb nürnbergi mesterek a XVI. sz. közepe táján az elő- és hátlapot külön öntötték s a két félt összeillesztették, oly vékonyra, hogy műveik trébelt munka (getriebene Arbeit) név alatt fordulnak elő; szokás volt ezen külön öntött elő- és hátlapokat apró kapcsokkal is összekötni. A technika haladásával a verés mindezen eljárásokat kiszorította. A verésnél a formákat acélba vésik s a meglevő mintával mechanice állítják elő az érmeket. Ezen eljárás kezdete a XVI. sz.-ba esik, ez időtájt kezdte Vittore Comelino, kinek jelesebb követői Benvenuto Cellini, Giovanni da Castel Bolognese, Alesandro Cesati (Greco) és mások. Németországban a XVI. és XVII. sz. az emlékérmek fénykora s különösen két nagy iskola dominál, t. i. Nürnberg és Augsburg iskolája, hol mindkét helyen a legjelesebb mesterek dolgoztak. Magas virágzásáról e művészeti ágat is a XVII. sz. nagy politikai válsága, a 30 éves háboru térítette le. Németország és Olaszország elejté az elsőséget e téren s utánuk Franciaország és Németalföld ragadta és tartotta meg a vezetést hosszu ideig. Mig az olasz E. arckép volt, melynek minden alá volt rendelve, addig a francia valóságos történeti dombormű s ez által lett az E. teljessé. A XVIII. sz. e művészet hanyatlásának kora. Franciaországban a forradalom idején a pénzverő műhelyt is bezárták, bár két jeles véső Dávid és Dupré épp ez időben dolgozik. A császárság korában ujra éled, megnyilik a pénzverő műhely s azt átviszik a Hôtel de monnaiesbe, hol ma is a Commission de monnaies et medailles ellenőrzése alatt működik.

A magyar E.-ket három osztályba sorozzák és megkülönböztetnek fejedelmi (melléklet l-4., 9, 10. sz.), (lásd a mellékelt 3. ábrát) személyi (melléklet 5., 8. sz.) (lásd a mellékelt 8. ábrát) és városi (melléklet 6., 7. sz.), (lásd a mellékelt 6. ábrát) E.-ket, külön csoportot alkotnak az erdélyi fejedelmek E.-i. Ezen E.-k világosan mutatják azon hatásokat, melyeknek hazánk az idők jártában ki volt téve, mert emlékérmeinket jobbára külföldi éremkészítők készítették. Hunyadi Mátyás neje, Beatrix, de még jóval előbb a magyar humanisták révén megismerkedik az olasz renaissance-szal s ennek művészei közül az éremvésőket sem hanyagolja el, erről tanuskodik az ő (melléklet 1. sz.) és neje emlékérme. (Lásd a mellékelt 1. ábrát). E korbeli E.-t tehát olasz művészek készítik s ez az olasz iskola dominál vegyes házi királyaink alatt, habár II. Lajos E.-in (melléklet 2.sz.) (lásd a mellékelt 2. ábrát) inkább a német iskola látszik. A Habsburgok uralma alatt mindkét iskola műveiből vannak emlékérmeink. A XVII. sz.-ban pénzverő helyeinken egy hazai éremvéső iskola működése látszik s ennek köszönhetjük emlékérmeink egyik legszebb sorozatát, t. i. a bánya- és kamaratisztek emlékérmeit (melléklet 5. sz.), (lásd a mellékelt 5. ábrát) de ez az iskola nem önálló s egészen az augsburgi és nürnbergi irányt műveli. Az erdélyi E.-k, János Zsigmond egylapu ólomemlékérmén és Báthory István E.-én kivül, melyek olasz mesterek művei, szintén a német iskola látszik, II. Rákóczi Ferencz E.-i pedig (melléklet 9., 10. szám) (lásd a mellékelt 9. ábrát) , (lásd a mellékelt 10. ábrát.) a francia iskola legszebb termékei. Ugyancsak ez utóbbi iskolához tartoznak a későbbi Habsburg-uralkodók érmei, kik közül legtöbbet veretett Mária Terézia (melléklet 4. sz.). (Lásd a mellékelt 4. ábrát). Hazai éremvéső iskola csak a legujabb időben kezd fejlődni. A fejedelmi E.-k V. László egylapu érmével kezdődnek, a személyiek Galeottus Martaiussal, I. Mátyás humanistájával, s lenyulnak napjainkig. A városiak közül legérdekesebb és legnagyobb sorozatot a Buda visszavételére vert érmek képezik (melléklet 7. sz.). (Lásd a mellékelt 7. ábrát). Vannak még Attila és Buda fejedelmek emlékére készült emlékérmek is (melléklet 11. és 12.sz.), (lásd a mellékelt 11.ábrát), (lásd a mellékelt 12. ábrát) de ezek nem egyebek, mint a XVII. sz.-ban német éremkészítők által sok rosszakarattal s még több ügyetlenséggel komponált apokrif öntvények.